11. fejezet

„Még mindig ott az ártatlanság nyoma a párnahuzaton.”

Léna élete meséjéből egyre több tanulságot volt kénytelen levonni. A soron következő nem volt más, mint hogy néha a legkomolyabb emberek tudnak a leggyerekesebbek lenni. Az volt a tapasztalata, hogy akinek túl hamar kellett felnőnie, annak jön elő a legkönnyebben a gyermeki énje, hiszen próbálja bepótolni mindazt, amit az élet elvett tőle.

Mire visszaért a Zaynnel tett kiadós sétából, Harry már szinte a sírásig aggódta magát, hová tűnhetett. Mégis, ahogy a lány végignézett a fiún, aki szakadt fekete farmert és egy rikítóan sárga inget viselt, nem tudta hibáztatni semmiért, hiszen ő csak önmaga volt, ezt pedig nem róhatta fel neki.

A lány egy röpke percre gondolataiba meredt és nem jutott el tudatáig Harry monoton, szinte gépiesen szidalmazó hangja, amely kétségbeesetten próbálta leplezni kétségbeesését, hogy a lány nem közelít felé, sőt, még csak nem is reagál mondandójára. A fiú agyában egyetlen gondolat vert szöget: Zayn elcsábította Lénát és ez a sértettséggel keretezett rémkép nem mozdult mellőle.

Léna lélekben egész máshol járt. Próbálta megfejteni, ki is ő. A lány mindig tudta, mi lenne a helyes, hogy kellene cselekednie, mit kellene tennie azért, hogy az emberek szeressék őt. Tudta, hogy olyannak kellene lennie, mint amilyen az anyja volt, de amikor cselekednie kellett, végül mindig a saját feje után ment. Önfejű és akaratos tudott lenni, de csak szerettei körében, idegenek előtt aztán visszahúzódott és csendeben tűrte a sorsát. Tisztában volt vele, ha szülei ezt látnák, elítélnék. Nem lennének büszkék arra, ami lett egyetlen lányukból, aki előtt néhány évvel ezelőtt még ott hevert az egész világ, és minden képessége megvolt hozzá, hogy végiggyalogoljon az előtte fekvő lehetőségeken. De nem tette. Túl félénk volt hozzá, mondták az ismerősök. Persze ők sok mindenről nem tudtak és nem látták természetesen azt sem, hogy lelkében a törékeny lány bátrabb volt megannyi katonánál, akik remegve húzódtak meg a lövészárkokban és buzgón imádkoztak. Léna ott állt a sortűzben és akkor sem ijedt meg, ha eltalálták. De az egyetlen, aki ezt észrevette, Harold volt, de ő is túl vak hozzá, hogy fel is fogja.

A fiú most olyan csúnyán nézett Zaynre, hogy az érezte, nincs maradása. Majd intett Lénának, hogy kövesse a szobájába és magukra zárta az ajtót. A lány még mindig nem ébredt fel egészen a lelkiismeret-furdalás rémképeiből: érezte, hogy az élete nem helyes, nem ilyennek kellene lennie, nem szabadna belemennie abba, ami következni fog, hiszen anyjának annyi erőfeszítésébe került erkölcsös neveltetése. Jól tudta, hogy nem helyeselné azt, amit a lány tenni készült, de hát hol volt most ő? Mire ment ő a szép szavakkal és kedves mosolyokkal? Soha nem volt igazi társa. Lénát pedig a regények tanították csak a szerelemre, anyjától ezt a szót sosem hallotta. Ő csak a szeretetet ismerte és lánya hosszú évekig elhitte, hogy ez bőven elég is egy élet leéléséhez. De mi van, ha anyja tévedett? Ő, aki mindig tudta, mit kell cselekedni, ő, aki mindig a jót tette. Léna már nem tudott többé gyerekesen viselkedni és ezért irigyelte az előtte álló, szemöldökráncoló fiút. Neki már túl sok álma tört össze.

- Nem szólsz semmit? - sóhajtott Harry végül elkeseredetten, hangjából lemondás áradt. - Várj, inkább ne is mondj semmit. Majd beszélek én. Most legalább lehetőségem van egyszer felülkerekedni a szavaidon. - Léna jobb szeme rándult egyet erre a kijelentésre, de továbbra is hallgatagon támasztotta a falat. - Vártalak. Egész éjjel vártalak, mert azt hittem, jelent neked valamit az utóbbi pár nap. Reménykedtem benne, hogy te is ugyanolyan magányosan vagy az éj sötétjében, mint én és idejössz majd és hozzám bújsz és... - Nem tudta folytatni, azonban a lány most nyugodtan felelt neki.

- Miért nekem kellett volna jönnöm? Te hagytál ott önmagammal. Ha ismernél, tudhatnád, hogy a legádázabb ellenségemet szabadítottad ezzel rám. Miért kellett volna hát ismét nekem kezdeményeznem? - A lány tekintetéből kíváncsiság áradt, semmi más. Sem vádaskodás, sem düh, semmi. Csak tiszta érdeklődés. De Harry lehajtott feje megadta a választ.

- Az istenért, Léna, mit művelsz velem? Mit szeretnél elérni? Hogy álljak térden és valljak szerelmet?

- Nem hiszek a szerelemben – válaszolta kurtán a lány.

- Akkor mégis mit akarsz tőlem? - roskadt a padlóra Harold. - Miért játszol velem?

- Nem hiszek a könyvlapok által bekategorizált nyálas szerelemben. Nekem nem kell vörös rózsa. - Most ismét anyjára gondolt, akinek mindig csak cserepes virágot adhatott. A vágott virágokat gyilkolásnak tartotta, túl mulandónak, túl rövid ideig élő szépségnek. Jobban értékelte azt, ami a jövőre is gondolt. És milyen gyönyörű virágoskertje volt! De ismételten ki kellett űznie az emlékeket agyából, hogy folytatni tudja. - Én tudom, hogy egy kapcsolat nem csak szép szavakból áll és sosem tökéletes. Nekem nem kell olyan fiú, aki minden nap elmondja nekem, hogy én vagyok a világon a legszebb lány, mert tudom, hogy ez úgysem igaz. Nekem elég, ha ehelyett elfogadja a hibáimat. Nekem olyan valaki kell, akivel tudok beszélgetni és alkalomadtán vitatkozni. Olyan ember kell mellém, aki nem bizonygatja, hogy sosem fog elhagyni, hanem úgy fekszik mellém este és úgy ölel át, hogy tudjam, mellettem fog felébredni. Nem hiszek a szerelemben, mert ha kimondanám, hogy szerelmes vagyok, azzal mindent elrontanék. A szerelem nem őszinte. Viszont nekem őszinteség kell.

- Az őszinteség tette ezt veled – ragadta meg a még mindig a földön ülő fiú a lány csuklóját és olyan hévvel tartotta Léna elé, hogy az lássa a hegek szinte már láthatatlan maradványait, hogy annak be kellett harapnia alsó ajkát, nehogy felsikoltson a fájdalomtól.

Azonban Lénának már elege volt az emlékezésből és nem idézte fel, hogy szerezte a sebhelyeket, helyette csak kurtán válaszolt:

- Nem, ők hazudtak.

- Akkor kénytelen leszek most az igazat mondani neked. Kívánlak, amióta csak megláttalak. Nem tudom, miért alakult ez így, de megkedveltelek és egyre inkább elöntött az érzés, hogy te vagy az első nő, akit képes leszek beengedni az életembe. Sokáig vártam rád. Nem csak tegnap este. Évek óta. Azóta a nap óta, hogy az első barátnőm szakított velem a nagymamám családi ebédjén. És most, hogy itt vagy, nem tudom tovább türtőztetni magamat.

Lénából kiszakadt a megkönnyebbülés. Végre kimondta, mindenféle kertelés és költői túlzás nélkül! És Harry is milyen boldog volt, ahogy látta, a lány, aki a szavak mestere, most értékeli az ő egyszerű kifejezéseit. Hirtelen nyugodtság árasztotta el mindenét, hogy a lány nem tervezte el fejben az esküvőjüket és nem vár el tőle többet, mint amennyire képes.

Megcsókolta. Olyan hevesen, hogy a Léna, aki időközben mellé guggolt, most hátra esett, hátát a fal tartotta meg. Próbált magabiztosnak tűnni és ahogy a lányra pillantott egy gyors levegővétel alkalmával, úgy tűnt, sikerült is neki. Léna kezei viszont annál bizonytalanabbul csúsztak a fiú felsőtestére és gombolták ki az ingét, félve egy újabb visszautasítástól, de erre nem került sor. Harry egy halk morgásra hasonlító nyögést hallatott. A lány egy pillanatra elcsodálkozott a tetoválásokon, amelyeket eddig még csak képen látott. Most hirtelen még csodálatosabbnak tűntek, mint eddig valaha. Majd figyelmét ismét a csókra összpontosította. Harry gyengéden kezdte vetkőztetni a lányt.

- Megérdemelnéd, hogy olyan férfi kezei közé kerülj, aki ért hozzád – suttogta lihegve Harold a lány fülébe és nagyot nyelt.

- Csak csináld! - túrt bele a lány a fiú hosszú, kócos hajába és arcát a maga arca elé vezette, hogy a szemébe nézhessen.

Harry engedelmesen folytatta, amit elkezdett és a dolgok hirtelenségében fel sem fogta, hogy a lányon már nincs ruha. Karjaiba kapta, mintha csak egy könnyű, törékeny porcelánbabát tartana a kezei között és az ágyhoz vitte. Óvatosan fektette le a hófehér huzatra és gyönyörködve nézett végig a női testen, ami valóban nem volt tökéletes. Léna csontjain úgy húzódott vékony, fehér bőre, akár csak a lepedő simult alatta az ágyra, de elrejteni azokat nem tudta. A fiú már sok nővel találkozott életében, első ránézésre sokkal nőiesebbekkel, mint Léna, akinek lapos volt a feneke, és egyenes alakjának vonala, még csípője sem szélesedett ki. Melle sem sok maradt a nagy fogyókúrák következtében. De szemei, amelyek most éhesen csillogtak, hatalmat adtak a kezébe Harold teste felett. Tiszteletet parancsoltak.

A fiú is megvált nadrágjától és remegő kezekkel simított végig Léna arcán. Mondani akart valamit, valami ideillőt, de mielőtt ezt megtehette volna, a lány ajkaira tapasztotta a kezét. Pár pillanat múlva már eggyé is váltak.

Nem volt tökéletes, de tökéletesen méltó volt hozzájuk. Nem volt irányító, egyikük sem kerekedett felül. És élvezték, minden pillanatát próbálták elraktározni elméjük egy olyan részébe, ahonnan majd a későbbiekben könnyen előtudják hívni ezeket a részleteket, mert tudták, hosszú ideig fognak ebből a szép eseményből táplálkozni.

Ez volt talán egész életükben az első olyan alkalom, amikor teljesen ki tudták zárni világot. Nem érdekelte őket semmi. Nem féltek attól, hogy valaki meghallja őket, nem féltek attól, mit hoz a jövő, nem féltek már egymástól sem. Csak ők léteztek. És bár egyikük sem tudott róla, de ezekben a pillanatokban végtelenül szerették egymást.

- Egyszer én ide szeretnék kerülni – állt meg később Léna cirógató, puha ujja Harry egyik tetoválásán, mely a nővére kezdőbetűjét formázta meg. - És akkor majd mindig emlékezni fogsz rám. Nem fogsz tudni lekoptatni többé.

Léna mosolygott, de Harry nem. Jobban megérintették a lány szavai, mint azt bevallotta volna magának. De most nem akart erre gondolni. Esze ágában sem volt most gondolkodni. Az legyen a holnap gondja – gondolta magában. - Mindig a holnapé.

- Már nem is akarlak – felelte végül csendesen.

Harry most képes lett volna mindent feladni, a pénzét, a karrierjét, a rajongóit csak még egy kis időért, hogy a karjaiban tarthassa a lányt. Csak még egy menet, és tudta, minden gondját örökre elfeledné, lelke rendbe jönne. De nem lehetett, nem tehette meg mindezt a barátaival, akik legalább olyan fontos szerepet töltöttek be életében, mint Léna, ha ez nem is volt mindig ilyen nyilvánvaló, így kelletlenül kezdett el öltözni.

- Hallottuk – ütögette hátba vigyorogva, szemöldökét húzogatva Louis Haroldot, amikor az kimerészkedett szobájából, de nem vette magára a megjegyzést. A szíve bent maradt, a lánynál. Így csak egy félmosolyt erőltetett magára. Ott állt már mindenki, indulásra készen.

- És nem voltam részeg – vetette oda kissé flegmán Harry Niallnek, emlékeztetve őt egy régi veszekedésre, amikor a szőke ír azt vágta a fejéhez, úgysem fog emlékezni az elsőre. Most bizonyított., hiszen emlékezett minden egyes másodpercére. Pontosan maga elé tudta idézni Léna csillogó, vággyal teli szemeit, résnyire nyitott ajkát, minden egyes apró, rejtett porcikáját.

Mind a ketten – Harry és Léna egyaránt - tudták, hogy a neheze csak most jön. Harrynek minden eddiginél nagyobb lélekjelenlétre volt szüksége a délután során, hogy tűrje a körülötte sürgölődő személyzetet, akik felkészítették az estére, illetve az énektanár és a koreográfus csipkelődését. Az előbbi imádta Haroldot, hatalmas tehetségnek tartotta és gondoskodott róla, hogy ő legyen az úgynevezett 'bandavezér' és neki jusson a legtöbb szóló. A másik meg hát... Pont ellentétes érzelmeket szőtt a magas, lomha mozgású fiú iránt, aki csak a saját szabályai szerint, poénból volt hajlandó táncolni ellentétben például az engedelmes Liammel, így nem volt olyan próba, amikor nem veszekedtek.

De ezen a napon Harry nem szólt bele a vitába és úgy viselkedett, mint egy kezesbárány, abban a reményben, hogy Léna már kitalálta, hogyan jut be hozzá. Ilyenkor sokan szoktak állni az arénák előtt, hátha el tudják passzolni a jegyüket az utolsó pillanatban. Hagyott a lánynál pénzt is és a lelkére kötötte, hogy ha másképp nem megy, hívja fel, és a főnök és a biztonsági őrök haraga ide vagy oda, ő bejuttatja. De a telefon nem csörgött, így Harry feltételezte, hogy Léna hozzá híven kreatív volt és megoldotta. Így csupán egyszer emelte fel a hangját, amikor a fodrász ki akarta bontani a fonatot. Amikor a fiú közölte, hogy ez teljes képtelenség, a szerencsétlen alkalmazott felajánlotta, hogy csinál neki újat, mert már teljesen szétcsúszott, nem mutat jól, Harry pedig magából kikelve vágta az arcába, hogy egy ujjal hozzá ne érjen többé a hajához. De ezen a nézeteltérésen kívül minden békésen haladt.

- Liam? – kopogott be Harold barátja öltözőjébe.

- Gyere – kapta a meglepett hangtól a választ. - Szia! - mosolyodott el Li boldogan.

- Szeretnék kérdezni valamit. Egyszerűen tudnom kell. - Harry egyik lábáról a másikra állt, hogy tétovázott, mintha csak az első randijára hívna valakit. - Te hogy bírod ki, hogy Sophia nincs folyamatosan veled?

Liam mosolygó arca hirtelen elkomorodott, barna szemeit társa arcára emelte és nagyot sóhajtott.

- Úgy, hogy szeretem – adta meg a rövid választ, de Harry látszólag kicsit sem elégedett meg ezzel.

- De nem gondolsz rá folyamatosan? Hogy tudsz így koncentrálni? Én egyszerűen megőrülök. Minden dalunk érzelgős maszlag, nem is értem, hogy adhattuk ezekhez a hangunkat és minden egyes sorba őt képzelem bele.

- Rá gondolok. De ez inkább csak segít – vonta meg a vállát mereven Liam. - Engem ő tesz erőssé.

- Irigyellek. Én a szerelemből eddig csak a gyengeséget tapasztaltam meg – fordított hátat neki Harry és távozott. Azt remélte, majd Liam megnyugtatja háborgó szívét, az egyetlen, aki a csapatból elismerhető, tisztességes kapcsolatban élt az elmúlt években. De nem így történt és lelkében most elkeseredettséget érzett.

Liam ismételten felsóhajtott, de ez a sóhaj már sokkal fájdalmasabb, sokkal gondterheltebb volt az előzőnél. Bár elmondhatná neki az igazat, bár adhatna neki jó tanácsokat igaz barát módjára. Bár... De ő semmit nem tudott a szerelemről. Olyan volt, mint Léna, csak a szeretetet nevelték belé, és kapcsolataira is ez volt igaz. Megfontoltság és nyugalom. Keresett maga mellé egy nőt, akit szeretett, és aki mellett valóban erősnek érezte magát. De az igazi vágyat, a remegő, szomjas ajkakat, mindazt, amiben Haroldnak néhány órával ezelőtt része volt, soha nem tapasztalta meg. Liam még sohasem lépte túl a kényelmi zónáját, mindig olyan terepen járt, ahol biztonságban érezte magát. Mások ezt követendő példának tartották, mert boldognak látszott. Talán az is volt. Azonban erről soha nem beszélt, mert a mai világban már nem hitte volna el neki senki az ég világon, hogy a boldogság és a szerelem nem mindig jár együtt. Mert a szerelem bizony sokszor nagyon tud fájni. És Liam erre nem vágyott.

Egy óra múlva a fiúk kiléptek a fénybe, a sok füst bántotta a szemüket. A tömeget pásztázták, de a sok sikoltozó rajongólány között nem tudtak különbséget tenni. Számukra mind csak egy paca volt. Harry mégis tudta, hogy Lénát ki fogja szúrni, hiszen ő más volt. A lány azt ígérte, az első sorban fog nekik szurkolni és ő fog a leghangosabban kiabálni, még ha ezt nehezen is tudták róla elképzelni. De hát mire voltak jók ezek az ígéretek? Hisz a tegnapi fogadalmak mindig elfelejtődnek. A zene elindult, de Harry helyett Niall hangja szólalt meg, mert a fiú, akinek hajában oldalt még ott futott Léna gyengéd kezeinek nyoma, néma maradt. Liam hozzávágott egy palack ásványvizet, hogy térjen magához. Harold bár érezte a tompa sajgást mellkasán, ahol az üveg eltalálta, nem vett róla tudomást, egyre csak a tömegbe meredt. Könnyező arcok, mindenütt csak sírás és üvöltés, de sehol az a szempár. Több száz embert vizsgált át, de nem látta. Nem láthatta, mert Léna nem volt ott.

A jó szándékkal csak az a gond, hogy mindig az ártatlan üti meg a végén a bokáját. Kivétel nélkül mindig az ártatlan szenved és bűnhődik. Léna ezt már megtanulta azon a bizonyos napon is, mikor beutalták a pszichiátriára, ép elmével. Most újabb bizonyítékot küldött számára az élet.