11. fejezet

„Még mindig ott az ártatlanság nyoma a párnahuzaton.”

Léna élete meséjéből egyre több tanulságot volt kénytelen levonni. A soron következő nem volt más, mint hogy néha a legkomolyabb emberek tudnak a leggyerekesebbek lenni. Az volt a tapasztalata, hogy akinek túl hamar kellett felnőnie, annak jön elő a legkönnyebben a gyermeki énje, hiszen próbálja bepótolni mindazt, amit az élet elvett tőle.

Mire visszaért a Zaynnel tett kiadós sétából, Harry már szinte a sírásig aggódta magát, hová tűnhetett. Mégis, ahogy a lány végignézett a fiún, aki szakadt fekete farmert és egy rikítóan sárga inget viselt, nem tudta hibáztatni semmiért, hiszen ő csak önmaga volt, ezt pedig nem róhatta fel neki.

A lány egy röpke percre gondolataiba meredt és nem jutott el tudatáig Harry monoton, szinte gépiesen szidalmazó hangja, amely kétségbeesetten próbálta leplezni kétségbeesését, hogy a lány nem közelít felé, sőt, még csak nem is reagál mondandójára. A fiú agyában egyetlen gondolat vert szöget: Zayn elcsábította Lénát és ez a sértettséggel keretezett rémkép nem mozdult mellőle.

Léna lélekben egész máshol járt. Próbálta megfejteni, ki is ő. A lány mindig tudta, mi lenne a helyes, hogy kellene cselekednie, mit kellene tennie azért, hogy az emberek szeressék őt. Tudta, hogy olyannak kellene lennie, mint amilyen az anyja volt, de amikor cselekednie kellett, végül mindig a saját feje után ment. Önfejű és akaratos tudott lenni, de csak szerettei körében, idegenek előtt aztán visszahúzódott és csendeben tűrte a sorsát. Tisztában volt vele, ha szülei ezt látnák, elítélnék. Nem lennének büszkék arra, ami lett egyetlen lányukból, aki előtt néhány évvel ezelőtt még ott hevert az egész világ, és minden képessége megvolt hozzá, hogy végiggyalogoljon az előtte fekvő lehetőségeken. De nem tette. Túl félénk volt hozzá, mondták az ismerősök. Persze ők sok mindenről nem tudtak és nem látták természetesen azt sem, hogy lelkében a törékeny lány bátrabb volt megannyi katonánál, akik remegve húzódtak meg a lövészárkokban és buzgón imádkoztak. Léna ott állt a sortűzben és akkor sem ijedt meg, ha eltalálták. De az egyetlen, aki ezt észrevette, Harold volt, de ő is túl vak hozzá, hogy fel is fogja.

A fiú most olyan csúnyán nézett Zaynre, hogy az érezte, nincs maradása. Majd intett Lénának, hogy kövesse a szobájába és magukra zárta az ajtót. A lány még mindig nem ébredt fel egészen a lelkiismeret-furdalás rémképeiből: érezte, hogy az élete nem helyes, nem ilyennek kellene lennie, nem szabadna belemennie abba, ami következni fog, hiszen anyjának annyi erőfeszítésébe került erkölcsös neveltetése. Jól tudta, hogy nem helyeselné azt, amit a lány tenni készült, de hát hol volt most ő? Mire ment ő a szép szavakkal és kedves mosolyokkal? Soha nem volt igazi társa. Lénát pedig a regények tanították csak a szerelemre, anyjától ezt a szót sosem hallotta. Ő csak a szeretetet ismerte és lánya hosszú évekig elhitte, hogy ez bőven elég is egy élet leéléséhez. De mi van, ha anyja tévedett? Ő, aki mindig tudta, mit kell cselekedni, ő, aki mindig a jót tette. Léna már nem tudott többé gyerekesen viselkedni és ezért irigyelte az előtte álló, szemöldökráncoló fiút. Neki már túl sok álma tört össze.

- Nem szólsz semmit? - sóhajtott Harry végül elkeseredetten, hangjából lemondás áradt. - Várj, inkább ne is mondj semmit. Majd beszélek én. Most legalább lehetőségem van egyszer felülkerekedni a szavaidon. - Léna jobb szeme rándult egyet erre a kijelentésre, de továbbra is hallgatagon támasztotta a falat. - Vártalak. Egész éjjel vártalak, mert azt hittem, jelent neked valamit az utóbbi pár nap. Reménykedtem benne, hogy te is ugyanolyan magányosan vagy az éj sötétjében, mint én és idejössz majd és hozzám bújsz és... - Nem tudta folytatni, azonban a lány most nyugodtan felelt neki.

- Miért nekem kellett volna jönnöm? Te hagytál ott önmagammal. Ha ismernél, tudhatnád, hogy a legádázabb ellenségemet szabadítottad ezzel rám. Miért kellett volna hát ismét nekem kezdeményeznem? - A lány tekintetéből kíváncsiság áradt, semmi más. Sem vádaskodás, sem düh, semmi. Csak tiszta érdeklődés. De Harry lehajtott feje megadta a választ.

- Az istenért, Léna, mit művelsz velem? Mit szeretnél elérni? Hogy álljak térden és valljak szerelmet?

- Nem hiszek a szerelemben – válaszolta kurtán a lány.

- Akkor mégis mit akarsz tőlem? - roskadt a padlóra Harold. - Miért játszol velem?

- Nem hiszek a könyvlapok által bekategorizált nyálas szerelemben. Nekem nem kell vörös rózsa. - Most ismét anyjára gondolt, akinek mindig csak cserepes virágot adhatott. A vágott virágokat gyilkolásnak tartotta, túl mulandónak, túl rövid ideig élő szépségnek. Jobban értékelte azt, ami a jövőre is gondolt. És milyen gyönyörű virágoskertje volt! De ismételten ki kellett űznie az emlékeket agyából, hogy folytatni tudja. - Én tudom, hogy egy kapcsolat nem csak szép szavakból áll és sosem tökéletes. Nekem nem kell olyan fiú, aki minden nap elmondja nekem, hogy én vagyok a világon a legszebb lány, mert tudom, hogy ez úgysem igaz. Nekem elég, ha ehelyett elfogadja a hibáimat. Nekem olyan valaki kell, akivel tudok beszélgetni és alkalomadtán vitatkozni. Olyan ember kell mellém, aki nem bizonygatja, hogy sosem fog elhagyni, hanem úgy fekszik mellém este és úgy ölel át, hogy tudjam, mellettem fog felébredni. Nem hiszek a szerelemben, mert ha kimondanám, hogy szerelmes vagyok, azzal mindent elrontanék. A szerelem nem őszinte. Viszont nekem őszinteség kell.

- Az őszinteség tette ezt veled – ragadta meg a még mindig a földön ülő fiú a lány csuklóját és olyan hévvel tartotta Léna elé, hogy az lássa a hegek szinte már láthatatlan maradványait, hogy annak be kellett harapnia alsó ajkát, nehogy felsikoltson a fájdalomtól.

Azonban Lénának már elege volt az emlékezésből és nem idézte fel, hogy szerezte a sebhelyeket, helyette csak kurtán válaszolt:

- Nem, ők hazudtak.

- Akkor kénytelen leszek most az igazat mondani neked. Kívánlak, amióta csak megláttalak. Nem tudom, miért alakult ez így, de megkedveltelek és egyre inkább elöntött az érzés, hogy te vagy az első nő, akit képes leszek beengedni az életembe. Sokáig vártam rád. Nem csak tegnap este. Évek óta. Azóta a nap óta, hogy az első barátnőm szakított velem a nagymamám családi ebédjén. És most, hogy itt vagy, nem tudom tovább türtőztetni magamat.

Lénából kiszakadt a megkönnyebbülés. Végre kimondta, mindenféle kertelés és költői túlzás nélkül! És Harry is milyen boldog volt, ahogy látta, a lány, aki a szavak mestere, most értékeli az ő egyszerű kifejezéseit. Hirtelen nyugodtság árasztotta el mindenét, hogy a lány nem tervezte el fejben az esküvőjüket és nem vár el tőle többet, mint amennyire képes.

Megcsókolta. Olyan hevesen, hogy a Léna, aki időközben mellé guggolt, most hátra esett, hátát a fal tartotta meg. Próbált magabiztosnak tűnni és ahogy a lányra pillantott egy gyors levegővétel alkalmával, úgy tűnt, sikerült is neki. Léna kezei viszont annál bizonytalanabbul csúsztak a fiú felsőtestére és gombolták ki az ingét, félve egy újabb visszautasítástól, de erre nem került sor. Harry egy halk morgásra hasonlító nyögést hallatott. A lány egy pillanatra elcsodálkozott a tetoválásokon, amelyeket eddig még csak képen látott. Most hirtelen még csodálatosabbnak tűntek, mint eddig valaha. Majd figyelmét ismét a csókra összpontosította. Harry gyengéden kezdte vetkőztetni a lányt.

- Megérdemelnéd, hogy olyan férfi kezei közé kerülj, aki ért hozzád – suttogta lihegve Harold a lány fülébe és nagyot nyelt.

- Csak csináld! - túrt bele a lány a fiú hosszú, kócos hajába és arcát a maga arca elé vezette, hogy a szemébe nézhessen.

Harry engedelmesen folytatta, amit elkezdett és a dolgok hirtelenségében fel sem fogta, hogy a lányon már nincs ruha. Karjaiba kapta, mintha csak egy könnyű, törékeny porcelánbabát tartana a kezei között és az ágyhoz vitte. Óvatosan fektette le a hófehér huzatra és gyönyörködve nézett végig a női testen, ami valóban nem volt tökéletes. Léna csontjain úgy húzódott vékony, fehér bőre, akár csak a lepedő simult alatta az ágyra, de elrejteni azokat nem tudta. A fiú már sok nővel találkozott életében, első ránézésre sokkal nőiesebbekkel, mint Léna, akinek lapos volt a feneke, és egyenes alakjának vonala, még csípője sem szélesedett ki. Melle sem sok maradt a nagy fogyókúrák következtében. De szemei, amelyek most éhesen csillogtak, hatalmat adtak a kezébe Harold teste felett. Tiszteletet parancsoltak.

A fiú is megvált nadrágjától és remegő kezekkel simított végig Léna arcán. Mondani akart valamit, valami ideillőt, de mielőtt ezt megtehette volna, a lány ajkaira tapasztotta a kezét. Pár pillanat múlva már eggyé is váltak.

Nem volt tökéletes, de tökéletesen méltó volt hozzájuk. Nem volt irányító, egyikük sem kerekedett felül. És élvezték, minden pillanatát próbálták elraktározni elméjük egy olyan részébe, ahonnan majd a későbbiekben könnyen előtudják hívni ezeket a részleteket, mert tudták, hosszú ideig fognak ebből a szép eseményből táplálkozni.

Ez volt talán egész életükben az első olyan alkalom, amikor teljesen ki tudták zárni világot. Nem érdekelte őket semmi. Nem féltek attól, hogy valaki meghallja őket, nem féltek attól, mit hoz a jövő, nem féltek már egymástól sem. Csak ők léteztek. És bár egyikük sem tudott róla, de ezekben a pillanatokban végtelenül szerették egymást.

- Egyszer én ide szeretnék kerülni – állt meg később Léna cirógató, puha ujja Harry egyik tetoválásán, mely a nővére kezdőbetűjét formázta meg. - És akkor majd mindig emlékezni fogsz rám. Nem fogsz tudni lekoptatni többé.

Léna mosolygott, de Harry nem. Jobban megérintették a lány szavai, mint azt bevallotta volna magának. De most nem akart erre gondolni. Esze ágában sem volt most gondolkodni. Az legyen a holnap gondja – gondolta magában. - Mindig a holnapé.

- Már nem is akarlak – felelte végül csendesen.

Harry most képes lett volna mindent feladni, a pénzét, a karrierjét, a rajongóit csak még egy kis időért, hogy a karjaiban tarthassa a lányt. Csak még egy menet, és tudta, minden gondját örökre elfeledné, lelke rendbe jönne. De nem lehetett, nem tehette meg mindezt a barátaival, akik legalább olyan fontos szerepet töltöttek be életében, mint Léna, ha ez nem is volt mindig ilyen nyilvánvaló, így kelletlenül kezdett el öltözni.

- Hallottuk – ütögette hátba vigyorogva, szemöldökét húzogatva Louis Haroldot, amikor az kimerészkedett szobájából, de nem vette magára a megjegyzést. A szíve bent maradt, a lánynál. Így csak egy félmosolyt erőltetett magára. Ott állt már mindenki, indulásra készen.

- És nem voltam részeg – vetette oda kissé flegmán Harry Niallnek, emlékeztetve őt egy régi veszekedésre, amikor a szőke ír azt vágta a fejéhez, úgysem fog emlékezni az elsőre. Most bizonyított., hiszen emlékezett minden egyes másodpercére. Pontosan maga elé tudta idézni Léna csillogó, vággyal teli szemeit, résnyire nyitott ajkát, minden egyes apró, rejtett porcikáját.

Mind a ketten – Harry és Léna egyaránt - tudták, hogy a neheze csak most jön. Harrynek minden eddiginél nagyobb lélekjelenlétre volt szüksége a délután során, hogy tűrje a körülötte sürgölődő személyzetet, akik felkészítették az estére, illetve az énektanár és a koreográfus csipkelődését. Az előbbi imádta Haroldot, hatalmas tehetségnek tartotta és gondoskodott róla, hogy ő legyen az úgynevezett 'bandavezér' és neki jusson a legtöbb szóló. A másik meg hát... Pont ellentétes érzelmeket szőtt a magas, lomha mozgású fiú iránt, aki csak a saját szabályai szerint, poénból volt hajlandó táncolni ellentétben például az engedelmes Liammel, így nem volt olyan próba, amikor nem veszekedtek.

De ezen a napon Harry nem szólt bele a vitába és úgy viselkedett, mint egy kezesbárány, abban a reményben, hogy Léna már kitalálta, hogyan jut be hozzá. Ilyenkor sokan szoktak állni az arénák előtt, hátha el tudják passzolni a jegyüket az utolsó pillanatban. Hagyott a lánynál pénzt is és a lelkére kötötte, hogy ha másképp nem megy, hívja fel, és a főnök és a biztonsági őrök haraga ide vagy oda, ő bejuttatja. De a telefon nem csörgött, így Harry feltételezte, hogy Léna hozzá híven kreatív volt és megoldotta. Így csupán egyszer emelte fel a hangját, amikor a fodrász ki akarta bontani a fonatot. Amikor a fiú közölte, hogy ez teljes képtelenség, a szerencsétlen alkalmazott felajánlotta, hogy csinál neki újat, mert már teljesen szétcsúszott, nem mutat jól, Harry pedig magából kikelve vágta az arcába, hogy egy ujjal hozzá ne érjen többé a hajához. De ezen a nézeteltérésen kívül minden békésen haladt.

- Liam? – kopogott be Harold barátja öltözőjébe.

- Gyere – kapta a meglepett hangtól a választ. - Szia! - mosolyodott el Li boldogan.

- Szeretnék kérdezni valamit. Egyszerűen tudnom kell. - Harry egyik lábáról a másikra állt, hogy tétovázott, mintha csak az első randijára hívna valakit. - Te hogy bírod ki, hogy Sophia nincs folyamatosan veled?

Liam mosolygó arca hirtelen elkomorodott, barna szemeit társa arcára emelte és nagyot sóhajtott.

- Úgy, hogy szeretem – adta meg a rövid választ, de Harry látszólag kicsit sem elégedett meg ezzel.

- De nem gondolsz rá folyamatosan? Hogy tudsz így koncentrálni? Én egyszerűen megőrülök. Minden dalunk érzelgős maszlag, nem is értem, hogy adhattuk ezekhez a hangunkat és minden egyes sorba őt képzelem bele.

- Rá gondolok. De ez inkább csak segít – vonta meg a vállát mereven Liam. - Engem ő tesz erőssé.

- Irigyellek. Én a szerelemből eddig csak a gyengeséget tapasztaltam meg – fordított hátat neki Harry és távozott. Azt remélte, majd Liam megnyugtatja háborgó szívét, az egyetlen, aki a csapatból elismerhető, tisztességes kapcsolatban élt az elmúlt években. De nem így történt és lelkében most elkeseredettséget érzett.

Liam ismételten felsóhajtott, de ez a sóhaj már sokkal fájdalmasabb, sokkal gondterheltebb volt az előzőnél. Bár elmondhatná neki az igazat, bár adhatna neki jó tanácsokat igaz barát módjára. Bár... De ő semmit nem tudott a szerelemről. Olyan volt, mint Léna, csak a szeretetet nevelték belé, és kapcsolataira is ez volt igaz. Megfontoltság és nyugalom. Keresett maga mellé egy nőt, akit szeretett, és aki mellett valóban erősnek érezte magát. De az igazi vágyat, a remegő, szomjas ajkakat, mindazt, amiben Haroldnak néhány órával ezelőtt része volt, soha nem tapasztalta meg. Liam még sohasem lépte túl a kényelmi zónáját, mindig olyan terepen járt, ahol biztonságban érezte magát. Mások ezt követendő példának tartották, mert boldognak látszott. Talán az is volt. Azonban erről soha nem beszélt, mert a mai világban már nem hitte volna el neki senki az ég világon, hogy a boldogság és a szerelem nem mindig jár együtt. Mert a szerelem bizony sokszor nagyon tud fájni. És Liam erre nem vágyott.

Egy óra múlva a fiúk kiléptek a fénybe, a sok füst bántotta a szemüket. A tömeget pásztázták, de a sok sikoltozó rajongólány között nem tudtak különbséget tenni. Számukra mind csak egy paca volt. Harry mégis tudta, hogy Lénát ki fogja szúrni, hiszen ő más volt. A lány azt ígérte, az első sorban fog nekik szurkolni és ő fog a leghangosabban kiabálni, még ha ezt nehezen is tudták róla elképzelni. De hát mire voltak jók ezek az ígéretek? Hisz a tegnapi fogadalmak mindig elfelejtődnek. A zene elindult, de Harry helyett Niall hangja szólalt meg, mert a fiú, akinek hajában oldalt még ott futott Léna gyengéd kezeinek nyoma, néma maradt. Liam hozzávágott egy palack ásványvizet, hogy térjen magához. Harold bár érezte a tompa sajgást mellkasán, ahol az üveg eltalálta, nem vett róla tudomást, egyre csak a tömegbe meredt. Könnyező arcok, mindenütt csak sírás és üvöltés, de sehol az a szempár. Több száz embert vizsgált át, de nem látta. Nem láthatta, mert Léna nem volt ott.

A jó szándékkal csak az a gond, hogy mindig az ártatlan üti meg a végén a bokáját. Kivétel nélkül mindig az ártatlan szenved és bűnhődik. Léna ezt már megtanulta azon a bizonyos napon is, mikor beutalták a pszichiátriára, ép elmével. Most újabb bizonyítékot küldött számára az élet.

Visszatérek!

KÖVETKEZŐ FEJEZET ÉRKEZÉSE: 2015. 05. 29. (PÉNTEK)

10. fejezet

„Az éjszaka nem változtat meg minket.”

Az embernek vannak bizonyos elvárásai a romantikus történetekkel kapcsolatban. Például, hogy minden tökéletes legyen. Hogy a párok szenvedélyesen és gyakorlottan leheljék egymás ajkaira a tüzes csókokat. Egy ilyen történetben persze nem történhet meg, hogy a fiú és a lány foga összekoccan, és a két fél persze pontosan egymáshoz van méretezve: a fiú válla nem fájdul meg a görnyedésben, hogy lehajoljon a lányhoz. Nem, kizárt, hogy egy jó és valamire való romantikus irományban ez előforduljon. Azonban az élet egész más tésztát főz. A való életben mindez megtörténhet és meg is történik. Ez alól Léna és Harry sem volt természetesen egy másodpercig sem kivétel. Harold gyakorlott volt a csókokban, hisz az italnak köszönhetően sokszor elkövette a hibát, hogy olyan lányon hagyta ott szájnyomát, aki nem volt arra méltó. Tovább viszont nem merészkedett, mert az már idegen terepet rejtett számára. Léna éppen fordítva őrizte titkait. Nem csókolták még meg túlzottan sokszor, hisz ő nem az a lány volt, aki könnyed adta magát, viszont az első alkalmon már túl volt és ezzel jelentős előnyre tett szert Harryvel szemben. Persze nekik ez jelen pillanatban a nyirkos betonon nem számított, a többi fiút viszont kétségkívül érdekelték volna ezen információk.

Mindkettejükben kavarogtak az érzelmek, de mégis, volt egy röpke fél pillanat, mikor mindketten megnyugodtak. Nem tudták, hogy ez valaminek a kezdete-e, vagy a vége. Talán mind a kettő egyszerre. Tudták, hogy most valami új kezdődik el, amit talán más szerelemnek nevez, de ennek talán néhány másodperc, vagy esetleg néhány nap múlva vége. Telítődött a szívük és nem tudott több ingert elviselni. A csók pedig minden egyes kósza gondolattal meghosszabbodott, s ajkaik csak hosszú percek után váltak el.

Ha egy rajongó végignézhette volna ezeket a kis epizódokat, összetört volna a szíve, mert nem tudta volna megérteni, mit miért tesznek. Igazából, ha teljesen őszinték akarunk lenni, ők sem tudták. A szívük hajtotta őket. Harry ott tartotta Lénát a karjai között, Louis pedig lehajtott fejjel próbálta kikerülni őket, miközben egy oly régről ismert számot tárcsázott, hogy megmondja a barátnőjének a hírt, vége. Szakít. Eldob egy embert, aki hosszú évekig mellette volt jóban és rosszban egyaránt. Niall a cuccait szedte össze és öltözött, hogy reggel folytathassák az utukat. Ő volt az utolsó, kiben ez a kötelességtudat megmaradt. De hisz oly könnyű volt neki, őt bántották a legkevesebbet, de azt is hozzá kell tenni, ő hagyott magán a legkisebb támadási felületet. Zayn a buszban zokogott és ujjai között egy füves cigit pörgetett, de gyújtót nem vett elő, Liam pedig őt figyelte. Most ő is vágyat érzett rá, hogy rágyújtson, vagy bármi olyat tegyen, amivel egy kis ellenszegülést mutathat életének, de ennek nem adott hangot vagy tettet. Ezek nem azok a fiúk voltak, akik gyerekfejjel elindultak otthonról, hanem már megtört férfiként cipelték a mindennapokat. Mégis, valahol mélyen élt még bennük egy kis szellem a küzdelemre.

Így hát reggelre ismételten azt tették, mely az utóbbi időben teljesen felőrölte életüket: továbbálltak nyom nélkül, mégis otthagyva egy darabot magukból, melyet talán sosem kapnak vissza. A busz ott siklott az autópályán, a menedzser ott telefonált a sofőr mellett, a fiúk pedig kábán bámultak ki az ablakon. Harry elaludt Léna ölében, hangosan szuszogott és néha elkezdett halkan horkolni is, a lány pedig befonta oldalt egy tincsben a fiú haját.

- Ha most hazamegyünk, többé nem indulunk el – Léna fülében úgy csengett a mondat, mintha csak egy pofontól visszhangozna. Liam mondta neki, amikor a lány azt javasolta nekik, pihenjenek kicsit. Lénában csak most tudatosult a szavak valós jelentése. A banda szétesik és vele együtt több millió szív hullik a mélybe. Léna személyes felelősségének érezte megakadályozni mindezt. Tudta, hogy nem irányíthatja a fiúkat és nem mondhatja meg nekik, mit csináljanak, az ilyen parancsolgatásban amúgy sem volt jó gyakorlat híján. Ellenben folytathatta azt, amit eddig csinált: ott maradhatott mellettük és elnyelhette gondjaikat és panaszaikat. A lány naivan hitt ebben a módszerben és eszébe sem jutott, nem viheti a vállán más terheit a végtelenségig.

Az út Bécsig szinte elviselhetetlenül hosszúnak tűnt és már mindenkinek az agyára ment a GPS idegesítő női hangja, mely mindig a leghosszabb utat akarta kiválasztani, majd mindig reménytelenül tervezett újra. A banda nem szokott hozzá az ilyen hosszú buszutakhoz, hiszen amikor ilyen messzire kellett utazniuk, mindig rendelkezésükre állt a csapat magángépe. Léna egy fokkal jobban tűrte a zötykölődést, de már az ő feje is megfájdult a monoton zúgástól. A lábak elzsibbadtak, a szemek lecsukódtak, a szívek – ha lehet, még jobban – megfájdultak. Mégis, a levegőben ott volt valami új, amit kétségtelenül Harry és Léna csempészett be. Hirtelen a másik négy fiú is azt kívánta, bár őt simogatnák azok az ellenállhatatlanul bársonyos kezek. Mégis, ettől a furcsa, izgatott bizsergéstől és fojtott suttogástól nem teltek gyorsabban a percek sem a résztvevőknek, sem a megfigyelőknek.

- Éjszakára megállunk egy vendéglőben aludni. Nem vállalok több kockázatot – jelentette ki szigorúan a menedzser, amikor végre megálltak egy kis pihenőre. Az az ember, aki még nem utazott ennyit, nem tudja elképzelni, milyen fárasztó tud lenni az egy helyben való ülés. Mindenki nagyokat szippantott a friss levegőből, mintha csak valami különleges, drága parfümmel lett volna permetezve. De valójában csak sokkal jobb volt, mint az ócska mézes-vaníliás illatosító, mely a busz elejében lógott.

- Tovább kell mennünk, nem fogunk odaérni – ellenkezett Niall határozottan, aki még mindig nem érezte magát a legjobban, de megállíthatatlan volt a kórház elhagyásában. A fiú rettegett attól, hogy miatta nem fognak odaérni a koncertre és a rajongók őt fogják okolni mindenért, amit el sem követett. Hisz ő volt az egyetlen, aki mindent megtett a pontos érkezésért és aki zárójelentés nélkül sétált ki a kórházból.

- Nem, Niall. Elég volt a hajtásból – rázta meg fejét fáradtan a főnök. - Fiúk, negyedóra pisiszünet, addig keresek valami szállást a környéken – adta ki az idős férfi utasításait, hatásfokozásként kettőt tapsolt mellé, mire mindenki szétszéledt, csupán Niall maradt ott vitatkozni.

- Gyere – húzta be a bozótba Léna Harryt, aki még elkapta Louis érzékelhetően perverz pillantását és Zayn kacsintását és válaszként kinyújtotta rájuk a nyelvét, mert tudta, mindketten szívesen lennének a helyében. Mind a két fiú olyan lányra vágyott, mint amilyet Harry most megkaparintott: aki törődik velük. Szép lányt ezret is megkaphattak, de nem sok akadt, akivel lehetett egy jót beszélgetni is. És ha véletlenül össze is jött egy ilyen kapcsolat, az sem húzta sokáig, hiszen állandóan úton voltak és a kilométerek nagy úrnak bizonyultak. Léna viszont ott volt velük, teljes valójában.

A lány kiskora óta valósággal rajongott a naplementékért, szinte minden nap alkalmat kerített rá, hogy megnézze, miként távozik a hatalmas fénygömb látóterünkből. Harry szerencsétlenkedve követte a nőt, ki teljesen megbabonázta, de ezt persze neki be nem vallotta volna a világ minden kincséért sem, ezért gyors szitkozódásba kezdett, hogy koszos lesz a cipője.

- Fogd be! - tapasztotta a lány a fiú ajkaira a kezét és megtorpant a hatalmas, barna fagymező előtt. Tőlük nem is olyan messze őzikék kutattak élelem után, fehér fenekük világított a fakó tájban, ahogy lehajoltak, hogy szimatoljanak, de ahogy észrevették őket, futásnak eredtek. Harry úgy bámulta a téli tájat, mintha még sosem látott volna ehhez hasonlót, pedig évek óta ott volt az orra előtt, csak éppen túlságosan vak volt hozzá, hogy észrevegye.

- Félek – jelentette ki a fiú csendesen és a nap felé bámult.

- Mitől? - Léna butának érezte magát az ostoba kérdés végett.

- Az életemtől – sóhajtott Harry. - Félek, mert holnap ismét színpadra kell állnom, mintha semmi sem történt volna, nevetnem kell és előre megírt poénokat elsütnöm, hogy a világ azt higgye, minden rendben van.

- De hisz minden rendben van – vágott közbe Léna és a fiú elé állt, de az nem volt hajlandó ránézni. - Nincs olyan akadály, amelyen ne jutnál tovább. Nincs olyan pillanat, ami el ne múlna. Nincs olyan rossz, ami ne állna tovább. Minden rendben van.

- Félek tőled is – folytatta Harry, mintha nem is hallotta volna a lány szavait.

- Tudod mit? - Léna hangja most kifejezetten harsány volt. Nem túl hangos, de élettel teli, bizakodó. - Holnap ott leszek a koncerten. Nem tudom, hogy fogok bejutni, de biztosíthatlak róla, hogy ott fogok állni az első sorban, jól látható helyen és szurkolni fogok. Csinálok egy táblát, Zaynnél biztos van papír meg ceruza és felmutatom majd, hogy mind az öten lássátok, veletek vagyok. Úgy fogok sikítani, hogy azt fogjátok kívánni, bár ne ismernétek. Ti pedig majd észrevesztek és tudni fogjátok, hogy egy banda vagytok. Holnap olyan jól fogtok énekelni, mint még soha!

- Kisujj eskü? - pillantott végre a lányra Harry.

- Kisujj eskü – nevetett fel Léna, arca egészen kipirosodott. És Harold hitt neki. Úgy itta a levegőbe lógatott, valótlan szavakat, mint egy kisgyerek a mesét. Játszottak, úgy, mintha nem az életük és boldogságuk múlna rajta.

- Bocsánat, hogy félbeszakítom a romantikát, de pisilnom kell – jelent meg Liam feje a csupasz bokrok között, hajában pókháló lógott. - Louis pedig befoglalta a mosdót, úgyhogy, ha megbocsátotok – intett fejével arra, amerről jött.

- Gyere, Léna – forgatta meg szemeit Harold.

- Nem mintha zavarnátok, ne vagyok szégyenlős, de Léna... - vonogatta a vállát nevetve Liam, de Harry egyetlen pillantással elhallgattatta.

- Nem is Louis lenne, komolyan mondom – zsörtölődött Harry, miközben visszaverekedte magát az ágrengetegen. - Pedig egy kiadós arcmosás jól jött volna, de így nem megyek be.

- Azt hittem, Louisval nincsenek ilyen gátlások köztetek – köszörülte meg a torkát Léna kényelmetlenül. Ő még nem tette túl magát teljesen a tényen, hogy egy nappal ezelőtt, még Harry Lou arcára adott csókokat az övé helyett. Ez a bizarr tény szinte mindig eszébe jutott, amikor Harry megfogta a kezét vagy magához húzta.

- Nem történt köztünk semmi intim – Harry pontosan öt másodperccel később válaszolt, amikor elszámolt ötig, nehogy olyat mondjon, amit esetlegesen egy perccel később megbánhat.

- Bejöhetsz a női mosdóba mosakodni - mondta végül Léna, amikor a kijelentést követően beállt csend már kínossá vált. - Rajtam kívül nincs más nő a környéken, aki most használhatná.

Harry vonakodva lépett be a lány után a kis, koszos kőépítménybe, melyben még csak a villany sem működött. Rögtön a csaphoz ment és a jéghideg vizet arcára locsolta. Elképzelte, milyen felemelő érzés lesz másnap végre megfürödni, tiszta ruhát ölteni és megfésülködni egy tiszta, szép hotelben. Léna mögötte állt és minden mozdulatát tanulmányozta. Tekintetük találkozott a koszos tükörben.

- Megsértődsz, ha kibontom a hajamat? - kérdezte Harry, majd még egy soron megmosta arcát, mégsem érezte magát tisztábbnak. Ez a kosz belülről fakadt.

- Meg – válaszolt egyszerűen Léna. - Nehogy megpróbáld! - figyelmeztette. - Szerintem jól áll – vonta meg a vállát.

- Úgy nézek ki, mit egy buzi, aki hercegnőnek képzeli magát – simított végig a fonaton bal kezével a fiú, mégsem bántotta azt.

- A hercegnőknek nincs ekkora orruk – szögezte le Léna. Harry elmosolyodott.

- Szeretem, hogy mindenre tudsz mondani valamit – ismerte be Harry. - Ez egy olyan képesség, ami belőlem hiányzik.

- Te inkább lenyeled a véleményed, nem igaz? - vonta fel a szemöldökeit Léna. - Ezt tanították? - A fiút még mindig megijesztette a lány őszintesége és tisztánlátása. Úgy érezte, Léna előtt meztelen.

- Az emberek azt hiszik, azért vagyok csendes, mert hülye vagyok. Igazából pedig azért, mert nem akarok olyan hülye lenni, mint ők. - A fiú bement az egyik fülkébe némi WC papírért, hogy megtörölje nedves testrészeit, mielőtt megfázik.

- Szóval én hülye vagyok? - kérdezte Léna sértetten, levonva a mondatból a következtetéseket.

- Nem. Amit te mondasz, azt szeretem. Még azt is, ha sértegetsz – vonta magához a fiú és csak most döbbent rá, mennyire hiányzott neki az érzés, hogy valakit a karjaiban tarthasson, hogy valaki hozzábújjon.

- Tégy úgy, mintha te visszafognád magadat! - ütött Léna a mellkasára.

- Nem szokásom az önmegtartóztatás – kacsintott rá a fiú és megcsókolta. Keze végigsimított hátán, majd megállt és elidőzött a fenekénél. Az önző vágy hullámai új érzésként söpörtek végig a Haroldon és ebben a pillanatban mindennél jobban magának akarta a lányt. De nem itt. Mégis, csak akkor kapott észbe, amikor a lányon már nem volt kabát és kezei már Léna blúza alatt matattak, a lány keze pedig a nadrágját próbálták kigombolni. Harry levegő után kapkodott, hátha akkor tisztábban tud gondolkodni és megpróbálta kicsit eltolni magától a lányt. - Menjünk – rázta meg hirtelen fejét és majdnem felborítva az összezavarodott lányt elsietett. Léna még percekig állt, anélkül, hogy megigazította volna magán a ruhát. Azt hitte, ő hibázott és egyre csúnyább pillantásokkal méregette magát a tükörben. Nem, egy ilyen lány az ő fejében nem lehetett elég jó Harrynek. Fogalma sem volt róla, hogy a másik fél pont az ellenkezőjét gondolta a dolognak: egy ilyen lány túl jó és túl tiszta volt Harold számára.

A negyedórából fél lett és szinte teljesen besötétedett, mire ismét beszálltak a buszba. Niall és a menedzser hosszan vitatkoztak, mire rájöttek, Bécs már nincs is olyan messze, így megegyeztek, hogy továbbmennek és hajnalban érkeznek meg a hotelbe, ahol még tudnak pihenni és ahol már nagyon várják őket. Léna erre a kijelentésre igencsak izgatottnak látszott, hisz ő még sosem járt igazi, drága hotelben, csupán a fejében.

A valóság pedig minden képzeletét felülmúlta. A fiúk számára egy egész lakosztályt béreltek ki, melyből egy szobát a lánynak adtak. Olyan volt minden, mint a filmekben. Hófehér ágynemű várta őket a hatalmas, puha franciaágyakon, az asztalon pedig gyümölcstál igazi különlegességekkel. A fürdőben az üveg zuhanykabin mellett még az ágyneműnél is fehérebb törölközők sorakoztak. Az ablakok földig értek, az összes csillag beragyogott rajtuk, az erkélyen kovácsoltvas dohányzóasztal állt komótosan, három székkel. Léna többször is megtörölte a szemeit, hogy meggyőződjön róla, nem álmodik és beleborzongott a gondolatba, a bandának ez a mindennapjait képezi. Nekik ez az ágy, melybe minden este lefekszenek. Ez nem nyikorog úgy, mint a volt albérletében az a vacak, kemény ágy és nincs úgy összefirkálva, mint az olcsó motelek emeletes ágyai.

De hiábavaló volt a gyönyörű körítés, a hajnal mégis a tépelődésről és álmatlanságról szólt mindenkinek.

Louis a telefonját szorongatta. Képeket nézegetett, melyek egy boldogabb időszakból maradtak hátra emlékül és azon gondolkodott, helyre lehet-e még hozni az életét. Felhívja-e Eleanort, lehet-e még visszakozni? A válasz azonban mindig nem volt, akárhányszor is gondolta újra. Tudta, hogy ha új életet akar kezdeni, mindenkit hátra kell hagynia a múltjában. Meg akart változni.

Zayn leült egy füzettel a kezében és bámulta az üres lapot. Előtte különböző keménységű grafit- és szénceruzák sorakoztak, mellettük egy radír és egy egyszerű hegyező. A hegyezőből könnyedén ki tudta volna venni a pengét mindössze néhány egyszerű mozdulattal. De mikor feltette magának a kérdést, valóban érdemes-e eldobni az életét, a válasz mindig nem volt. Inkább kihegyezett egy ceruzát és rajzolgatni kezdett. Sötét alakokat, akiket elnyelt az éj.

Liam énekelt. Halkan és olykor hamisan, de mégis megnyugtatta a lelkét. Nem tett le a gondolatról, hogy kérjen Zayntől egy cigit, de végül mindig győztek a gyengéd dallamok, melyek kiáramoltak a tüdejéből a levegővel együtt, mintha csak a sorok is a létfenntartásához lennének szükségesek, így a válasz mindig nem lett. Niall Liamet figyelte a kanapéról, mely fekhelye lett. Kikapcsolta az agyát, nem fogta fel a káoszt, mi körülötte zajlott, mégsem tudott aludni, mert álmaiban minden rossz előjött. Inkább hallgatta barátja énekét és elképzelte, hogy a szülői házban van, ahol anyukája dúdolgat mosogatás közben.

Harry szeretett volna valami szépet mondani Lénának, olyat, mint amit a lány szokott neki, olyat, amitől minden ember felbátorodik. Szeretett volna bókolni és udvarolni a lánynak, elhívni randevúra és megadni neki mindazt, amit egy egyszerű srác tudna biztosítani neki. Beülni vele egy kávéra vagy forrócsokira valahová. De semmi megfelelő nem jutott eszébe, így mire elhatározta magát, hogy beszél vele a megfelelő körítés hiányában is, már késő volt.

A csapatból mégis Léna volt ezen a hajnalon a legnyugtalanabb. Nem lelte az ágyban a helyét, pedig ő volt az, aki a buszon sem tudott aludni, mert álomőrzőként őrködött a fiúk felett. Napok óta szinte folyamatosan talpon volt és a körülötte lévők nem értették, hogyan bírja még. Letusolt, körme alól kikaparta az előző éjszaka izgalmait és titkait, hajat mosott és felöltözött. Többször is odaállt Harry ajtaja elé, de be sosem kopogott, keze mindig teste mellett maradt mozdulatlanul. Szerette volna megkérdezni a fiút, mit rontott el, hogy mi volt abban a csókban olyan rossz, mely neki úgy ízlett. Szeretett volna a fiú fejébe látni, de ugyanakkor túl gyáva volt ahhoz, hogy rákérdezzen gondolataira.

- Van kedved csatlakozni? - állt meg mögötte Zayn. A lány értetlenül nézett hátra a válla felett. - Látom te sem tudsz aludni és azzal, hogy szuggerálod az ajtót, nem leszel előbb. Ihatnál velem inkább egy forralt bort a vásárban. Mit szólsz hozzá? - nyújtotta a fekete fiú előre a kezét. Léna szinte gondolkodás nélkül fogadta el. Zayn számított a lány reakciójára, mert másik kezében már annak kabátját tartotta. Most odadobta neki.

Kint hideg szelek uralkodtak, az emberek, hacsak tehették, nem mentek utcára. Ha mégis útnak indultak, azt csak vastag nagykabátokban, bundás sapkákban és kötött sálakban tették meg. Hó még nem esett, a szél a homokot söpörte a szinte üres utcákon. Mindezek ellenére a bécsi vásár igazi hangulatteremtő volt. Hatalmas karácsonyfák hirdették az ünnep közeledtét és a levegőben ott terjengett a bor, a mézes- és a kürtöskalács illatának utánozhatatlan keveréke némi sült gesztenyével fűszerezve.

- Sosem lehetek nektek elég hálás azért, hogy eljutottam ide – nézett Léna komolyan Zaynre egy pillanat erejéig, de utána rögtön tovább is vándorolt pillantása, próbált minden kis részletet agyába vésni és semmiről nem akart lemaradni.

- Valamit valamiért. Te sokkal többet tettél értünk – vonta meg vállát Zayn, miközben belekortyolt forró italába.

- Nem hinném. Nem csináltam semmit, azonkívül, hogy piszkosul összekavartam a dolgokat – húzta félre elfehéredett száját Léna, melyen felrepedt a bőr, s vékony vércsík cikázott le az álláig, míg gyorsan le nem törölte.

- Mert nem láttál minket ezelőtt. Harryre rá sem ismerek. Mielőtt felbukkantál, belül halott volt. Robotként mozgott, énekelt, táncolt, mint egy cirkuszi majom, de ezen kívül semmire nem volt képes. Nem voltak önálló gondolatai, szabadidejében nem csinált semmit. Most újra él. Kommunikál. Neked köszönhetjük. Mint ahogy azt is, hogy Niall észheztért. Az erőd nélkül...

- Nem vagyok erős, Zayn. Hát nem érted? Harrynek igaza volt. Pszichopata vagyok. - A komoly mondatok szinte komoyltalanul hangoztak el egy rezzenéstelen arcocskáról.

- Igazad van. Ott basszuk el, hogy azt hisszük, létezik erős ember. Pedig nem. Panaszkodunk, kiöntjük a szívünknek másnak és megnyugszunk, mert ő olyan jó tanácsokat ad. Azt hisszük, hogy rá nincs hatással szavaink áradata. Az már mellékes, hogy minden este sírva alszik el, mert lyuk tátong a lelkén. Ő segített nekünk és eszünkbe sem jut, hogy ennek esetleg fordítva is így kellene történnie. Nem az erőd segített nekünk, hanem a hited – javította ki magát Zayn.

- Sajnálom, hogy nem tudtam többet adni. - Léna a földet bámulta.

- Nem érdemlünk többet – zárta le a témát Zayn és próbálta megfejteni a lányt, de így, fordított esetben nem működött a dolog.

- Jól néz ki az a gesztenye – indult meg a lány a tőlük nem messze tevékenykedő árushoz. A fiúnak rá kellett jönnie, minél tovább tanulmányozza, annál kevésbé érti.

Harry mikor felébredt, tudatlanul is Lénát kereste maga mellett. Titokban egész éjszaka reménykedett benne, hogy a lány bekopog és megkérdezi, befeküdhet-e mellé. De ez nem történt meg és reggelre Lénának nyoma veszett. Csupán egy nyitott vázlatfüzet maradt az erkélyajtó előtti üvegasztalon, rajta egy vázlatos ceruzarajz két fájdalmasan ismerős arcvonással.

Kedves olvasók!
Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok egy ilyen idióta részre, de sajnos az életem elég kesze-kusza mostanában. Zayn döntése a bandával kapcsolatban persze engem is megrázott és ezért nem tudtam ugyanolyan gondolatokkal írni. De ígérem, a következő részre összeszedem magamat és egy sokkal izgalmasabb folytatással rukkolok elő. Addig is ismételten bocsánat és azért ha formált bennetek bármifajta aprócska véleményt ez a valami itt efölött, azt várom visszajelzés formájában. 
Szép hétvégét!

9. fejezet

„Változik az éjszaka.”

Az ilyen tehetetlen és unalmas napokkal csupán egyetlen dolog a gond: előtérbe kerülnek a kis dolgok és az emberek észrevesznek olyan tényeket is, amelyekre egyébként sosem figyeltek volna fel. Ilyenek például a természetesnek tűnő cselekvések, mint az evés.

- Léna, add már ide! - kapott ki Zayn a lány kezéből egy csokis süteményt és határozott mozdulatokkal próbálta megszerezni a forrást, azaz a dobozt is.

Harry feszülten kapta fel a fejét a hangokra. Az eredeti terv, miszerint nem hívják fel magukra a figyelmet, már rég köddé vált. Egyre több aláírást voltak kénytelenek kiosztani és az újságírók is kezdtek beszivárogni a komor épület falai közé. A fiúk ha valamit, akkor ezt igazán megvetették. Miután Louis elrohant, Harold órákig kereste, nem mintha társa olyan sok helyre tudott volna elmenekülni, majd végül mikor nyomára lelt a női személyzeti mosdóban, beszélgetésre invitálta, így a büfében ugyanott foglaltak helyet, ahol megérkezésükkor. Harry szerette volna, ha vannak emberek körülöttük, mert félt, ha barátja összeroppanna, ő nem lenne neki elég támasz, így viszont akaratlanul is tartania kellett magát. Az emberek elhaladtak mellettük és kendőzetlenül megbámulták őket, de ők nem zavartatták magukat, csak mondták a magukét rendületlenül. Talán ha ezt már a történet előtt megtették volna, ha képesek lettek volna gátlások nélkül őszintén beszélni már az elején, nem kényszerültek volna bele a hazug játékokba. Ők még akkor is csak beszéltek, mikor körülöttük már megfogyatkoztak az emberek és a büfé ablakára kikerült a zárva tábla, majd a fények is felére csökkentek, s csak pár folyosói lámpa világított. Halkítottak bár, de folytatták, nem törődve vele, ki hallja őket. Nem érdekelte őket, hogy sebezhetők, sem az, hogy vadásznak rájuk. Nem kértek bocsánatot egymástól, s ez Lounak talán kissé rosszul is esett, de Harry egyszerűen nem érezte helyénvalónak, mert ő valóban nem sajnált semmit. Az élete részének tekintette mindazt, ami történt velük és meg sem próbálta letagadni, mert tudta, mindig lesz valaki, aki emlékezteti majd rá. Így saját érdekében inkább felvállalta.

Mindez a tökély kettejük között addig működött, míg Léna és Zayn fel nem tűnt a színen. A lány már akkor a hatalmas sütis dobozt szorongatta egyik kezével, másikkal pedig szájába rakosgatta őket, válláról már le volt csúszva a felső és a melltartópánt. Sietős léptekkel ment a büfé felé és csalódottan tapasztalta, hogy az nincs nyitva. Úgy érezte magát, mint egy pornófilm forgatáson, az evés legalábbis neki ilyen intim szituációnak számított, melyet most újra nyilvánosságra volt kénytelen ösztöneinek hódolva hozni. Zayn végül utolérte és valamit motyogott a lány fülébe, mire az felnevetett, s egy pillanatra abbahagyta az evést. Harry a páron felejtette a szemét, mígnem Louis teljes erejéből a lábába rúgott.

- Egész helyes lány – mondta. Harold összezavarodott barátja biztató mosolya láttán. Egyszerűen nem értette meg, mit miért tesz az. Agyába bevillantak a képek, amint Lénával ordít, majd annak hátára fekteti a kezét. Ahogy megcsókolja, majd ahogy dühösen kimondja: „Végeztem.” Ez mind árulkodó jele volt egy útkeresésnek. Egyik másodpercben saját boldogságát kereste, s maga mellett akarta tudni Harryt, másik percben pedig a fiú boldogságát akarta, s szabadon eresztette azt. Legalábbis Harold csak erre tudott gondolni.

- Zayn prédája – vont vállat érdektelenséget színlelve Harry.

- Zaynnek menyasszonya van. Lénára leginkább úgy tekint, mint egy kislányra, akit védelmeznie kell.

- Akkor Zayn egy pedofil állat, mert megcsókolta – Harry még mindig a párost bámulta, amiért újabb rúgást kapott.

- Hát, ha át szeretnéd csábítani magadhoz, szerintem hagyj fel a gorombasággal – tanácsolta Louis, de cserébe csak egy mindent eláruló unott pillantást kapott. Harry nem akart pont Louval a gorombaságról beszélgetni, mert az túlságosan is egy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű szituáció lett volna, s a fejtágításból nem kért többet.

- Utoljára mondom el: add ide! - Zayn hangja szinte már erőszakosnak hatott, és erre már Louis is odakapta fejét, így láthatta, amint a fiú kitépte az ételt a lány kezéből, s az a földre hullott, Léna pedig lerántotta Zayn válláról a kabátot, majd a kijárat felé rohant vele. A csapat ezzel a konfliktus megoldóképességgel rosszabbnak bizonyult egy óvodáscsoportnál.

- Ez mégis mi a franc volt? - avatkozott bele Harry és figyelmen kívül hagyta Louis jelző mutogatását, miszerint inkább a lány után kellene mennie. Elege volt már a keresgélésből, futkosásból és bújócskából.

- Hidd el, így neki a legjobb – guggolt le Zayn, hogy összeszedje az ételmaradékokat.

- Ja, látom, mennyire boldog! Szinte úszik a rózsaszín felhőkön! - forgatta szemeit Harry. - Egy elő csontváz, könyörgöm! Ezt miért kellett?

- Harry, azt hiszem te nem igazán fogtad fel azt, amit mondtam neked. Léna bulimiás. Mint rá kellett döbbennem, jelen időben. - A fiú szemeivel kuka után kutatott, majd mikor meglelte, felegyenesedett, de nem indult el felé.

- De, felfogtam – Harry próbált higgadt maradni.

- Nem, fogalmad sincs, mit jelent – Zayn szinte már lekezelően beszélt a másik fiúval, de csak idegességét próbálta leplezni. - Ez a betegség nem annyit jelent, hogy néha kicsit sajnáltatás szempontjából meghánytatjuk magunkat. Nem akkor kell a legjobban félteni, mikor a vacsorán egy tál leves után higgadtan kisétál, hanem amikor remegő kezekkel próbál betalálni az automatába az apróval és két kézzel kezdi el magába tömni a kaját. Egyszer már végignéztem szó nélkül, ahogy ezt teszi magával, de még egyszer nem tudom.

- Most utánamész? - tette fel egy nagy lélegzetvétel után Harry a kérdést, majd társa szemébe nézett. - Van egyáltalán sejtésed róla, hová ment?

- Nem – rázta meg a fejét a fekete fiú. - De ketten talán könnyebben megtaláljuk.

- Hárman? - próbálkozott a helyesbítéssel Louis, kit most kicsit elkezdett mardosni a bűntudat, de Zayn hamar leszavazta.

- Ketten.

Lénának hatalmas kapóra jött a hisztis kiviharzás és reménykedett benne, hogy senki nem fog utána jönni. Megszokta, hogy az ilyen otthagyós vita után a felek járják kicsit a saját útjukat és új volt neki ez a tendencia, miszerint bárki is utána jöhet. A buszhoz futott, szíve erősen zakatolt a gyors tempótól. A kórház magán parkolójában találta a járművet a mentőautók mellett, mivel túlzottan feltűnő lett volna egy ekkora csotrogányt a többi kocsi között hagyni. Nem mintha innen nehezebb lett volna eltulajdonítani, hisz a lány is egyszerűen besétálhatott az elkülönített udvarba. A buszsofőr a busztól nem messze cigizett, úgy látszott, őt nem világosították fel miszerint ez egy kórház, ahol az egészség a lényeg. Mindenesetre felengedte Lénát a járműre, aki azt hazudta, ott felejtette a gyógyszerét, amit feltétlenül be kell vennie az este folyamán. Természetesen a lány nem szedett semmit, de a terv bevált. Ahogy vékony teste a sötétségbe burkolózott, rögtön tudta, mi a helyes. Nem kapcsolt világítást, mert nem akarta, hogy a sofőr esetlegesen meglássa, mit is csinál valójában. Niall táskáját kereste, de nem volt egyszerű dolga. Liamnek is volt egy kis, fekete táskája, amiben a legszükségesebb holmijait tartotta: zsebkendőt, mobiltöltőt, mentolos cukorkát és dinnyés ízesítésű rágót és egy fényképet a barátnőjéről. Léna szíve ezek láttán egy pillanatra összeszorult, mert belegondolt, hogy ha valaki megpillantja ezeket a tárgyakat, azt hiszi, egy átlagos emberrel van dolga. Ha valaki látja ezeket a dolgokat, nem is sejti, hogy egy világsztáré. A lányban most tudatosult először mindaz, mit Niall mondott: ők is emberek, ugyanolyan biológiai felépítéssel, mint ő, vagy bármelyikünk. Én vagy te. Egy pillanatra megállt a keresésben, de végül észbe kapott és rájött, az ideje korlátozott. Harold cuccai közül is a kezébe került néhány, olyan apróságok, mint egy fésű vagy egy zokni. De néhány perc múlva, mikor már az összes lehetséges rejtekhelyet átkutatta, ahol többnyire csak ételmaradékokat és használt zsebkendőket talált, meglátta. Nem volt eldugva, sőt, a lehető legszembetűnőbb helyen volt, Niall kabátján a kanapéra hajítva. Gyorsan megmarkolta a pántját, de végül a táskára pillantva mégis elfogta a kísértés, hogy belenézzen.

- Mégis milyen gyógyszereket akarsz te bevenni? Léna, te ittál? Vagy be vagy lőve? Mi a franc bajod van ma?

Zayn hangja élesen hasította ketté a sötétséget, melyben a lány rejtőzködött. A fiú felkapcsolta a buszban a világítást.

- Fáj a fejem és kell valami fájdalomcsillapító, különben begolyózok – ült le hirtelen a lány a földre, hogy a fiú ne vehesse észre, mennyire forog körülötte a világ.

- És ezért ide kellett rohanni és Niall cuccai között keresgélni, ugye? - Zayn felvonta egyik szemöldökét és felvett egy fekete zoknit a földről, amibe Harry monogramja volt hímezve.

- Niall mondta, hogy nála van olyan fajta, amit én szoktam szedni. A gyógyszertár már bezárt odabent, nem is tudom, hány óra lehet, de szerintem közel az éjfél, ami leginkább annyit jelent, messze a reggel, gondoltam kölcsön kérek pár szemet – hadarta a lány zavartan.

- És Niall természetesen...

- … tud erről – fejezte be a fiú helyett a lány a mondatot. - Kérdezd csak meg.

- És mégis milyen gyógyszer az, amiért feltétlenül ide kellett jönnöd? - Zayn gyanakvása kicsit sem szűnt és ez a reszkető Lénának kicsit sem tetszett, mégis előhúzta háta mögül az ott szorongatott dobozt. - Jesszus, Léna, ez egy nagyon erős fájdalomcsillapító! Honnan van Niallnek? - A fiú kikapta a dobozt a lány kezéből.

- Nem tudom, de add vissza kérlek, mert kínoz a fejem.

- Jó lesz arra valami gyengébb is – szögezte le Zayn, amolyan vita lezárva stílusban. - Nincs ilyen erős fejfájás a világon.

- De igen – dacolt a lány.

- Léna, elég a kamuzásból. Miért jöttél ide és miért szorongatsz gyógyszereket? És legfőképp mi az a végtelen kétségbeesés a szemedben, amit bárhogy is próbálsz, nem tudsz elrejteni?

- Nem fáj a fejem – vallotta be vonakodva a lány. - Pontosabban nem a fejem fáj. Tudod, Zayn, egy nőnek vannak időszakok az életében, amikor...

- Ne folytasd! - dobta oda kelletlenül a fiú a gyógyszert. Lénának sok erejébe telt elfojtani egy mosolyt.

- És te, Zayn, mi járatban? - nézelődött Léna, hátha talál egy palack vizet, a hatás kedvéért.

- Aggódok érted.

- Értem? - feledkezett bele mozdulatába a lány, kinek folyamatosan emlékeztetnie kellett magát, Niall érdekében cselekszik, s ez a helyes út.

- Lassan saját kórházat alapíthatnánk. Elegem van belőle, hogy mindenki összeroppan körülöttem és abból is elegem van, hogy erről én már ilyen természetes hangon vagyok képes beszélni. Nem akarom, hogy te is ilyenné válj! - A fiú légzése felgyorsult. - Mióta csak itt vagy, mindenki rád aggatja a terheit, te meg csak hallgatsz és tűrsz...

- Ez nem igaz. Én lennék a legboldogabb, ha ismerném minden titkotokat – mosolyodott el Léna biztatóan, de mondata nem volt őszinte. Tisztában volt bele, hogy már így is többet tud a fiúkról, mint azok egymásról és azzal is, hogy ez felelősséggel jár, talán nagyobbal, mint amivel ő meg tud birkózni.

- Harry beteg – hajtotta le a fejét Zayn. Az ördögi kör folytatódott a kis szünet után tovább. Újabb titkot rejtettek a lány lelkébe. Zayn ezzel ellentmondott saját mondatainak.

- Hát persze. Valahol mindannyian azok vagyunk, nem? Ott bent – nyomta a lány csontos ujjait a fiú vadul lüktető mellkasára. - Mindenki harcol a maga démonjaival. Mi a kalóriákkal, Niall a felnövéssel, Louis a szerelemmel, Liam a lelkiismeretével, Harry pedig önmagával.

- Ez köt össze bennünket.

- Nem a betegség. Azt minden ember a maga vállán viszi. Hanem a győzelem felette.

- Van róla papírja – terelte Zayn vissza a témát.

- Tessék? - Léna elvesztette a fonalat, s zavarodottan nyúlt a víz után, amit megpillantott Zayn lábánál.

- Ma azt vágtad a fejéhez, hogy fent hordja az orrát, mert nem kötözik le a papírok. Van róla papírja.

- De hát...

- Nem sok dolgot tudunk titokban tartani az életünkből és igazából számomra is rejtély, ezt éppen hogy sikerült, de megtettük. Tudod, a győzelem. - Zayn leült, Léna pedig hallgatott, miközben bevette gyógyszert, nehogy a fiú gyanút fogjon, hogy nem létező fájdalma csak úgy elillant. Jobban járt volna, ha valami nyugtatót keres magának, mert sajnos a fájdalomcsillapító lelki fájdalmakra nem funkcionált valami jól. - Harry rengetegszer falazott nekem, ő mindig tudta, ha orvoshoz mentem. Ő volt az egyetlen, aki tudott arról a bizonyos kirándulásomról is, mikor a terápián voltam, s találkoztam veled. A világ többi része a mai napig abban a hitben él, azon az úton kértem meg Perrie kezét. Pedig ő a szüleihez utazott haza, amíg én a gyógyulás után futottam. - A fekete fiú könnyen beszélt erről, látszott rajta, hogy magában már többször lejátszotta ezt a párbeszédet. - Velem volt mindvégig, míg legyőztem az anorexiát, és ott ült mellettem, míg le nem gyűrtem a falatokat. Fogta a hajamat, amikor a gyomrom már túlságosan összeszűkült ahhoz, hogy azok benne maradjanak. És épp ezen gesztusok segítettek felfedezni, hogy ő is mekkora problémákkal küzd. A külvilág szemében mi vagyunk a tökéletes csapat, akit a fiatalok példaképnek választhatnak, akik tűrik az utálkozókat is, és senki nem veszi észre, hogy az, ami sikernek indult, mekkora rombolást végzett bennünk. Mindannyiunkban. Harry a csapat rossz fiúja. Azt terjesztik róla, hogy durva és erőszakos és melegként tüntetik fel. Pedig ő egyáltalán nem ilyen. Ő csak szeretetre vágyik. Sőt, nem is. Ő csak szeretni akar valakit, érted ezt, Léna? - A lány erőtlenül bólintott. Már biztos volt benne, hogy a nyugtató sokkal okosabb választás lett volna. - Harryn kívül idővel még egy ember tudomást szerzett rólam: a főnök. Van egy olyan érzésem, hogy ő mindenről tudott, mégsem akart belefolyni. Amikor látta, milyen jóban lettem Harryvel, pszichológushoz küldte, aki azóta már szinte a csapathoz nőtt. Személyiségzavar. Ez áll az ő papírján.

- De miért? - A lány suttogva ejtette ki a szavakat, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy azok valósággá váljanak, s a párás ablakon keresztül pillantást cserélt a sofőrrel, azt sugallva neki: „Szívjon inkább még egy szálat!”

- Harry és Louis kapcsolata mindig is több volt szimpla barátságnál, de amikor felmerült, hogy valóban egy párt alkotnak, az egész banda elgondolkodott a sorsán. Túl sok rajtunk már most is a bélyeg, s ha felvállalnák, abba talán beleragadna az egész karrierünk. De ezenkívül is, a kapcsolatuk amennyi szeretetet, annyi ellentétet is szült. A főnök talán attól félt, ha velem is hírbe hozzák, ha Harry még egy címlapon meglátja magát buziként feltüntetve, abba az egész csapat beleroppan. Ő hitt Harryben és látta, hogy neki nem ez a természetes énje.

- Ez a múlt, nemde? Ma egész délután beszélgettek, és ha jól szűrtem le, nincsenek együtt. Vége, nem?

- Igazad van – bólintott Zayn. De úgy volt fair, hogy ezt tudd, és én sokkal könnyebben beszélek róla, mint Harry.

- Miért kellene erről Harrynek beszélnie? - értetlenkedett Léna, Zaynnek pedig egy pajkos mosoly suhant át az ajkain.

- Hát, egy új kapcsolat elején nem árt tisztázni az ilyeneket – vont vállat látszólag érdektelenül a fiú.

- Állj. Miféle új kapcsolat? Mert ha rám és Harryre célzol, nem lesz semmilyen kapcsolat. Az, hogy beteg, nem változtat azon, hogy ideje nagy részében egy seggfej. És szerintem ő is pontosan ezeket a gondolatokat fogalmazta meg magában rólam – bizonygatta a lány, és kezeivel fáradtan kulcsolta át térdeit. Mindenki kimerült volt és féltek az éjszakától, mert tudták, nem bírnak ki többet alvás nélkül.

- Most is téged keres – kacsintott Zayn Lénára, aki ezt csak egy reménytelen sóhajjal nyugtázta, majd a fiú a busz végébe ment, hogy keressen egy pulcsit, mielőtt összeszed a hűvös éjszakában egy tüdőgyulladást. Léna kihasználta a pillanatot, felsőjébe öntötte a táska maradék tartalmát és futni kezdett. Mire Zayn hátrafordult, már a mentőautók között szlalomozott. A fiú furcsállta a lány viselkedését, de olyan fáradt volt, hogy nem eredt utána. Nem csinált semmit, csak elterült a busz végében és kibámult a sötétbe. A buszsofőr rosszallóan nézte a jelenetet, s leoltotta a világítást. Zayn legszívesebben kért volna tőle egy szál cigarettát, de már ehhez is fáradt volt. Remélte, hogy az éjszaka legalább Harrynek és Lénának jól sikerül.

Léna alig hagyta el a busz körzetét, máris kénytelen volt lelassítani két okból is. Az első, hogy nem bírta a tüdeje, a másik pedig, hogy fogalma sem volt, mihez kezdjen a cuccokkal. Megállt, s egyik kezével kicsit átvizsgálta őket. Talált egy öngyújtót is, s eszébe jutott a kórház melletti park. Sötét, holdvilág nélküli éjszaka volt, reménykedett benne, hogy nem lesz ott senki. Bátortalan léptekkel indult meg, de még így is túl hamar odaért. Túl hamar? Mihez képest? Nem volt felkészülve erre. Mégis, Niallért meg kellett tennie. Az első padhoz ment és kirázta pólóját. Egyszerűbb lett volna, ha a saját ruháit viseli, azokat, amik sokkal nagyobbak a méreténél, azokban kényelmesen el tudta volna rejteni ezeket, de sajnos a kényszerített nőiesség ezt nem tette lehetővé. A pad melletti kukához ment és a barna talajt vizsgálta. Egy kupacra szórta a drogokat és a cigarettát. A gyógyszereket, úgy határozta, inkább leadja holnap a kórházban, a patikában kötelesek visszavenni. Majd azt mondja, hogy meghalt a nagymamája, és nem szeretné maga mellett tudni a gyógyszereit.

Léna már maga is megijedt, milyen könnyen és folyékonyan hazudott. Szinte nem is kellett rajtuk gondolkodnia, a kétségbeesés szülte az egyiket a másik után, csak azért, hogy ezzel megmenthessen valakit. Valakit, aki bízott benne és vállára helyezte a sorsát. Persze ettől függetlenül nem érezte helyesnek, amit tesz, de sajnos a vágy, hogy megfeleljünk valakinek, s a remény, hogy megmenthetünk valakit néha képes eluralkodni agyunkon és irányítani bennünket.

- Csak egy kis láng és már itt sem leszel – biztatta magát, de nem hitte el. Lehunyta szemét s meggyújtotta a kupacot. Érezte a drogok különös, összetéveszthetetlen szagát és nézte ahogy elég az előtte lévő anyag, mely biztos, hogy többe került, mint az ő összes ócska cucca, mely ott pihent a buszon együttvéve. Talán még Lénánál is többet ért. A lány kicsit megnyugodott, mikor végre elolthatta a lángot. Körmeivel, melyekre olyan büszke volt, hisz nemrég szokott le a körömrágásról a földet kaparta, hogy elrejthesse a nyomokat, bár pontosan nem tudta volna megmondni, milyen látványra virrad majd az új nap, hisz alig látott valamit. De havat jósoltak, ha szerencséje lesz, reggelre már ideér a front és valamilyen csapadék majd elmossa a titkokat, amelyek sajnos rendelkeztek azzal a tulajdonsággal, hogy nem lehetett őket ilyen könnyen elrejteni. Léna felállt, a hideg beton felsértette az egyik térdén a harisnyát, még mindig Zayn kabátját viselte. Csizmájával próbálta eltaposni a nyomokat, de ahogy meg tudta ítélni, az egész végeredmény kezdett egyre borzalmasabban festeni.

Körülnézett, nem látott senkit, így a gyógyszerek után nyúlt és piszkos, sárral áztatott kezeibe fogta azokat. Elindult, majd megtorpant, még egy utolsó pillantást vetve a bűntett helyszínére. Kezeiből kihullottak a dobozok és gyógyszeres levelek. Felsikoltott. Ott, ahol eddig csak a magány terpeszkedett, most egy férfi alak ücsörgött a padon. Már messze volt ahhoz, hogy lássa az arcát.

- Átvetted a helyemet – szólalt meg a mély hang és Lénának félelem nyilallt minden porcikájába. A férfi felállt és a lánynak piros betűkkel villant be az agyába a felhívás: futás! De nem mozdult, volt valami természetfeletti, talán egy érzés, mi szinte lekötözte a lábait és megbénította kezeit. - Minden lehetséges tekintetben. - A férfi, vagy inkább fiú már egész közel volt hozzá, s arca is lassan kirajzolta az ismerős körvonalakat. - Ezek mind Niallé, igaz? - kérdezte és Léna még mindig légzési nehézségekkel küzdve bólintott. - Először Zayn, majd Harry, végül Niall. Mind a te oldaladon áll. - A hangnemből a lány nem tudta pontosan megállapítani, hogy ez fenyegetés akart-e lenni vagy csak puszta megállapítás.

- Kérlek, ne bánts! - Léna maga sem hitte, hogy ezt kellett mondania. Louis felnevetett.

- Nem foglak, ne aggódj. Én és Harry, sosem voltunk igazán jó páros. Sosem tudtunk úgy veszekedni, mint ti – vont vállat, és a távolba meredt.

- Akkor miért vagy itt? - kérdezte a lány, kinek nem állt össze a kép.

- Zayn most abban reménykedik, Harryvel vagy, Harry pedig a negyedik körét rója a kórház körül, erőt gyűjtve, hogy hozzád szóljon. Rég nem láttam ilyennek. Én pedig utánad jöttem, mert nem tűntél biztatónak, ahogy elrohantál. Szeretem őt! Lehet, hogy nem szerelemmel, lehet, hogy a biológia nem a mi oldalunkra állt, de akkor is szeretem és szeretnék neki segíteni. Mindig is ezt tettem. Ott álltam, hol előtte, hogy megvédjem, hol mögötte, hogy elkapjam. De mindig ott voltam. Tudtam Zaynről is. Harry bár segítőkész, de pocsék titoktartó.

- Elmondta?

- Nem. Csupán rosszul bánt a körülményekkel. Senki sem hibáztathatja őt ezért. - A fiú legyintett. Hangja leginkább semleges volt, az érzelmek nem jöttek át, amikről beszélt. - Most azt hiszem az lesz a legjobb, ha mész.

Léna bizalmatlanul fordult meg, mintha csak várná, hogy a hátába szúrják a kést, majd lehajolt, hogy összeszedje a gyógyszereket.

- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ezekkel sétálsz vissza? - kérdezte Louis szemrehányóan. Nem mozdult, kezei teste mellett lógtak. Nem tűnt veszélyesnek, pedig bármit megtehetett volna. De amit cselekedett, az egyetlen kézmozdulat volt. Léna hátára fektette a kezét, s a lány egész testében libabőrös lett. Felismerte a szituációt. Hirtelen minden forogni kezdett, mégis egyre gyorsuló tempóban sietett a baljós kinézetű intézmény felé, miközben kezeit szoknyájába törölte, mint egy óvodás. Harry a hátsó bejáratnál állt, lehajtott fejjel, de mikor meghallotta a közeledő léptek hangját, felnézett.

- Harry, én kész vagyok téged meghallgatni – állt meg Léna hirtelen a fiú előtt, kinek ajkai között már percek óta ott időzött egy kis rés, és aki láthatóan meglepődött a lány reakcióján.

Niall mosolyogva húzta be sötétítőfüggönyét.

Harry bólintott, de nem kezdett el beszélni, hanem a lányhoz lépett, kezeit a tarkójára fonta és megcsókolta.

8. fejezet

„Ne felejtsd el, ki vagy.”

Gyomorfekély. Léna agya folyton visszahangozta ezt a szót. Amikor elkezdte tanulni a német nyelvet a gimnáziumban, az elsők között véste memóriájába. A tanárnő akkor azt mondta, bármikor szüksége lehet rá, ő pedig gyerek fejjel nem hitte el. A betegségekkel valahogy az ember mindig így van, azt hiszi, hogy csak az öregeket fenyegeti. Aztán egyszer csak rá kell döbbennie, hogy ez nem így működik. Léna hálás volt a némettanárának, hogy anno feljegyezte ezt a csúnya hangzású szót, és még mindig tisztán emlékezett, hogy felette a nátha és az orrfolyás, alatta pedig a láz ás a torokfájás elleni cukorka szavak kaptak helyet. Angolul azonban fogalma sem volt, hogy mondják, így némán hallgatta az orvos beszámolóját Niall vizsgálatainak eredményéről, s próbálta kerülni a fiúk pillantását, azonban ez nem ment túl sokáig. A gyomor szóig még eljutott, de utána csak az ajkát rágta szégyenében. Úgy érezte, ebben a feladatban is elbukott. De szerencsére Liam kihúzta a pácból és megfejtette, mire akar kilyukadni, így Léna már három nyelven véste agyába a szót: gyomorfekély.

- Van valamilyen káros szenvedélye a barátjuknak? Vagy esetleg szed valamilyen erős gyógyszert? - pillantott végig a lehangolt csapaton az orvos.

- Találtunk nála cigarettát – válaszolt Harry és megszorította Louis kezét, jelezve, majd ő beszél, a fiú csak hallgasson.

- Nem nagy a valószínűsége, hogy önmagában pár szál dohány okozta volna, bár ha sokat stresszel emellett, akkor ez sincs kizárva. De jó lenne, ha megtudnák tőle, szed-e valamilyen gyógyszert és milyen gyakran fogyaszt alkoholt, mert számomra némasági fogadalmat tett – tárta szét a kezét reményvesztetten az orvos, majd magára hagyta a társaságot. Léna már profin fordított, úgy, hogy az fel sem tűnt a beszélgető feleknek. Láthatatlanul végezte munkáját, mégsem volt elégedett magával. A lány sosem volt elégedett magával.

Ha le tudtak ebből a rövid kis párbeszédből bármit is biztosan szűrni, akkor az az volt, hogy nem ismerik Niallt, s fogalmuk sincs róla, valójában ki is az a szőke fiú, kivel együtt töltik a mindennapjaikat. Biztosan? Léna gyűlölte ezt a szót teljes szívéből és minden erejéből. Vékony kis testének minden haragja és undora ebbe a szóba koncentrálódott. Életében egyetlen egy dolgot tudott eddig biztosan: hogy semmi sem biztos. Minden csak feltételezés, ami megváltoztatható. És ami megváltoztatható az meg is fog változni. Minden ígéret, melyben szerepel ez a szó, egyszer semmissé válik. Számára ez a szó egy értéktelen kacat volt, melyet legszívesebben kidobott volna a kukába. Azonban az agy nem így működik.

- És ismét megcsinálták! - ült le a menedzser fáradtan a földre. Öreg volt és zsibbadt tagjainak jólesett a hűsítő hideg. Az arcok vörös, lángoló pacákká változtak a kelő nap fényében. Új esély virradt. - Gratulálok, fiúk! - tördelte ujjait mereven maga elé bámulva. A csapat még sosem látta ilyennek, rajta sosem tükröződött semmilyen érzelem, most pedig a harag és kétségbeesés uralta szavait. - Címlapon vagytok. Mindenki, az egész világ, az összes híradó minden csatornán, az összes tini- és pletykamagazin rólatok beszél. Ott vagytok mindenütt!

- Ez mégis mit jelentsen? - kérdezte Liam, ki elsőként sokallt be abból, hogy semmit sem ért.

- A müncheni koncert elmarad, a bécsi veszélyben. A turnénak valószínűleg itt a vége.

- Megyünk haza? - kérdezte Zayn elképedve, de senki nem válaszolt. Senki nem tudta, mit lehetne erre mondani, senkinek nem volt róla fogalma, mit is jelent a szó. Angliát, Londont, Írországot, Dublint, Magyarországot, Budapestet, a szülői házat, a nagymama kanapéját, anyuka palacsintáját vagy a saját lakás üres franciaágyát? Egyiket se vagy esetleg az összeset? A barátnő csókját, a testvér csacsogását, a szülők ölelését, a kutya csaholását, a szomszéd reggeli köszönését? Esetleg egész mást? Egy illatot, egy ízt, egy színt, egy érzést? Nem tudták, bárhogy gondolkodtak is rajta.

Léna viszont mindezek ellenére is tisztában volt vele, számára mit jelent mindez. Az elmúlt egy nap alatt sokkal több élmény érte, mint élete bármely eddigi évében és tudta, most vészesen közel került ahhoz, hogy mindennek egy pillanat töredéke alatt vége szakadjon. A fiúkat fel fogják rakni egy repülőre és visszajuttatják őket Londonba, ahol folytatják majd az életüket. Pár nap múlva egyik sem fog Lénára emlékezni, csak vonásai fognak esetleg feltűnni egy-egy baljós éjszakai rémképben, de mikor zihálva felébrednek majd, és letörlik az izzadtságcseppeket nedves homlokukról, fogalmuk sem lesz róla, ki is volt az a lány, ki mindössze egyetlen nap alatt gyökeresen megváltoztatta az életüket és érzelemvilágukat. Lehetett volna szépíteni a dolgot. Tehettek volna felelőtlen ígéreteket, miszerint sosem fogják elfeledni egymást, elkérhették volna Léna telefonszámát, és esküdözhettek volna, hogy írni fognak neki, de felesleges lett volna, mert az összes fiú és a lány egyaránt tudták, ez hazugság. Léna vonásai nem voltak elég erősek hozzá, hogy ne mosódjanak el az első eső alkalmával.

Léna könnyekben tört ki, lehajolt, fejét térdére hajtotta, majd zokogás kezdte el rázni testét. Néhány percig így maradt, s érezte, valaki a kezét hátára fekteti, de nem nézett fel. Biztos volt benne, hogy Harry az, ki most álnokan megint hozzászegődött, vagy esetleg Zayn, ki úgy féltette őt. De igazság szerint nem is érdekelte, melyik fiú tanúsít felé ismételten kedvességet, mert nem akart többé játékszer lenni. Pedig jobban tette volna, ha felegyenesedik, mert meglepődött volna, mikor Louissal találta volna szemközt magát, azonban mikor valóban felkelt, a fiúnak már nyoma veszett. Akkor megtörölte szemeit, melyek alatt fekete karikák képződtek az elkenődött szemfesték által, s bement Niall kórtermébe, abban a reményben, a fiú még alszik és az egyenletes, szuszogással kiegészült nyugodt légzés majd neki is segít kicsit lehiggadni. Becsukta maga mögött az ajtót és egyenesen az ablakhoz sétált, hol még a sötétítőfüggönyön keresztül is erősen besütött a nap.

- Szia! - köszönt Niall, Léna pedig felé fordult, s biccentett. Úgy érezte magát, mintha sósavat öntöttek volna le torkán, mely szépen lassan szétmarja azt. A szavak égettek. A lány úgy gondolta, nincs miről beszélniük, a fiút tájékoztatták az állapotáról. - Nem tudom, mi tévő legyek.

- És ki vagyok én, hogy megmondjam? - nézett a szőkeséggel farkasszemet Léna. - Ki vagyok én, hogy beszélj velem?

- Ember – hangzott a válasz, melyen a lány kicsit elgondolkodott, majd nagyon sóhajtva leült az nyikorgó kórházi ágy szélére. - Nem azért kedveltünk meg, mert vagy valaki, hanem azért, mert megmutatod nekünk, mi kik vagyunk – fordította el fejét az énekes. - Azért, mert hosszú idő után végre találtunk valakit, akinek őszinte a pillantása, s nem akar minket kihasználni. Aki azért kedvel minket, ami bennünk lakik és nem azért, ami a címlapon szerepel.

- Nem lehet valakit egy nap alatt megkedvelni. Tegnap ilyenkor még a létezésemről sem tudtatok.

- Ez nem az időn múlik. Tudom, hogy kettőnk közül te töltöd be az okos szerepét, de kivételesen hihetnél nekem. Szükségünk van rád, mert te vagy közülünk az egyetlen, aki átlátod a helyzetet. Léna, nekem szükségem van rád!

A két fiatal két különböző irányba nézett, egyikük sem akarta, hogy a másik tudja, hogy sír, pedig nyilvánvaló volt, hisz hallatszott a hangjukon. Léna kezdett besokallni. Ott feküdt mellette egy világsztár, akinek közelségéért emberek milliói ölni tudtak volna, aki nem is olyan régen még oly elutasító volt vele szemben, akit két napja még csak a tömeg sűrűjéből nézett álmodozva és most azt állította, szüksége van rá. Ez túl sok információ volt ahhoz, hogy valóban felfogja.

- Kössünk egyezséget – szedte végül össze a lány minden erejét. Niall érdeklődést tanúsított, bár szemei talán csak a láztól csillogtak, mindenesetre Léna folytatta. - Te őszinte leszel velem. Szépen elmondod, miket szedtél és teszel egy felelőtlen ígéretet, miszerint többször nem fog előfordulni – hadarta el egy szuszra és nagyot sóhajtott, tekintve, ő sem hitte el, hogy kimondta ezeket a szavakat. - Én pedig cserébe lakatot teszek a számra.

- És ennek mi értelme? - kérdőjelezte meg a lány módszerét a szőkeség, aki akárhogyan is kereste, nem találta a hasznát az alkuban. Mégis azt érezte, vakon hinnie kell a lányban, akit eddig környezete dilisnek könyvelt el, mert ez az utolsó esélye a menekülésre. Tisztában volt vele, hogy nem folytathatja az életet, mit eddig élt, mert lerombolná nem csak az ő, hanem a banda karrierjét is. Ez volt az egyetlen érv, ami a földön tudta tartani.

- Minden probléma megoldása azzal indul, hogy beszélsz róla. S mint tudjuk, mindig az első lépést a legnehezebb megtenni – magyarázta Léna kettéhasítva a fiú kavargó gondolatait olyan hangnemben, mintha ezt mindenkinek tudnia kellene, s Niallt elfogta az irigység.

- Csodállak – jelentette ki a fiú.

- Ugyan mit lehetne csodálni bennem? - nevetett fel a lány, mintha csak egy valóban mulatságos viccet meséltek volna neki, s nem az irónia csalta volna arcára a mosolyt.

- Azt, ahogy az emberekkel tudsz bánni.

- Pszichológusnak készültem, csak gyorsan a dolog másik oldalán lyukadtam ki – vallotta be Léna, s teljesen testével a fekvő beteg felé fordult. - Tudom, hogy kell bánni az emberekkel, de senki sem tudja, hogy én mire vágyom – suttogta, mintha csak egy bensőséges titokba avatná be a fiút.

Pár perc csend állt be. Niall kereste a méltó szavakat, szeretett volna valami szépet mondani, de nem értett az ilyesfajta pillanatok megragadásához. Sosem vallott még szerelmet, sosem került még ilyen személyes kapcsolatba egy lánnyal és most sem tudott mit kezdeni a helyzettel, még akkor sem, ha Lénának nem kellett volna semmit sem ígérnie és nem kellett volna a szeretlek szóval elköteleznie magát, hisz a legmaximálisabb értelemben is csak barátok és kicsit talán bűntársak voltak. De Niall félt, sőt, rettegett az előtte álló időszaktól, ezért önzőn kutatott valaki után, aki átsegíti majd rajta, és arra egy pillanatig sem gondolt, hogy ennek a segítségnek kölcsönösnek kellene lennie. Úgy gondolkodott, hogy ha már ráosztották a gyenge láncszem szerepét, most kicsit kihasználja, ahelyett, hogy harcolna ellene. Így csak ennyit mondott:

- Van a buszban egy fekete kis oldaltáska. Dobd ki, kérlek.

- Mi van benne? - Léna próbálta a lehető leghiggadtabban feltenni a kérdést.

- Fájdalomcsillapítók és nyugtatók – a fiú nem volt képes a lány szemébe nézni.

- Csak?

- És drogok – egészítette ki kelletlenül, de hát nem tehetett mást. Őszinteséget ígért. És ezek az ígéretek kezdtek a csapat minden egyes tagjának sokat jelenteni, egy támpontot, melybe kapaszkodhattak, melyekhez tarthatták magukat.

- Niall, mi szükséged van neked ezekre? - fakadt ki Léna és tenyerét a szemére szorította, hogy ne is kelljen az említettre pillantania.

- Nem tudtam feldolgozni. Senki nem segített! - a fiú szinte ordított, de azonnal meg is bánta, mert rájött, csak egy vékony fal, s egy üvegablak választja el a kint várakozóktól.

- De most már itt vagyok – jelentette ki Léna. Igazából azt akarta mondani, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne ez az egész, hogy bárcsak kidobhatná azokat a szereket egy utcai kukába, nem tartva a következményektől és bárcsak tudná, hogy a fiú nem fogja őket soha többé keresni. De ebben a pillanatban nem volt szíve kimondani ezeket a kellőnél sokkal súlyosabb dolgokat.

Léna sokáig tartózkodott aznap bent a kórteremben, és ezzel nemhogy nem nyerte el a fiúk megbocsátását, de még jobban magára haragította őket. Hisz mindenki tisztában volt vele, mi történik a rideg terem falai között: a lány ismét olyan információkat gyűjt be, melyeket az ő fülük sosem fog hallani. És arról, hogy talán az ő lelkük nem is bírná el azokat, tudomást sem vettek. A lánynak igaza volt, senki nem figyelt oda rá, legalábbis nem úgy, mint ahogy azt ő szerette volna. Mert volt a csapatban egy fiú, aki egyre többet kezdett iránta érezni, még ha ez nem is hatott az idő kereteibe zárva reálisnak. Volt valaki, aki várta az ajtó túloldalán és látni akarta, hogy van. De erre a személyre csupán egyetlen jelzőt lehetett jelen pillanatban használni: zavart. Harry küzdött magában és magával. Egyik fele folyamatosan emlékeztette arra, ő semmit nem akar tudni erről a lányról, a másik viszont azt kántálta, túl késő, már megtörtént és nem tudja visszafordítani csak elfogadni. Egyik fele szerette volna gyűlölni, a másik pedig minden szeretetét neki adta volna.

Ezekben a percekben minden értelmét vesztette, ami addig fontosnak tűnt. Sorra vesztették el jelentőségüket azok a dolgok, amik addig életeket jelentettek. Többnyire számok. Nem számított például többé, milyen évet írunk, vagy milyen hónap van, hogy a napot már meg se említsük. Nem számított többé, hogy gyertya ég a szülinapi tortákon, s hány kalória van egy tortaszeletben. Nem érdekelte őket, milyen magasak, vagy mennyi pénz van a bankszámlájukon. Azzal sem törődtek, hányan várják őket messze innen, hány testvér és szülő nézegeti a poros képeket nap, mint nap. Mindez eltörpült, mert csak az számított, hogy együtt vannak. És ezeknek az együtt töltött perceknek a száma sem volt már mérvadó, nem végeztek matematikai következtetéseket, mennyi van még hátra, vagy mennyi telt már el. Csak próbálták megélni őket.

Amilyen lassan telt az első nap el, olyan gyorsan repült a következő. Persze akkor ők ezt nem így érezték, hisz a tehetetlenség a legnagyobb bábjátékos, aki mindig számára kedvező módon rángatja a szálakat. Akkor úgy tűnt, a percek nem hajlandóak tovaszállni, utólag visszagondolva viszont mindenki úgy emlékszik arra a napra, mi jelentéktelenül tovaszállt. Nem történt semmi – gondolják. Pedig valójában ez nem igaz. Aznap dőlt el minden – a fejükben és a szívükben.

- Fáj a fejem ettől a kórházszagtól – nyafogott Liam, csak hogy valaki mondjon már valamit, mert úgy érezte, ha tovább kell hallgatnia a csendet, begolyózik.

- Mehetnénk már – suttogta maga elé Léna, ki immár a fiúkkal együtt ült a folyosón, Niall ajtaja mellett, mintha csak valami házőrző kutya lenne. Fejét Zayn vállán pihentette, de aludni nem tudott. Az éjszaka nyomtalanul tűnt el, senkiben nem tudatosult, hogy egyáltalán ott volt s megadta az esélyt a pihenésre.

- Neked úgyis otthonos a környezet, nemde? - vágta a fejéhez Harry.

Léna először kifújta a benntartott levegőt, s csak utána válaszolt:

- Tudod Harry, néha tisztán felidézed bennem a második találkozásunk élményét – egyenesedett fel a lány, hogy szembe tudjon nézni a fiúval és ezzel is büntesse azt. - Rád nézek és elönt az érzés, hogy tudtodra adjam, hogy egy seggfej vagy.

- Milyen romantikus – grimaszolt a fiú. - Belegondoltál már, hogy talán ezért nem fogsz virágot kapni Valentin napon?

- December van – tájékoztatta a lány.

- Két hónap alatt úgysem olvasod ki az etikett könyvét – legyintett Harry lemondóan.

- Gyorsolvasó vagyok – kacsintott Léna. Igazából a lány nem szeretett olvasni. Semmit sem szeretett, ami lapokból állt, mert túlságosan megkötözték a betűk. A papír mellett Léna úgy érezte, sorsa megmásíthatatlan és soha nem jön új, üres oldal, mindig csak a régi, megsárgultak vánszorognak újra elő. - Ellenben veled, aki csak az ábécével ismerkedik.

- Ha ezt most sértésnek szántad, elég gyenge volt. Ha metaforának, akkor még gyengébb. - Keményen állták egymás acélos pillantását, s mindketten tudták, ez csak álca, hitvány próbálkozás az élet rendje ellen. Nem akarták megkedvelni egymást, mert még az első csók előtt elkezdtek félni az utolsótól.

- Könnyű neked, mert téged nem azonosítanak a papírok – fejtette ki a lány anélkül, hogy kérték volna rá, és nem gondolt bele, hogy ez közel sem így van. Hisz Harry vigyorgott vissza minden újság címlapjáról, kezdve az üzletemberek kezében tartott hírlapoktól, melyeket a reggelijük mellett olvastak azokig a pletykalapokig, melyeket az aluljárókban árusítottak a hajléktalanok. Minden és mindenki őt bírálta.

- Végeztem – állt fel hirtelen Louis, ki eddig csak csendes szemlélője volt a jelenetnek, azonban most olyan hangerővel ejtette ki a szót, hogy az visszhangot vert a falakon. - Végeztem – ismételte meg a drámai hatás kedvéért, de ezúttal már halkabban, s Harryhez vágta annak dzsekijét, amit eddig úgy szorongatott, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssmaciját. Harold bár jó reflexszel kapta el a ruhadarabot, mégis a cipzár arcának csapódott, s felsértette a bőrt a szája mellett.

Zayn és Léna jelentősen összenézett, a fiú szeméből egyértelműen kiolvasható volt: „Én megmondtam. És igazam volt.” Louis lépteinek elhaló hangjai után visszaállt az eredeti csend. Liam a fülére tapasztotta kezét. Talán csak ő értette, mit mond a némaság. Larry Stylinson meghalt.