6. fejezet

„Ha hangosabb lennék, észrevennél?”

Léna úgy érezte, egy könyv lapjai közé zárták és ahogy haladt előre élete, legszívesebben mindig kitépte volna a következő fejezetet, hogy ne kelljen a folytatással szembenéznie. Úgy érezte, minden leírt szó egy megmásíthatatlan hazugság, és már nem tudott elfutni előlük. Elkésett.

A tömegben állt, a terem szélén, a fehér falnak támaszkodva, nem törődve blúzával, amit már összefogott a festéken üldögélő poros anyag. Mikor a koncert elkezdődött, a stáb őt is kezelésbe vette, hogy ha esetlegesen feltűnne egy rossz pillanatban elkapott fotón, ne legyen nagy a támadási felület. Hosszú szempilláit kifestették, amellyel szeme mély, fekete keretet nyert, és alul kihúzták szemceruzával, amit a lány kicsit sem díjazott, folyton belepislogott a félkész munkába, mígnem némi festék került a szemébe, s eldörzsölhette az egészet. Igazából ezzel csak saját szenvedését hosszabbította meg. A kórházban a sminkelést sosem nem engedték meg, még ünnepnapokon sem nyúlhattak tus vagy szemceruza után, nem mintha annyira akartak volna, de azért talán mégis jó lett volna. Mára viszont már a legkisebb vágy az effajta lányoskodás után is elpárolgott. Haját most kivasalták és kiszedték a szemöldökét, melynek fájdalmától még mindig könnyezett. Őszinte, nyílt tekintetének ereje háromszorosára dagadt, mégis, elvesztette azt az ártatlanságot, melyet eddig oly nagy szeretettel dédelgetett. Művé és mesterkéltté vált az őszinteség leple mögött, ugyanolyanná, mint a teremben tartózkodó összes többi lány. Akit mindenki elkapna egy körre, de reggel csak egy cetlire ébredne. Körmei is színesen pompáztak, rózsaszínben, rajtuk fekete virágokkal. Fekete rövid szoknyát viselt szürke kötött felsővel. Gyönyörű volt és már csak idő kérdése volt, hogy ezt a fiúk is kiszúrják.

Mereven bámult előre, a színpad felé és nehezen lélegzett. Csodát tettek a külsejével mindössze háromnegyed óra alatt, ő azonban arra sem méltatta a körülötte ugrándozó, túlbuzgó csapatot, hogy tükörbe nézzen. Ő már rég nem az a lány volt, aki reggelente órákat álldogált a fényes tárgy előtt, magát méregetve. Nem nagy csoda, hisz a kórházban csak a fürdőszobában lógott egy kis tükör a mosdókagyló felett, szélei már feketék voltak, jobb alsó sarkában repedés szaladt, és ebben is csak kettős képet láthatott mindig, hisz csak kísérettel látogathatták a helységet, nehogy a saját vagy más életére törjenek a segítségével. Azt pletykálták, hogy volt már rá példa, így keletkezett az a repedés, persze az ilyen sztorikat nem szabadott teljességgel elhinni. De a fő ok nem ez volt, hisz mindennek már ide, s tova két éve, azóta teljesen szabad, új életet élhetett. Mégis, Léna rettegett a tükröktől, mert hiába teltek a hosszú évek, volt, ami nem változott. Sosem látta még önmagát, mindig csak az a múltbéli kislány nézett farkasszemet vele, aki mögött ott álltak az osztálytársai és a testnevelés tanára és mind rajta nevettek. Még sosem látta, milyen vékony, hogy combjai mennyire eltávolodtak egymástól, hogy gerincoszlopa még a kötött felsőn keresztül is milyen élesen kirajzolódik. A tartása is rossz volt, hiszen örökké próbálta összehúzni magát. Azt a valakit, akiben még sosem gyönyörködött, mert agya csúnya játékot űzött vele, hisz mikor véletlen elhaladt egy fényesre tisztított kirakat előtt, melyben megpillantotta tükörképét, önmaga helyett a régi, bulimia előtti kövér lányt látta. Azt, akit még nem tört meg a szenvedés, aki még le tudta nyelni az életét.

Léna irigyelte Zaynt és szemérmetlenül bámulta. Őt nem zavarták holmi tükrök és óriásplakátok. Ő már önmagát látta rajtuk, legalábbis a lány így hitte. A fiú teljesen megváltozott első találkozásuk óta.

Liam már észrevette őt. Ahogy a lány a terembe furakodott, meglátta és amikor csak lehetett, különösebb feltűnés nélkül felé pillantott. Bár sajnos későn érkezett, csupán az utolsó dalt hallhatta, mégis, Liam neki énekelt. Maga sem tudta, miért, talán mert tisztában volt a lány erejével és a Girl Almighty, azaz a Mindenható Lány szövege pontosan Lénára illett. Próbálta közömbösséggel kezelni a törékeny szerzetet, de elérkezett a pont, amikor már nem ment neki. Liam szeretett volna olyan erővel bírni, mint Léna, azt akarta, hogy a fiúk avassák be őt is az életükbe és ne zárják ki minden titkukból. Liam szeretett volna segíteni. Azonban a titkoknak megvolt az a sajátosságuk, hogy csak egy ember szerezhetett tudomást róluk gazdájukon kívül.

A dal az utolsó akkordokhoz ért, Léna pedig az elsők között távozott. Nevetségesnek érezte magát és le akarta dobni jelmezét. Azonban ez nem volt oly egyszerű. A menedzser ráparancsolt, hogy segítsen kikészíteni az italokat a vacsorára és az utána következő bulira, amit a fiúk tiszteletére rendeznek, a lány pedig marionettbábuként ugrott a parancs teljesítésére. Lefelé konyuló szájjal és némán.

Léna hirtelen átalakulása nem várt reakciót váltott ki az egész csapatból, szinte megrészegítette a bandát. A fiúk újra fiúknak érezték magukat, kiknek meg kell küzdeniük egy csinos lány kegyeiért. Azonban Zayn első reakciója volt kétségkívül a legmegdöbbentőbb. Mikor meglátta Lénát, érezte, meg kell csókolnia.

- Előnyös számodra ez a szoknya – kacsintott Liam éppen a lányra, hogy biztassa némiképp, pedig az igazság nem éppen ebben rejlett. Bár Léna szép volt, mégis, a szoknya csak betegségét igazolta, kiemelte lapos fenekét és a csontjától alig vastagabb lábait. A telt, nőies idomok messze jártak. Mégis Liam rögtön rájött, hogy a lány csak akkor bírja ki az estét ebben az öltözékben, ha folyamatos pozitív visszajelzést hall valakitől, neki pedig nem is esett nehezére magára vállalni a szerepet. Most beszélt először a lánnyal.

A háttérben halkan szólt a zene, az egymásra talált kis embercsoportok morajlása majdnem teljesen elnyomta, ahogy az etiketthez fogvicsorgatva bár, de illeszkedve köszöntötték egymást. Mindenki itt volt, ki csak számított Németországban, politikusok, polgármesterek és feleségeik, néhány énekes és zeneszerző, nagynak hirdetett művészek, pénzéhes vállalkozók, csupán az öt fiatal srác nem illett a képbe, akik csendesen vegyültek a tömegbe, melynek idegen nyelvű zsongásából nem értettek egy szót sem. Néhányan táncoltak, néhányan spiccesen foglalták el helyüket, még többen pedig éhesen tekingettek a láthatatlanul suhanó pincérek után, kiknek tálcájukon eddig csak különböző méretű és színű italok tűntek fel.

- Szabad egy pillanatra? - kapta el Léna karját Zayn, s megvárta, míg Liam bólint, majd minden férfiasságát bevetve ajkait a lányéra tapasztotta, de az rögtön elhúzódott és kihasználva a körülöttük tolongó embereket szlalomozva eredt futásnak. Minden túlzottan gyorsan történt. A csók mindössze egyetlen másodpercig tartott, és a két fiatal ajka már el is vált egymástól, de mégis minden jelenlévő felfigyelt rá. Különösen Harry, akinek mellkasát hirtelen leigázta a féltékenység. - Léna, állj már meg! - futott Zayn a lány után, aki pont Harry mellett haladt el. Egy pillanatra megtorpant, s a fiú széles háta mögé rejtőzött, majd kiszaladt az ajtón. Harry nem állt arrébb, Zayn pedig nem fért el közte és egy középkorú, öltönyös férfi hátsó fele között, így a két fiú válla néhány pillanatra egymásnak feszült. Zayn Harry arcába bámult, de az lesütötte tekintetét. Majd a fekete fiú kiszabadult és folytatta Léna reménytelen üldözését. Egy hosszú folyosóra ért, melynek végét egy másik keresztezte, az, amelyen az öltözők is feküdtek. Ezen azonban még sokkal több ajtó volt. Minden feliratot végignézett. Az első néhány különböző technikai szobákba vezetett és csak reménykedni tudott, hogy nem ezek egyikébe menekült be a kétségbeesett lány. - Léna! - ordította el magát, arcára tehetetlenség ült ki.

Hirtelen valaki hátulról ráugrott, nyirkos, hideg kezét a szájára tapasztotta, erősen, mégis oly gyengéden, mint az anyuka nyomja a ragtapaszt a kisfia sebére. A fiú fejében a pillanat töredékrésze alatt futott át minden, mielőtt bármit is cselekedett volna reflexből, hisz érzékei így is túl nagy bajba sodorták ma már. A félelem fel sem merült, az ijedtség is csak a legelső gondolat első tagmondataként kapott szerepet, s gyorsan tovasuhant. Érezte, hogy támadója kisebb és gyengébb nála, esélytelen volt, hogy baja essen.

- Ne ordibálj! – engedte el Léna olyan hirtelenséggel, mint ahogy felbukkant, s Zayn kifújta a benntartott levegőt, majd megfordult, hogy láthassa is a lányt. A folyosó lámpái pislákoltak. - Mindenáron felakarod hívni magadra mindenki figyelmét?

- Nem, csak... - Zayn képtelen volt befejezni a mondatot, Léna azonban úgy tűnt, kíváncsi a befejezésre.

- Csak? - sürgette.

- Csak féltettelek talán – vallotta be a fiú vonakodva.

- Mégis mitől? Nem vagyok őrült, mikor fogjátok már fel? Nem kell minden lépésemet figyelni, nehogy kárt tegyek magamban, mert az egyetlen, aki itt árthat nekem és meg is teszi, azok ti vagytok! - Nem kiabált, sőt, hangja szinte a suttogással vált egyenlővé, ami furcsa kontrasztot képzett mondandójával.

- Nem sajnálom – Zayn csupán ennyit felelt. Egymást nézték, majd a fiú elfordította fejét és folytatta, mert tudta, a lány úgyis visszafog kérdezni. - Arra kérsz, bánjam meg azt, amit tettem. De én nem – és ezt a szót nyomatékosan megnyomta – sajnálom azt, hogy megcsókoltalak, mert meg kellett tennem ezt egyszer ebben az életben. Lehet, hogy nem pont most. De nem tudtam tovább várni. Ezzel tartoztam neked, hogy elhidd végre.

- Nem értelek, Zayn, annyi mindenben nem tudok elmenni rajtad! Te nem tartozol nekem semmivel! Nem akarom, hogy tartozz nekem! - Léna tétovázott, hogy mondjon-e még valamit, vagy egyszerűen csak sétáljon-e el. Végül csendben maradt, de nem ment sehová, hisz eddig mindent a futással oldott meg. De most az egyszer muszáj volt szembenéznie saját démonjaival ahhoz, hogy utána másokéval tudjon harcolni. Hisz vártak rá. Harry lüktető szívvel, mogorván ácsorgott még mindig az ajtó előtt, csupán annyit mozgott, míg megfordult, hogy lássa, ha a lány visszajönne, Niall valahol most dobott el egy érintetlen csikket, Liam lábával idegesen dobolt az asztal alatt, Lou pedig könnyekkel küszködve rejtette zsebébe mobiltelefonját. Azonban vannak olyan percek, mikor még azoknak is saját életüket kell élniük, kik az egészet mások boldogságára tették fel.

Zayn magához ölelte a lányt, erős karjai közé zárta a törékeny, remegő testet, és ez az egész kép olyan idillinek és költőinek tűnt, ha valaki nem ismerte az előzményeket, a következményeket, vagy egyáltalán őket.

- Biztos, hogy nem most – suttogta Léna a fiú mellkasába, csak, hogy mondjon valamit, ezzel pedig oldja feszültségét, miközben beszívta annak illatát. A mondat nem volt teljes értékű, mégis megértették egymást, akár még félszavakból is. Kettejük közül a lány volt az, aki észben tartotta, hogy a fiúnak menyasszonya van.

- Nem számít. Meg tettem és jól esett – mondta ki őszintén Zayn. - Egyszer. - És ezzel részéről le is volt zárva az ügy. Úgy érezte, megtett mindent, ami tőle telhet. Persze Léna közel sem így állt az üggyel. Számára ez a csók nem jelentett és nem jelzett semmit. - Gyere, menjünk enni – intett a fiú fejével a folyosó vége felé. Furcsán bizarr mondat volt ez két evészavaros fiatal esetében, mégis jelentőségteljes. Léna mosolyogva bólintott, még ha ez a gesztus nem is volt teljesen őszinte. Ezzel a pillanattal egy barátság élete kezdődött meg.

Zayn most először érezte azt, hogy ténylegesen meg akarja védeni a lányt, ám ezúttal nem önmagától, hanem a világtól. Még akkor is, ha tudta, hogy ez lehetetlen, ha tisztában van vele, hogy már annyit ártottak neki, amennyi lehetséges. Mellette akart maradni. Azonban a gyerekes játékok már csak távoli álomként éltek, a székfoglalóból pedig sajnos már rég kinőtt, ellenben Harryvel, aki nagy vigyorral foglalt helyet a vacsoránál Léna mellett. A verseny elkezdődött, az pedig cseppet sem számított, hogy ugyanazon csapat színeiben, ugyanazzal a céllal álltak rajtvonalhoz.

5. fejezet

Sziasztok! Tudom, kicsit késtem a résszel, bár nem ígértem vele kapcsolatban semmi konkrétat, azonban az iskola nekem is intenzívebben indult meg, mint én szerettem volna. Dolgozatok és az a fránya portfólió, mellyel sok munkám lesz az elkövetkezendő egy hónapban. Ettől függetlenül remélem szeretettel és örömmel olvassátok az új részt, s szántok egy percet a véleményhagyásra. Nagyon szeretném, ha leírnátok nekem, mi tetszik/nem tetszik a történetben. Előre is hatalmas köszönettel, Cassilda.

„Tudom, mostanában nem fogunk hazamenni.”

Néha egyszerűbb csupán nézni, mint látni. Néha egyszerűbb ítélkezni, mint gondolkodni. Néha egyszerűbb érezni, mint beszélni. Néha egyszerűbb elfelejteni, emberek vagyunk.

Louis nem hitte el, hogy Harry megtette. Kezét még mindig arcán szorongatta, pedig a pirosság már másodpercekkel ezelőtt felszívódott, mintha csak sosem létezett volna. Harry megpofozta, és ő nem tudott efelett napirendre térni. Harry a gyámoltalan, akit úgy kell megvédeni, ha valaki rosszat mond rá, aki az ő háta mögött érezte magát a legnagyobb biztonságban, Harry a hétköznapi srác göndör, barna fürtökkel és meghatározhatatlan színű szemekkel, amelyekben oly könnyű elveszni, Harry a sajátos tetoválásaival, amelyek beborítják egész testét és gyönyörű kezeivel, amelyek most megpofozták és ezáltal elárulták egy ártatlan csók miatt. Harold felső ajka megremegett, majd hátat fordított és elment. Lou a karja után kapott, de feleslegesen, mert már nem érte el. Túl nagy volt köztük a távolság, s ez nem csak fizikai értelemben volt igaz.

- Mi van Harry és Louis között? - kérdezte ezzel egy időben Léna Zayntől egy másik szobában. A csapatból ő volt az egyetlen, ki hajlandóságot mutatott a társalgásra. Liam teljes közömbösséggel kezelte a lányt, Niall még mindig nem volt fényesen, bár ezt semmi pénzért sem vallotta volna be, az említett kettő pedig felszívódott. Csak Zayn maradt.

- Leginkább megállapodás – vonta meg széles, csontos vállát, mintha csak nem mondott volna semmi érdemes információt.

- Miféle megállapodás? - emelte fel Léna a szemöldökét. Most rajta volt a sor, hogy viszonozza a tüzetes pillantásokat a fiúnak. Zayn nevéhez híven tényleg gyönyörű volt, bőre sima és fehér volt, Léna szívesen végigsimított volna mellkasán, úgy gondolta, olyan érzés lenne, mint amikor karját selyem öleli körül. Szemei barnák és hatalmasak voltak, hosszú szempilláit pedig bármely nő megirigyelte volna. Mégis, mindez a szépség meglapult szakálla és hosszú haja mögött, ami most még leengedve omlott kiálló kulcscsontjaira. Zayn rejtőzködött és ezzel a lány pontosan tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy amint színpadra lép, ez megváltozik néhány perc vagy szerencsésebb esetben óra erejéig. Tudta, hogy a zörgő csontok nem a véletlenek, csupán a cigaretta és az éhség elleni harcok részeredményei. A környezetében ő, az idegennek titulált furcsa lány volt egyedül mindezzel pontosan tisztában. Látta a fiún, hogy azóta a bizonyos nap óta nem szívott el egyetlen szálat sem, pedig a doboz mindig ott lapult dzsekijének felső zsebében, a fehér doboz piros teteje néha kilátszott és efelett Léna nem tudott figyelmetlenül elsiklani. Illetve a buszon enni is látta. Ezek szerint az ő élete valóban megváltozott - gondolta Léna, de a boldogság jeleit mégsem találta, hiába kereste.

- A rajongók terjesztettek róluk mindenfélét, ők pedig elhitték. Most pedig próbálkoznak – magyarázta el a fiú röviden a fennálló kellemetlen szituációt.

- De hisz ez őrültség! - grimaszolt Léna, azonban szíve mélyén tudta, hogy nem az. Hisz az ő élete is pontosan ebben a csatában esett el: valaki állított róla valamit, ami volt nem igaz. Ő pedig egy idő után elhitte, ezért alakult a sorsa úgy, ahogy. Mégis, olyan nehéz volt mindezt elképzelni Harry főszereplésével. Zayn ismételten vállat vont, látszólag nem érdekelte a téma, pedig az ő életére is hatással lett volna, ha a két fiú végül úgy dönt, együtt marad. - Te hiszel bennük?

- Tessék? - Zayn úgy ugrott meg, mintha csak erősen fenékbe csípték volna, hogy ébredjen fel.

- Te hiszel bennük? Te hiszed, hogy Larry Stylinson él? - ismételte meg kérdését a lány. Szemeit szégyenlősen lesütötte, arca kissé elpirult, mintha csak paráznaságon kapták volna rajta.

- Nem. Larryt a fanok alkották és a fanok fogják megölni is. Nem ismerik őket – felelte egyszerűen.

- És te? - Zayn zavarba jött a kérdés hallatán. Úgy érezte, mintha egy kislánnyal beszélgetne, ki még semmit nem tud a világról, ezért mindenre rákérdez. Csak hogy egy kisgyereknek bármit mondhatsz, el fogja hinni neked. Léna nem.

- Jobban, mint ők – vágta ki magát Zayn a semmitmondó válasszal. - Könnyű összeszedni néhány gifet és összeállítani egy háromperces anyagot a több órás koncertekről bizonyítékul. De az élet nem ennyiből áll, és ezt az összes rajongónk elfelejti. A mi életünk akkor kezdődik, mikor kihuny az összes fény. A mi életünk az a néhány másodperc, amit teljes magányban tölthetünk.

- Ez nem lehet igaz. - A lány már akkor megbánta a hanyagul kiejtett mondatot, mikor a fiú levegőt vett a válaszhoz. - Ti a fényt választottátok. Most már nem lehet az életetek a sötétség. Nem akarhatjátok a magányt. Senki sem akarhatja.

- Mondod ezt te, ki az egész életét a bujkálásra tette fel? - A fiú hangneméből nem jött le tisztán, hogy kérdezte, vagy kijelentette-e a mondatot, de a lány értette a célzást. Szíve szerint a fejéhez vágta volna, hogy téved, hogy ő már leszámolt a démonjaival, s nem fésüli a haját az arcába, ellenben a fiúval, de nem volt esélye két okból sem. Az első, hogy ez akkora hazugság lett volna, amit még ő maga sem hitt volna el magának, hisz Zayn még mindig több kilót nyomott, mint Léna. A másik pedig, hogy a fiú folytatta. - De tudod, már elkéstél. Megfejtettelek. - Ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Léna összeszorított ajkakkal viharzott el a fiú mellett, de ő még időben karja után nyúlt és erősen elkapta, hosszú ujjaival teljesen körbeérte a vékony, erejét vesztett testrészt. - Megfejtettelek – visszhangozta saját szavát Zayn, mely megcsillant tökéletesnek tűnő, fehér fogsorán.

- Tudod néha az emberek szeme előtt a legkönnyebb elbújni – csavarta ki kezét Zayn szorításából Léna, majd otthagyta a fiút. - Megkeresem Niallt.

Rezzenéstelen arccal lépett ki a szobából, s amikor becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatra nekidőlt, mintha csak az előbb elhangzott beszélgetést egy életre be akarná szorítani a halványsárgára festett falak közé. Csupán a sors iróniája volt a párhuzam, ami saját és Harry története közé volt húzható. Csupán a sors játéka volt, ahogy meglátták egymást, és elsiettek a két különböző irányba, ám ezúttal pontosan úgy, ahogy a doktor javasolta: Léna balra, Harry pedig jobbra. De ezúttal nem haragudtak egymásra. Sőt, hiányzott az a kicsinyes probléma, vagy helyesebben szólva fennakadás, amit egymásnak okoztak. Akkor, a három szereplős jelenetben egyedül a doktor tudta, hogy mindez, csak színház, s nem a valóság, és arra is csak ő jött rá, hogy személye felesleges. A két fiatalnak nem kellett orvos, csak a gát átszakadása kettejük között. Most már mindhárman tisztában voltak vele.

Niall egy cseppet sem lett jobban attól, hogy megállt alatta a talaj mozgása. Az émelygése bár megszűnt, sőt, sokat evett, hogy ismét feltöltse hasát ott, ahonnét távozott a reggeli, és amíg ez megtörtént, tényleg jobban érezte magát, de ahogy teltek az órák és az éhség ismét kezdett előbújni, fájdalmas hasítást érzett az oldalában. Persze erről nem szólt senkinek. Így is unta már a kis cuki szőke szerepét, akinek mindig meg kell fogni a kezét, mielőtt lelép a zebráról. Azt akarta, hogy felnőttként kezeljék, és ennek érdekében mindent el is követett. Egy betegség nem rondíthatott bele a stratégiájába. Lénát pedig a pokolba kívánta, ki mindenáron segíteni akart, s nem értette meg, hogy neki nincs szüksége rá. Arról persze fogalma sem volt, hogy a lány mennyi mindent látott már.

- Szia – lépett be csendesen az emlegetett szamár a kis, sötét helyiségbe. Niall zavartan csúsztatta a kezében szorongatott papírdobozt a zsebébe és ellépett az ablaktól, melyen kibámulva a lány látta a nap véres csatájának vereségét. Sötétedett. - Te cigizel? - kérdezte meglepetten a lány, jelezve a fiúnak, nem ússza meg ennyivel.

- Nem – köszörülte meg a torkát a szőke énekes zavartan. - De kopogni szokás.

- Niall! - szólította fel Léna határozottan. - Nem árulom el senkinek. Csak legyél őszinte, kérlek.

- Léna! - viszonozta stílust a fiú. - Semmi közöd hozzá!

A lánynak kicsit kezdett elege lenni abból, hogy ezt mindig a fejéhez vágják, és talán az fájt benne neki a legjobban, hogy igazuk volt. Mégis, azt érezte, segítenie kell ezeken a fiúkon, mert ha ő nem teszi, más nem fogja helyette. S ha a dolgok így haladnak tovább, eljön majd a nap, talán nem is olyan soká, mikor a világ, ki most még felszínesen hull térdre előttük, elveszíti őket.

- Kérem ide a dobozt! - nyújtotta előre tenyerét, de a szőkeség nem úgy nézett ki, mint aki meg akarja adni magát. Léna az elkapott fél pillanatból is leszűrte, Niall Zayntől vette el a cigit, valószínűleg annak tudta nélkül. Felismerte a márkát, és már eme gondolattól érezte a számára émelyítő bűzt, mely orrába mart. Niall megrázta a fejét, de a lány kihasználta az alkalmat, és nemes egyszerűséggel a zsebébe nyúlt. Mindketten úgy szorították a dobozt, mintha az életük múlna rajta, de a lány most erősebbnek bizonyult. Niall beteg volt. Léna kihúzta kezét a ruhadarabból, de a fiú még percekig az oldalán érezte a vékony csukló kiálló csontját, a kezén a puha bőrt, így inkább leült egy fotelba és morcosan próbált maga elé meredni, de a hasogató fájdalom szép lassan minden gondolatát magára vonta. Léna még mindig az ablaktól mindössze néhány lépésre állt. Mindez épp időben történt.

- Niall, remélem jobban vagy, mert fél óra múlva jelenésetek van. Keresd meg a fodrászt, szörnyű, ahogy a hajad áll! - adta ki gyors menetben az utasításokat a menedzser, kinek érkezését a két másik még fel sem fogta, s ha a villany nem kapcsolódott volna fel, biztosra vették volna, hogy csak odaképzelték. Niall haja valóban csapzott és kócos volt, hajszálai pont olyan szögben álltak még mindig, mint amilyenné a vizes borogatás formálta őket a buszon.

- Igenis – grimaszolt a fiú, miközben ismételten felállt és nagy léptekkel, levegővétel nélkül vette az irányt a kijárat felé.

- Te pedig – bökött az idős, beesett arcú, kövér pasas, kit Léna kezdett szívből meggyűlölni, a lány felé – örülnék, ha nem rontanád meg őket. - A célzás határozottan a kezében tartott cigarettásdobozra és a félig nyitott ablakra érkezett. Léna szóra nyitotta a száját, hogy beolvasson neki, hogy elmondja, Niall egyáltalán nincs jól, de a férfi csendre intette, ő pedig túl gyáva volt az ellenszegüléshez. - Tudom, hogy nem vagy semmiféle tolmács, csak egy jó nyelvérzékű rajongó. Emlékszek rád arról a berlini estéről Harry öltözőjében. - Léna átfuttatta agyában az elkövetkezendő jelenetet, és érezte, számára teljes biztossággal negatív kimenetelű lesz. Elképzelte, milyen szitokszavakat fognak a fejéhez vágni, hogy kifizettetik vele az utat, amire rámegy majd az összes maradék pénze és nem fog jutni arra, hogy visszamenjen Berlinbe vagy esetleg hazautazzon. Itt fog ragadni, az utcán. Mindenki csalónak fogja hívni, hisz az ajtó tárva-nyitva áll, bárki meghallhatja a beszélgetést. Meggyűlölik majd. Nem hitt a fülének, mikor a beszélgetés mégsem így zárult. - De jó hatással vagy Harryre. Látom, hogy néz rád. Ellenszenv nélkül. - A lány úgy érezte, újat mondanak neki. Nem tudott eligazodni Harryn, aki egyszer oly megértő, másszor pedig oly goromba volt vele. - Így azt hiszem, ez belefér. Hisz ez csak egy utazás, aminek hamarosan úgyis vége. - A férfi arcán megkönnyebbülés suhant át.

- Ez nem csak egy utazás – ellenkezett Léna és ismételten kapott egy amolyan „Ki vagy te, hogy hozzám mersz szólni és kritizálni azt, amit egyszer már kijelentettem?” nézést. - Hisz minden utazás véget ér egyszer, a motor leáll és mi hazaérünk. De ez nem. Ezt nem tudja kizárni az ajtón kívülre. Ez hagy önben valamiféle lenyomatot és a részévé válik. Nem enged, hiába akarja száműzni. Nem tudja elfelejteni, érti? Ennek nem lesz vége. Soha.

A férfi, akinek Léna nem tudta a nevét, de abban sem volt biztos, hogy a banda tagjai tudják, felsóhajtott és szája furcsa ívben görbült el egy pár fokos szögben felfelé. A lány ezt egy mosolynak vette és boldogan sétált a sarokban álló kukához, hogy kidobja a cigit. Abba bele sem gondolt, hogy az a bizonyos mosoly mennyi gúnyt, iróniát és szomorúságot rejtett. Egy pillanatra megtorpant, elgondolkodott rajta, hogy vissza kellene adni Zaynnek, de végül úgy döntött, nem lesz a fiúnak rá szüksége. Élvezettel engedte a szemét közé esni a könnyű tárgyat, a menedzser pedig visszanyerte tökéletes komolyságát és tapsolt kettőt, mellyel visszarántotta mind magát, mind a lányt a valóságba.

A fiúknak színpadon volt a helyük mindössze huszonöt perc múlva. Ehhez képest viszont elég szétcsúszott társaságot alkottak. Túlságosan ahhoz, hogy bárki is elhiggye róluk, az estét sikeresen fogják zárni. Öten voltak, öt különböző helyen, öt különböző módon kavargó érzésekkel. Mégis, az óra ketyegett és hangolniuk kellett a szerepre, miszerint ők legjobb barátok. De minél tovább játszották ezt, annál kevésbé hitték el maguknak. Pedig azt a számítást is meg kellett volna vizsgálniuk, lehet, nem is játszanak.

Léna kezdett olyanná válni a bandatagok számára, mint egy kis zenélő ékszertartó, melynek ha felnyitod a tetejét egy vékony, fehér bőrű balerina perdül kecses táncra, miközben lágy zene tölti be a félhomályos szobát, olyasmi, mi lenyugtatja a háborgó szíveket, s esélyt kapsz rá, hogy elrejtsd titkaidat a dobozka alján, mélyen a táncoslány alatt, tudva, ő nem nyithatja szóra a száját. Azonban mi van akkor, ha a dobozka megtelik?