Élet eladó

Amikor először meghallottam a mondatot valaki szájából, miszerint egy banda megmentette az életét, még én is a hitetlenkedők pártján álltam. Hülyeség - gondoltam. Hisz hogy tudná valaki befolyásolni az életed, akit még sosem láttál, csak a képernyőn keresztül? Hogy segíthetne valaki a gondjaidon, aki nem tud róla, hogy létezel, kinek csak egy pont vagy a tömegben, már ha vagy olyan szerencsés, hogy látod őt valaha is, s akkor is tisztában vagy vele, ő nem lát téged? Hogy menthetne meg, ha több száz, sőt, több ezer kilométerre van tőled, és nem befolyásolja a napját az, hogy lélegzel-e még? Hogy, ha nincs ott melletted, nem beszéltek közös nyelvet, nem tudja elmondani, mekkora hülyeség az, amit tenni készülsz, ha nem tudja kezét a tiedre fektetni, mielőtt még végighúzod rajta a pengét? Lehetetlen, nemde? Aztán megtapasztaltam a kopott mondás gyakorlati részét és fordult velem a kocka. Életem legnehezebb időszakán mentem keresztül, mikor tudomást szereztem erről a csapatról és meg kell mondjam, magam is meglepődtem azon, hogy tényleg képesek voltak megmenteni. Nem tettek értem semmit az égvilágon. De ha jobban utánagondol az ember, én sem értük, és ebben a kapcsolatban ez a legnagyszerűbb talán. De akkor mégis mivel érdemelhették ki a megmentőimnek járó címet a szívemben? Elárulom: megtanítottak álmodni. Megadták a lehetőséget, hogy újra kicsit gyerek lehessek és olyan dolgokat képzeljek el, amikről pontosan tudom, nem fognak megtörténni a való életben, viszont a fejemben mégis minden olyan tökéletes világ jött létre, hogy képes lettem újra mosolyogni. Adtak egyfajta motivációt, vártam minden nap, hogy leülhessek és írhassak, még ha a legépelt karakterek csak egy elképzelt találkozásra elpocsékolt értéktelen betűk lehettek is. Mindez nem számított, mert nekem sokat jelentettek. Rádöbbentem, hogy megmenteni valakit nem mindig arról szól, hogy lebeszéljük a rosszról, hanem hogy megmutatjuk neki a jót. Néztem ezt a csapatot és azt vettem észre, hogy mosolyt csalnak az arcomra a buta poénjaikkal, félresikerült divatlövéseikkel és színpadi rögtönzéseikkel.

Sosem képzeltem bele ebbe a szituációba ténylegesen többet, mint ami: van az ő életük és van az enyém. A kettő soha nem fogja érinteni egymást. Viszont ha mindig csak ezeket a száraz tényeket nézném, beleroppannék. Ezért jók az álmok, ahol bizony az ő mindennapjaik érinthetik az enyémet. Viszont néhányan nem látják, hogy az álmaim és a nappalaim sem találkoznak soha, mert szét tudom választani őket.

Tudom, hogy amit elmondanak az interjúkon, előre megírt szövegek. Tudom, hogy sok mindent csak a siker érdekében tesznek, de én egyszerűen nem ezért szeretem őket. Nem azért, ahogy mosolyognak, vagy azért, ahogy válaszolnak pár bugyuta sablonkérdésre, hanem csupán azért, mert itt vannak az életemben. Nem érdekel, milyen nemhez vonzódnak, s kivel töltik az éjszakáikat, mert semmi közöm hozzá. Vannak dolgok, melyeket én sem szívesen osztok meg még a barátaimmal sem, akkor én miért akarnám tudni ezeket a dolgokat valakiről, akit nem is ismerek? S nekik miért lenne kötelességük kiteregetni mindezt több millió ember elé? Nem szeretném kideríteni, nekik mit jelent a magánélet fogalma, s kinek adják oda a szívüket, mert én ennek nem vagyok részese, ahogy ők sem azok az enyémnek. Ahhoz, hogy egy-egy daluk a szívemhez érjen vagy a fülembe másszon nem kell, hogy tudjak róluk bármit is és ezt mindig próbálom szem előtt tartani.

Ebből az okból kifolyólag néha rosszul is érzem magamat, hogy akkor mégis miért írok róluk bármit is, de itt jön elő megint az, hogy tudom, ők ezt soha nem fogják látni, hisz ezek a történetek csak az álmaimban élnek. Nem lesz belőlük felkapott, közkedvelt mű, soha nem fogják ezeket a betűket könyvbe zárni, soha nem lesz ezeknek a képzelgéseknek semmi nyoma vagy hatása.

Nem mondom, sosem mondtam, hogy ők a világon a legnagyszerűbb emberek, akiket mindenkinek szeretnie kellene, pedig egy rajongótól ezt várná el az ember, nem igaz? Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy sokat hibáznak, és az ő életükben is jelen vannak azok az apró-cseprő ügyek, amik az én utamat szegélyezik, mert semmiben nem különböznek tőlem, tőled vagy a szomszédomtól, de még a tiédtől sem azt leszámítva, hogy nekik kicsit több pénz csücsül a bankszámlájukon. Nekem ők a megmentőim, de az nem jelenti azt, hogy másnak is. Mindenkinek van valaki, aki ilyen nyomot hagy az életén, persze az nem biztos, hogy híres illető, lehet az egy barát vagy barátnő, szülő vagy családtag, bárki. Nekem őket dobta a gép vagy a sors, vagy nevezze mindenki úgy, ahogy akarja. Persze rosszul esik, ha valaki bántja őket, de nem fogok a kellőnél több energiát a védelmükre fordítani, mert többek között azt is tudom, hogy az utálkozók az ő életük és lelkük démonjai, amivel nekik kell leszámolniuk nap, mint nap, mint ahogy nekem is megvannak a magam akadályai, amiken túl kell jutnom. De abba belegondoltatok már, hogy bár ők sokkal szebb kilátással az ablakukban ébrednek, mégis, sokkal nagyobb terhekkel is kell megbirkózniuk? Míg én izgulok, mert ki kell állnom az osztályom elé, addig ők azért, mert milliók várják őket. A felelősség ugyanaz, s mindennek jutalma is arányos. Így hát nem mondom, hogy szeretni kell őket, sőt! Csak azt nem tudom megérteni, miért kell gyűlölködni.

Sokan mondják, hogy egy fanfiction nem lehet jó és észre sem veszik, hogy ezzel máris mennyi pusztítást végeznek maguk körül. Személy szerint én úgy gondolom, egy fanfictiont nem azért ír valaki, mert hatalmas irodalmi értéket akar vele képviselni, hanem azért, hogy a fejében kavargó álmokat valahogy rendezze egy kicsit. Tapasztalatból beszélek: nem a sikerért írok, nem azért, hogy az emberek megvegyék a szavaimat, hanem azért, hogy szabadon, korlátok nélkül alkothassak. S az, hogy ebben a műfajban nem szükséges semmi fantázia, a legnagyobb hazugság, amit valaha is hallottam. Hisz ha valamit teljes mértékben te találsz ki, ott megtehetsz bármit, ugye? Ott nincs olyan, hogy elképzelhetetlen, építhetsz egy új várost, egy bolygót, egy új dimenziót. De ha valami olyanról írsz, ami már létezik, akkor meg van kötve a kezed. S néha egyeztetni a valóságot az elképzeléseiddel piszok bonyolult ám! Akik azzal vádolják a fanfiction írókat, hogy egy sztár mosolyával adják el a műveiket, vakok, mert nem veszik észre azt, hogy mennyi előítélet van bennük, mint ahogy szinte minden más olvasóban is. Sokkal nagyobb sikereket értem el a saját történeteimmel, sokkal több feliratkozót gyűjtöttem össze a független, saját karakteres irományaimmal, mint a rajongóikkal, mégis a különös tény, hogy eddig csak a fanfiction blogjaim nyertek befejezést. Miért? Mert nekem nem az számít, hogy mit gondolnak az emberek a történetemről, hogy elítélik-e ránézésre vagy esetleg bele is olvasnak-e, s úgy mondanak véleményt. Sokáig álltam a frontvonalon ebben a harcban, s most így, hosszú idő után belefáradtam és meglengettem azt a bizonyos fehér zászlót. Nem fogom győzködni az embereket arról, hogy jó az, amit csinálok, amikor magam sem vagyok biztos benne. Hanem azért, mert ezek a történetek sokkal közelebb állnak a szívemhez. A teljesen kitalált karakterek hidegek számomra, viszont amikor olyan emberekről írok, akiknek, ha csak közvetetten s messziről is, de szerepük volt az életemben, az megédesíti a soraimat. Az, ha ez nálad éppen nem így van, természetes, sőt, jó. De ettől függetlenül nem kell elítélni azt, ami más. Mert azzal, hogy valaki általánosítva szidja a fanfictionokat szépen sorra lyukasztgatja ki a körülöttem repkedő szappanbuborékokat. S lehet azt hiszitek, hogy ez jó, hisz egyszer fel kell nőni, nemde? De arra senki sem gondol, hogy talán valaki azért menekül ebbe a műfajba, mert máshol már nem tud gyerek lenni, mert máshol már nem lát az életében jót és szépet és máshol nem tapasztalhatja meg azokat a dolgokat, melyekről óvodától kezdve folyamatosan olvashatott a könyvlapokon, és máshol nem kaphatja meg azokat a reálisnak feltüntetett kapcsolatokat, melyeket az esti mesék égettek a fülünkbe.

Az emberek egész életemben mást sem éreztettek velem, mint hogy nem vagyok elég jó. Sosem voltam elég szép, elég vékony, elég okos, elég szorgalmas, elég erős, elég érzelmes, elég figyelmes, elég ügyes, elég kedves, elég bunkó, bárhogy is próbálkoztam, márpedig én próbálkoztam megváltozni és megfelelni, sokszor erőmön felül is. Ilyenkor azt éreztem, kivágnám az egész életemet a kukába vagy feltenném eBayre, vigyék a fenébe, s szenvedjenek vele mások. Sőt, véget is próbáltam neki vetni. De végül úgy döntöttem, okosabb maradni, mert mindezen túl annyi szép van a mindennapokban: a zene dallama, az új könyv illata, a tudat, hogy élsz és érzel, hogy képes vagy nevetni és sírni... Viszont azzal, hogy valaki azt mondja anélkül, hogy egy mondatot is olvasott volna tőlem, hogy fantáziám sincs, csak mert a cím mellett ott szerepel a fanfiction szó elveszi tőlem az utolsó dolgot is, melyet még szorongatok összetört lelkem mellett abban a reményben, akár jól is csinálhatom.

A történetemmel csupán annyi a célom, hogy minél több embernek megmutassam mindezt, amiről most itt írtam. Hogy az emberek, akik olvassák, rádöbbenjenek, mit művelhet valakivel az előítéletek tengere. Lehet, első olvasásra talán úgy tűnhet, veled nem történhet meg az, amit ebben a történetben leírok, de hidd el, depresszióba esni vagy étkezési zavarokba menekülni könnyebb, mint gondolnád. Lehet, sablonosnak véled, de akkor azt kell mondanom, sablonos az élet. Merthogy betegnek lenni nem nehéz és legfőképp nem menő, de nem is szégyellni való. Betegnek lenni egy állapot, melyből van kiút és a döntés ott van a kezedben. Nem csak a saját életedet illetően, hanem mindenkiével kapcsolatban, ki körülötted él.
A célom most ezzel az, hogy minél több személyhez eljusson ez a szösszenet. Nem a hírnév, az emberség miatt. Mert ki tudja nekem megmondani közületek, kinek jó a folyamatos gyűlölködés? Miért kell valakit bántani azért, mert téged is bántottak? Miért kell az egész életet vértengerben leélni? És akkor még hálát adhatunk, ha mi csak a jelképesen értendő kategóriába tartozunk. Miért kell valakit csak azért bántani, mert neki sikerült valami, amiért ki tudja, mennyit küzdött?

Én nem akarom feladni az álmodozást. S ha megértetted, mire szeretnék kilyukadni, azt is látod már, hogy ez nem holmi bandákról szól, hanem valami sokkal komolyabbról, ami itt van, egész közel hozzánk. Valamiről, ami mellett elmehetsz, de azzal, hogy kizárod, nem lesz jobb...

Mielőtt elítéled őket, kérlek, gondold át: Te hány embernek mondtad már el, mennyire gyönyörű? Hány lánnyal éreztetted már, az a szám, mit a mérleg mutat, nem az értékét méri?

Nagyon idegesít, mikor az emberek bántják egymást. Ha bántanak, csak hallgatsz. Az egyetlen ok, amiért bántanak, mert jobb vagy náluk. Ne hallgass rájuk! Mindenki gyönyörű a maga módján. Még ha híres, akkor is bántják. Próbálom nem magamra venni. Légy bátor, mert a jövő tőled függ. Ne legyél roncs, mert valaki durva veled. Kérlek.

Én megmentettelek, de te megöltél engem.

Batman akart lenni, hogy életeket tudjon menteni, de nem tudja, hány életet mentett meg azzal, hogy önmaga.

Halva született, terrorizálták, évekig csak egy vesével élt és huszonkét alkalommal utasították el. Soha nem adta fel. Ő az én hősöm! És ha nem tudod, kiről beszélek, akkor nem tudsz eleget róla ahhoz, hogy elítéld. Szóval fejezd be.