8. fejezet

„Ne felejtsd el, ki vagy.”

Gyomorfekély. Léna agya folyton visszahangozta ezt a szót. Amikor elkezdte tanulni a német nyelvet a gimnáziumban, az elsők között véste memóriájába. A tanárnő akkor azt mondta, bármikor szüksége lehet rá, ő pedig gyerek fejjel nem hitte el. A betegségekkel valahogy az ember mindig így van, azt hiszi, hogy csak az öregeket fenyegeti. Aztán egyszer csak rá kell döbbennie, hogy ez nem így működik. Léna hálás volt a némettanárának, hogy anno feljegyezte ezt a csúnya hangzású szót, és még mindig tisztán emlékezett, hogy felette a nátha és az orrfolyás, alatta pedig a láz ás a torokfájás elleni cukorka szavak kaptak helyet. Angolul azonban fogalma sem volt, hogy mondják, így némán hallgatta az orvos beszámolóját Niall vizsgálatainak eredményéről, s próbálta kerülni a fiúk pillantását, azonban ez nem ment túl sokáig. A gyomor szóig még eljutott, de utána csak az ajkát rágta szégyenében. Úgy érezte, ebben a feladatban is elbukott. De szerencsére Liam kihúzta a pácból és megfejtette, mire akar kilyukadni, így Léna már három nyelven véste agyába a szót: gyomorfekély.

- Van valamilyen káros szenvedélye a barátjuknak? Vagy esetleg szed valamilyen erős gyógyszert? - pillantott végig a lehangolt csapaton az orvos.

- Találtunk nála cigarettát – válaszolt Harry és megszorította Louis kezét, jelezve, majd ő beszél, a fiú csak hallgasson.

- Nem nagy a valószínűsége, hogy önmagában pár szál dohány okozta volna, bár ha sokat stresszel emellett, akkor ez sincs kizárva. De jó lenne, ha megtudnák tőle, szed-e valamilyen gyógyszert és milyen gyakran fogyaszt alkoholt, mert számomra némasági fogadalmat tett – tárta szét a kezét reményvesztetten az orvos, majd magára hagyta a társaságot. Léna már profin fordított, úgy, hogy az fel sem tűnt a beszélgető feleknek. Láthatatlanul végezte munkáját, mégsem volt elégedett magával. A lány sosem volt elégedett magával.

Ha le tudtak ebből a rövid kis párbeszédből bármit is biztosan szűrni, akkor az az volt, hogy nem ismerik Niallt, s fogalmuk sincs róla, valójában ki is az a szőke fiú, kivel együtt töltik a mindennapjaikat. Biztosan? Léna gyűlölte ezt a szót teljes szívéből és minden erejéből. Vékony kis testének minden haragja és undora ebbe a szóba koncentrálódott. Életében egyetlen egy dolgot tudott eddig biztosan: hogy semmi sem biztos. Minden csak feltételezés, ami megváltoztatható. És ami megváltoztatható az meg is fog változni. Minden ígéret, melyben szerepel ez a szó, egyszer semmissé válik. Számára ez a szó egy értéktelen kacat volt, melyet legszívesebben kidobott volna a kukába. Azonban az agy nem így működik.

- És ismét megcsinálták! - ült le a menedzser fáradtan a földre. Öreg volt és zsibbadt tagjainak jólesett a hűsítő hideg. Az arcok vörös, lángoló pacákká változtak a kelő nap fényében. Új esély virradt. - Gratulálok, fiúk! - tördelte ujjait mereven maga elé bámulva. A csapat még sosem látta ilyennek, rajta sosem tükröződött semmilyen érzelem, most pedig a harag és kétségbeesés uralta szavait. - Címlapon vagytok. Mindenki, az egész világ, az összes híradó minden csatornán, az összes tini- és pletykamagazin rólatok beszél. Ott vagytok mindenütt!

- Ez mégis mit jelentsen? - kérdezte Liam, ki elsőként sokallt be abból, hogy semmit sem ért.

- A müncheni koncert elmarad, a bécsi veszélyben. A turnénak valószínűleg itt a vége.

- Megyünk haza? - kérdezte Zayn elképedve, de senki nem válaszolt. Senki nem tudta, mit lehetne erre mondani, senkinek nem volt róla fogalma, mit is jelent a szó. Angliát, Londont, Írországot, Dublint, Magyarországot, Budapestet, a szülői házat, a nagymama kanapéját, anyuka palacsintáját vagy a saját lakás üres franciaágyát? Egyiket se vagy esetleg az összeset? A barátnő csókját, a testvér csacsogását, a szülők ölelését, a kutya csaholását, a szomszéd reggeli köszönését? Esetleg egész mást? Egy illatot, egy ízt, egy színt, egy érzést? Nem tudták, bárhogy gondolkodtak is rajta.

Léna viszont mindezek ellenére is tisztában volt vele, számára mit jelent mindez. Az elmúlt egy nap alatt sokkal több élmény érte, mint élete bármely eddigi évében és tudta, most vészesen közel került ahhoz, hogy mindennek egy pillanat töredéke alatt vége szakadjon. A fiúkat fel fogják rakni egy repülőre és visszajuttatják őket Londonba, ahol folytatják majd az életüket. Pár nap múlva egyik sem fog Lénára emlékezni, csak vonásai fognak esetleg feltűnni egy-egy baljós éjszakai rémképben, de mikor zihálva felébrednek majd, és letörlik az izzadtságcseppeket nedves homlokukról, fogalmuk sem lesz róla, ki is volt az a lány, ki mindössze egyetlen nap alatt gyökeresen megváltoztatta az életüket és érzelemvilágukat. Lehetett volna szépíteni a dolgot. Tehettek volna felelőtlen ígéreteket, miszerint sosem fogják elfeledni egymást, elkérhették volna Léna telefonszámát, és esküdözhettek volna, hogy írni fognak neki, de felesleges lett volna, mert az összes fiú és a lány egyaránt tudták, ez hazugság. Léna vonásai nem voltak elég erősek hozzá, hogy ne mosódjanak el az első eső alkalmával.

Léna könnyekben tört ki, lehajolt, fejét térdére hajtotta, majd zokogás kezdte el rázni testét. Néhány percig így maradt, s érezte, valaki a kezét hátára fekteti, de nem nézett fel. Biztos volt benne, hogy Harry az, ki most álnokan megint hozzászegődött, vagy esetleg Zayn, ki úgy féltette őt. De igazság szerint nem is érdekelte, melyik fiú tanúsít felé ismételten kedvességet, mert nem akart többé játékszer lenni. Pedig jobban tette volna, ha felegyenesedik, mert meglepődött volna, mikor Louissal találta volna szemközt magát, azonban mikor valóban felkelt, a fiúnak már nyoma veszett. Akkor megtörölte szemeit, melyek alatt fekete karikák képződtek az elkenődött szemfesték által, s bement Niall kórtermébe, abban a reményben, a fiú még alszik és az egyenletes, szuszogással kiegészült nyugodt légzés majd neki is segít kicsit lehiggadni. Becsukta maga mögött az ajtót és egyenesen az ablakhoz sétált, hol még a sötétítőfüggönyön keresztül is erősen besütött a nap.

- Szia! - köszönt Niall, Léna pedig felé fordult, s biccentett. Úgy érezte magát, mintha sósavat öntöttek volna le torkán, mely szépen lassan szétmarja azt. A szavak égettek. A lány úgy gondolta, nincs miről beszélniük, a fiút tájékoztatták az állapotáról. - Nem tudom, mi tévő legyek.

- És ki vagyok én, hogy megmondjam? - nézett a szőkeséggel farkasszemet Léna. - Ki vagyok én, hogy beszélj velem?

- Ember – hangzott a válasz, melyen a lány kicsit elgondolkodott, majd nagyon sóhajtva leült az nyikorgó kórházi ágy szélére. - Nem azért kedveltünk meg, mert vagy valaki, hanem azért, mert megmutatod nekünk, mi kik vagyunk – fordította el fejét az énekes. - Azért, mert hosszú idő után végre találtunk valakit, akinek őszinte a pillantása, s nem akar minket kihasználni. Aki azért kedvel minket, ami bennünk lakik és nem azért, ami a címlapon szerepel.

- Nem lehet valakit egy nap alatt megkedvelni. Tegnap ilyenkor még a létezésemről sem tudtatok.

- Ez nem az időn múlik. Tudom, hogy kettőnk közül te töltöd be az okos szerepét, de kivételesen hihetnél nekem. Szükségünk van rád, mert te vagy közülünk az egyetlen, aki átlátod a helyzetet. Léna, nekem szükségem van rád!

A két fiatal két különböző irányba nézett, egyikük sem akarta, hogy a másik tudja, hogy sír, pedig nyilvánvaló volt, hisz hallatszott a hangjukon. Léna kezdett besokallni. Ott feküdt mellette egy világsztár, akinek közelségéért emberek milliói ölni tudtak volna, aki nem is olyan régen még oly elutasító volt vele szemben, akit két napja még csak a tömeg sűrűjéből nézett álmodozva és most azt állította, szüksége van rá. Ez túl sok információ volt ahhoz, hogy valóban felfogja.

- Kössünk egyezséget – szedte végül össze a lány minden erejét. Niall érdeklődést tanúsított, bár szemei talán csak a láztól csillogtak, mindenesetre Léna folytatta. - Te őszinte leszel velem. Szépen elmondod, miket szedtél és teszel egy felelőtlen ígéretet, miszerint többször nem fog előfordulni – hadarta el egy szuszra és nagyot sóhajtott, tekintve, ő sem hitte el, hogy kimondta ezeket a szavakat. - Én pedig cserébe lakatot teszek a számra.

- És ennek mi értelme? - kérdőjelezte meg a lány módszerét a szőkeség, aki akárhogyan is kereste, nem találta a hasznát az alkuban. Mégis azt érezte, vakon hinnie kell a lányban, akit eddig környezete dilisnek könyvelt el, mert ez az utolsó esélye a menekülésre. Tisztában volt vele, hogy nem folytathatja az életet, mit eddig élt, mert lerombolná nem csak az ő, hanem a banda karrierjét is. Ez volt az egyetlen érv, ami a földön tudta tartani.

- Minden probléma megoldása azzal indul, hogy beszélsz róla. S mint tudjuk, mindig az első lépést a legnehezebb megtenni – magyarázta Léna kettéhasítva a fiú kavargó gondolatait olyan hangnemben, mintha ezt mindenkinek tudnia kellene, s Niallt elfogta az irigység.

- Csodállak – jelentette ki a fiú.

- Ugyan mit lehetne csodálni bennem? - nevetett fel a lány, mintha csak egy valóban mulatságos viccet meséltek volna neki, s nem az irónia csalta volna arcára a mosolyt.

- Azt, ahogy az emberekkel tudsz bánni.

- Pszichológusnak készültem, csak gyorsan a dolog másik oldalán lyukadtam ki – vallotta be Léna, s teljesen testével a fekvő beteg felé fordult. - Tudom, hogy kell bánni az emberekkel, de senki sem tudja, hogy én mire vágyom – suttogta, mintha csak egy bensőséges titokba avatná be a fiút.

Pár perc csend állt be. Niall kereste a méltó szavakat, szeretett volna valami szépet mondani, de nem értett az ilyesfajta pillanatok megragadásához. Sosem vallott még szerelmet, sosem került még ilyen személyes kapcsolatba egy lánnyal és most sem tudott mit kezdeni a helyzettel, még akkor sem, ha Lénának nem kellett volna semmit sem ígérnie és nem kellett volna a szeretlek szóval elköteleznie magát, hisz a legmaximálisabb értelemben is csak barátok és kicsit talán bűntársak voltak. De Niall félt, sőt, rettegett az előtte álló időszaktól, ezért önzőn kutatott valaki után, aki átsegíti majd rajta, és arra egy pillanatig sem gondolt, hogy ennek a segítségnek kölcsönösnek kellene lennie. Úgy gondolkodott, hogy ha már ráosztották a gyenge láncszem szerepét, most kicsit kihasználja, ahelyett, hogy harcolna ellene. Így csak ennyit mondott:

- Van a buszban egy fekete kis oldaltáska. Dobd ki, kérlek.

- Mi van benne? - Léna próbálta a lehető leghiggadtabban feltenni a kérdést.

- Fájdalomcsillapítók és nyugtatók – a fiú nem volt képes a lány szemébe nézni.

- Csak?

- És drogok – egészítette ki kelletlenül, de hát nem tehetett mást. Őszinteséget ígért. És ezek az ígéretek kezdtek a csapat minden egyes tagjának sokat jelenteni, egy támpontot, melybe kapaszkodhattak, melyekhez tarthatták magukat.

- Niall, mi szükséged van neked ezekre? - fakadt ki Léna és tenyerét a szemére szorította, hogy ne is kelljen az említettre pillantania.

- Nem tudtam feldolgozni. Senki nem segített! - a fiú szinte ordított, de azonnal meg is bánta, mert rájött, csak egy vékony fal, s egy üvegablak választja el a kint várakozóktól.

- De most már itt vagyok – jelentette ki Léna. Igazából azt akarta mondani, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne ez az egész, hogy bárcsak kidobhatná azokat a szereket egy utcai kukába, nem tartva a következményektől és bárcsak tudná, hogy a fiú nem fogja őket soha többé keresni. De ebben a pillanatban nem volt szíve kimondani ezeket a kellőnél sokkal súlyosabb dolgokat.

Léna sokáig tartózkodott aznap bent a kórteremben, és ezzel nemhogy nem nyerte el a fiúk megbocsátását, de még jobban magára haragította őket. Hisz mindenki tisztában volt vele, mi történik a rideg terem falai között: a lány ismét olyan információkat gyűjt be, melyeket az ő fülük sosem fog hallani. És arról, hogy talán az ő lelkük nem is bírná el azokat, tudomást sem vettek. A lánynak igaza volt, senki nem figyelt oda rá, legalábbis nem úgy, mint ahogy azt ő szerette volna. Mert volt a csapatban egy fiú, aki egyre többet kezdett iránta érezni, még ha ez nem is hatott az idő kereteibe zárva reálisnak. Volt valaki, aki várta az ajtó túloldalán és látni akarta, hogy van. De erre a személyre csupán egyetlen jelzőt lehetett jelen pillanatban használni: zavart. Harry küzdött magában és magával. Egyik fele folyamatosan emlékeztette arra, ő semmit nem akar tudni erről a lányról, a másik viszont azt kántálta, túl késő, már megtörtént és nem tudja visszafordítani csak elfogadni. Egyik fele szerette volna gyűlölni, a másik pedig minden szeretetét neki adta volna.

Ezekben a percekben minden értelmét vesztette, ami addig fontosnak tűnt. Sorra vesztették el jelentőségüket azok a dolgok, amik addig életeket jelentettek. Többnyire számok. Nem számított például többé, milyen évet írunk, vagy milyen hónap van, hogy a napot már meg se említsük. Nem számított többé, hogy gyertya ég a szülinapi tortákon, s hány kalória van egy tortaszeletben. Nem érdekelte őket, milyen magasak, vagy mennyi pénz van a bankszámlájukon. Azzal sem törődtek, hányan várják őket messze innen, hány testvér és szülő nézegeti a poros képeket nap, mint nap. Mindez eltörpült, mert csak az számított, hogy együtt vannak. És ezeknek az együtt töltött perceknek a száma sem volt már mérvadó, nem végeztek matematikai következtetéseket, mennyi van még hátra, vagy mennyi telt már el. Csak próbálták megélni őket.

Amilyen lassan telt az első nap el, olyan gyorsan repült a következő. Persze akkor ők ezt nem így érezték, hisz a tehetetlenség a legnagyobb bábjátékos, aki mindig számára kedvező módon rángatja a szálakat. Akkor úgy tűnt, a percek nem hajlandóak tovaszállni, utólag visszagondolva viszont mindenki úgy emlékszik arra a napra, mi jelentéktelenül tovaszállt. Nem történt semmi – gondolják. Pedig valójában ez nem igaz. Aznap dőlt el minden – a fejükben és a szívükben.

- Fáj a fejem ettől a kórházszagtól – nyafogott Liam, csak hogy valaki mondjon már valamit, mert úgy érezte, ha tovább kell hallgatnia a csendet, begolyózik.

- Mehetnénk már – suttogta maga elé Léna, ki immár a fiúkkal együtt ült a folyosón, Niall ajtaja mellett, mintha csak valami házőrző kutya lenne. Fejét Zayn vállán pihentette, de aludni nem tudott. Az éjszaka nyomtalanul tűnt el, senkiben nem tudatosult, hogy egyáltalán ott volt s megadta az esélyt a pihenésre.

- Neked úgyis otthonos a környezet, nemde? - vágta a fejéhez Harry.

Léna először kifújta a benntartott levegőt, s csak utána válaszolt:

- Tudod Harry, néha tisztán felidézed bennem a második találkozásunk élményét – egyenesedett fel a lány, hogy szembe tudjon nézni a fiúval és ezzel is büntesse azt. - Rád nézek és elönt az érzés, hogy tudtodra adjam, hogy egy seggfej vagy.

- Milyen romantikus – grimaszolt a fiú. - Belegondoltál már, hogy talán ezért nem fogsz virágot kapni Valentin napon?

- December van – tájékoztatta a lány.

- Két hónap alatt úgysem olvasod ki az etikett könyvét – legyintett Harry lemondóan.

- Gyorsolvasó vagyok – kacsintott Léna. Igazából a lány nem szeretett olvasni. Semmit sem szeretett, ami lapokból állt, mert túlságosan megkötözték a betűk. A papír mellett Léna úgy érezte, sorsa megmásíthatatlan és soha nem jön új, üres oldal, mindig csak a régi, megsárgultak vánszorognak újra elő. - Ellenben veled, aki csak az ábécével ismerkedik.

- Ha ezt most sértésnek szántad, elég gyenge volt. Ha metaforának, akkor még gyengébb. - Keményen állták egymás acélos pillantását, s mindketten tudták, ez csak álca, hitvány próbálkozás az élet rendje ellen. Nem akarták megkedvelni egymást, mert még az első csók előtt elkezdtek félni az utolsótól.

- Könnyű neked, mert téged nem azonosítanak a papírok – fejtette ki a lány anélkül, hogy kérték volna rá, és nem gondolt bele, hogy ez közel sem így van. Hisz Harry vigyorgott vissza minden újság címlapjáról, kezdve az üzletemberek kezében tartott hírlapoktól, melyeket a reggelijük mellett olvastak azokig a pletykalapokig, melyeket az aluljárókban árusítottak a hajléktalanok. Minden és mindenki őt bírálta.

- Végeztem – állt fel hirtelen Louis, ki eddig csak csendes szemlélője volt a jelenetnek, azonban most olyan hangerővel ejtette ki a szót, hogy az visszhangot vert a falakon. - Végeztem – ismételte meg a drámai hatás kedvéért, de ezúttal már halkabban, s Harryhez vágta annak dzsekijét, amit eddig úgy szorongatott, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssmaciját. Harold bár jó reflexszel kapta el a ruhadarabot, mégis a cipzár arcának csapódott, s felsértette a bőrt a szája mellett.

Zayn és Léna jelentősen összenézett, a fiú szeméből egyértelműen kiolvasható volt: „Én megmondtam. És igazam volt.” Louis lépteinek elhaló hangjai után visszaállt az eredeti csend. Liam a fülére tapasztotta kezét. Talán csak ő értette, mit mond a némaság. Larry Stylinson meghalt.

7. fejezet

„Próbállak megtalálni.”

A világon mindenkinek meg van a maga keresztje, a különbség csupán abban rejlik, ki hogyan viszi. Van, ki büszkén viseli, mert tudja, más úgysem láthatja, ezért a többi ember azt feltételezi, hogy nincs is neki. Van, aki mindemellett még a másiknak is segít vinni, mert fél, hogy társa nem olyan erős, mint ő. Ezzel csak annyi a gond, hogy mindenki háta csupán egyetlen keresztre lett teremtve, s ha többet vállalunk magunkra, könnyen eleshetünk és összeroskadhatunk alatta. Azonban addigra már annyira ráragad arcunkra a mosoly, hogy mások ezt sem fogják észrevenni.

- Ne! - fonta Harry Léna derekára a kezét. A lány megborzongott a hirtelen rátörő közvetlen gesztustól.

- Harry, eressz el! - fejtette le magáról a két erős kart. Azt hitte, nehéz lesz, csapdában érezte magát, kiszolgáltatva a fiúnak, aki bármit megtehet vele, de Harry közeledése közel sem volt durva vagy erőszakos.

- Csak ne menj be oda. Kérlek! - intett fejével a mosdó felé. Léna értetlenül felvonta egyik szemöldökét, de Harry ezt nem láthatta, mégis folytatta. - Zayn mindent elmesélt. - A lánynak arcára fagyott a kifejezés. Mi az a minden? Zayn nem lehet ilyen felelőtlen! Mit tudhat Harry? A lány agyában villámok gyorsaságával cikáztak a kérdések áradatai.

- Mégpedig? - kérdezett vissza, és hálát adott az égnek, hogy még mindig háttal állt a fiú kifejezéstelen arcának.

- Tudom, hogy beteg vagy – ejtette ki a szavakat a fiú, majd megnyalta ajkait, mintha csak el akarná tüntetni róluk a mondat okozta rossz ízt. Igazából a minden alatt ennyit értett, mert Zayn csupán ennyit tudott fülébe súgni, amikor Léna a vacsora közepén felállt. Nem szólt senkinek egy szót sem, de a hangos, röhögő társaságból nem is tűnt fel a két fiún kívül másnak, hogy távozni készül. Illetve valakinek mégis: Louisnak, ki folyamatosan Harryt bámulta sóvárogva, s aki még örült is volna, ha a lány eltűnik. A pofon óta a két fiú nem beszélt egymással, s ez szokáshoz híven az egyik félnek sokkal jobban fájt. A fiú csíkos pólójában valóban rabnak érezte magát saját érzelmei börtönébe zárva, amihez nem gyártottak kulcsot. Bármit megtett volna azért, hogy csak egy pillanatra elkaphassa Harry tekintetét, bocsánatot kérhessen, és elmondhassa neki, milyen sokat jelent számára. Ez azonban nem adatott meg neki, mert amint Léna távozott, Harry rögtön hűséges kutya módjára szaladt utána, s Lou csak Zaynnel válthatott egy reménytelen pillantáscserét.

A lány most szaggatottan fújta a levegőt, és úgy fordult meg, mintha csak egy lassított felvételen tűnne fel alakja.

- Már nem – erőltetett mosolyt az arcára, de Haroldot nem tudta ilyen könnyen becsapni. A fiú, ki eddig érzéketlenséget és lázadást színlelt a világ iránt, egyszerre vált érdeklődővé, aggódóvá, szeretetéhessé, magányossá, félénkké, kiszámíthatóvá, nyugtalanná, haragossá, társaságkeresővé és fogalma sem volt, hogyan mutassa ki az újonnan felfedezett mellkasszorító érzelmeket.

- Nem akarom, hogy árts magadnak! - Harry akkorát nyelt, hogy még Léna is tisztán hallotta.

- Nem fogok. - Ez volt a lány legszebb hazugsága az életben. Kissé megnyugodott, hogy Harry csupán ennyi információ birtokában állt, s abba bele sem gondolt, hogy tudhat mást is, amit ő oly sok éve őrizget magában, hisz az orvosi papíroknál csak egyetlen dolgot nehezebb elrejteni: a zörgő csontokat. De biztos hazudott az imént Harry zöld, alapos tekintetének? Kalapáló mellkassal feszült neki a mosdó ajtajának, hogy a kis helység elnyelje, mert félt, ha csak egy pillanattal is tovább marad, Harry meggondolatlanul cselekszik és megöleli. Léna megrémült Harry őszinteségétől és a lány, ki eddig mindenki problémájára talált egy-két biztató szót, most megnémult és menekülőre fogta. Nem akarta Harryt az életébe fogadni, mert veszélyt jelentett számára. Nem olyan értelemben, mint azt a pletykákból és rajongók által terjesztett vad történetekből az ember gondolta volna. Sokkal inkább lelki értelemben. Harrynek kezében volt a képesség, hogy felkavarja a szívének egy olyan részét, melyet a lány már évekkel ezelőtt kivont a forgalomból. Nem akarta Harryt a közelében tudni.

Megmosta a kezét, majd bezárkózott egy kabinba, s nekidőlt az oldalának. De más nem történt. Nem kezdett el sírni, csupán mereven bámult maga elé és élvezte a csendet, ami körülveszi. Hideg kezével végigsimította zárt ajkait, de mást nem csinált. Képtelen volt ujjait a torkába kényszeríteni. Hisz megígérte Harrynek, s bár ez a világ legnagyobb hülyeségének hatott, de meg akarta tartani. Tett egy felelőtlen próbát, kinyitotta száját, de tovább nem jutott. Kénytelen volt ismét meghánytatni magát.

Az emberekben az a legfőbb hiba, hogy önzőek, s nem figyelnek eléggé társaikra. És ez a probléma nem orvosolható. Lehet, hogy úgy tűnik, hisz ha az ember elkezd valakihez kötődni, akkor odafigyel rá, de nem csak azokat kellene szemmel tartanunk, akikhez fűz valami láthatatlan szál, hanem mindenkire, ki körülöttünk létezik.

Niall már a negyedik pohár vizet rendelte az egyik fekete öltönybe burkolózott pincérfiútól, ami persze senkinek sem szúrt szemet, hacsak nem azt furcsállták, hogy nem alkoholt fogyaszt. A baj nem is ezt volt, hanem, hogy ehhez már a negyedik szem fájdalomcsillapító társult. A gyomra égett és kínozta, már az evés sem segített rajta, hiába nyelte a falatokat, sem jobb, sem rosszabb nem lett.

Ahogy lenyelte az újabb barna kis bogyót, a fájdalom eluralta testét. A pohár kihullott a kezei közül és hangos csattanással darabjaira hullott. Épp ez történt az életével is. Utolsó erejével maga elé kapott, hátha kapaszkodót talál, de csak a vörös abroszt tudta megmarkolni egy röpke pillanatra, majd ki is siklott megmerevedett ujjai közül. Bal karját hasánál szorongatta és szinte állatiasan felordított. A terem elhalkult, a fiú pedig leesett a székről. Az embereket megbénította a pánik, majd mindenki egyszerre kezdte el ordítozni az orvos és a mentő szavakat, mindenki a maga nyelvén.

Mire Léna végzett a mosdóban, Harry már eltűnt. A lány terve egyszerű volt, feltűnés nélkül - épp úgy, ahogy kijött – akart visszamenni. Csakhogy ez nem volt lehetséges, mert a fiúk egy csoportban vártak rá az ajtó előtt. Valami azonban nem volt rendben, Niall nem volt köztük.

- Siess már! - mutogatott idegesen Louis neki, mire a sápadt lány megkétszerezte lépéseinek nagyságát és tempóját.

- Ne ess kétségbe – kezdte Liam pontosan azzal a mondattal és pontosan olyan hangszínen, amitől már a hír hallata nélkül is mindenki kétségbeesik.

- De? - futtatta Léna végig szemeit a négy zaklatott fiún. Louis már elfordult tőle, s a körmét rágta, Zayn kezeit összekulcsolta a tarkója mögött, karizmai megfeszültek, s rendíthetetlenül lefelé nézett, Harry pedig közvetlenül a lány mellé állt, hogyha az rosszul fogadná a történéseket, legyen egy mentőöve, ki még időben elkapja.

- Niall rosszul lett. A mentők már elvitték, adtak neki fájdalom csillapítót, ami teljesen kiütötte, de még félájultan is felordított néha a fájdalomtól. A busz már kint áll, csak rád vártunk, indulunk a kórházba – hadarta Liam olyan gyorsan, hogy Léna csak minden második szót értett meg teljes biztonsággal és kis időbe telt, mire értelmezni is sikerült neki őket. Amikor viszont ez megtörtént, egyetlen szó nélkül indult meg a kijárat felé akkora lendülettel, hogy Haroldot is majdnem magával rántotta. Nem számított neki semmi, csak minél előbb a járműben akart lenni, hogy indulhassanak. A többiek szó nélkül követték, de utolérni nem tudták.

Az út egyetlen nagy tócsába folyt össze mindenki gondolataiban. Legnagyobb lélekjelenléte Harrynek volt, aki még visszarohant Léna kabátjáért és a lány vállára terítette azt, majd a buszon próbálta a fiúkat is megnyugtatni. Nem mondta el Lénának, hogy csak az ő érdeme, hogy busszal mennek, s nem kocsival, mert az eredeti felállás szerint Léna nem jöhetett volna. Harry kiharcolta. Liamet és Zaynt sikerült lehiggasztania a göndör hajú fiúnak, de Louishoz nem ment oda, mert félt, akkor az ő nyugalmának is vége szakadna. Úgy tűnt, a bajban a leggyengébb a legerősebb. A kórházba érve az egész csapat egyszerre rohamozta meg a recepciót, hogy kiderítsék, hová vitték Niallt, azonban ismét gyorsan rádöbbentek, szükségük van Léna segítségére a kommunikációhoz.

- Elnézést! - lépett a pulthoz Léna és csendre intette a másik hármat. A középkorú, fekete hajú nő unottan írta tovább a papírokat, melyek előtte hevertek, még csak fel sem pillantott. - Bocsásson meg! - próbálkozott Léna békésen még egyszer, de mint hogy akkor sem figyeltek rá, bevetette magát és egy hatalmasat csapott a pultra, a nő pedig összerezzenve nézett fel, miféle őrült tévedt be ismét. Léna kezét még mindig a hideg fafelületen pihentette, jelezve, nem fog egykönnyen elmenni innen. - A mentő nemrég behozta Niall Horant. Szeretném megtudni, hol van. - A lány még mindig próbált udvarias maradni, de türelme gyorsan fogyatkozott.

- Csak családtagoknak adhatok ki információt – rebegtette meg a nő gúnyosan szempilláit, majd visszahajolt papírjai fölé.

- Most azonnal mondja meg, hol van Niall, vagy a csillagokat is magára perelem! - lépett Louis Léna mellé, a lány pedig lefordította a mondatot.

- Maguknak inkább az idegosztályra kellene menniük – jegyezte meg a nő, de nem nézett fel. Léna dühösen lökte el magát a pulttól, ami ismét megremegett a mozdulat következtében.

- Most meg mit bámulsz? - kérdezte Lou dühösen, mintha csak a lány tehetne a recepciós passzivitásáról.

- Hogy melyikőtök állhat elméleti síkon vérrokonságban a szöszivel – forgatta meg a lány a szemeit, kezeivel a homlokát masszírozta, úgy érezte, menten szétrobban a feje.

- Felejtős terv, körülöttünk mindenki pont úgy sugdolózik, mint akik tudják, kik vagyunk – jegyezte meg Liam. Mind a négyen leszűrték a lány tolmácsolása nélkül is, hogy nem engedik be őket.

- Ha annyira tudják, miért nem engednek be? - gúnyolódott Léna feszülten, agya ezerrel kattogott a megoldáson.

- A főnök természetesen nem veszi fel – adta vissza Harry Zaynnek a fiú mobilját.

- Mégis mit mondott a nő? - kérdezte meg Liam.

- Hogy inkább menjünk az ideggyógyászatra – felelte csendesen a lány, akit rosszul érintettek a szavak, melyeket a nő oly megvetéssel ejtett ki. Pedig neki évekig a pszichiátria jelentette az otthonát, most pedig azt érezte, bárhová megy, szégyellnie kell a múltját. Az emberek jobban megvetették a kórház miatt, mintha a börtönből szabadul volna. - Meg van! - jutott eszébe az egyetlen esély a bejutásra. - Várjatok meg itt!

A négy fiúnak nem esett ínyére a dolog, hogy Léna csak úgy otthagyta őket. Egy idegen országban voltak, mellettük idegen nyelvet beszéltek, idegenekkel voltak körülvéve, s az egyetlen támaszuk is egy szó nélkül lépett le. Harry és Zayn bízott a lányban, biztosak voltak annak sikerében, Liam pedig szeretett volna hinni benne, s ehhez minden szándék meg volt benne. Lou azonban gyűlölte az érzést, hogy ki van szolgáltatva egy nőnemű egyednek, aki összességében nem volt más, csak egy rajongó a sok ezerből. Azonban csak magában zúgolódott, a szavaknak jelen pillanatban semmi értelmük nem lett volna, maximum annyi, hogy összevesznek.

Léna nem sokkal később egy orvossal az oldalán tért vissza. A fiatalnak tűnő férfi fehér köpenyt viselt, kezében egy mappát szorongatott, ajkai között pedig egy tollat tartott, míg mind a két kezét lefoglalták a papírok, de még így is mosolygott. Léna arckifejezése mellette elszánt volt és határozott karmozdulattal jelezte a fiúknak, hogy kövessék. A recepción rájuk se bagóztak.

- Innen akár a hullák is kisétálhatnának, azt se vennék észre – összegezte Zayn tapasztalatait.

Néhány perc és számtalan folyosó múlva a csapat eljutott Niall üres kórterméig, amely előtt a menedzser ült hátradöntött fejjel, keresztbe font karral, a plafont bámulva.

- Vizsgálják – mondta, anélkül, hogy megmozdult volna, számtalan kérdést megelőzve ezzel. - Majd szólnak, ha kiderül valami. Itt vannak a ruhái – mutatott maga mellé, ahol a kék műanyagszéken ruhakupac volt hanyagul elhelyezve. Léna érte nyúlt, hogy összehajtogassa őket, remélte, még nem gyűrődtek össze túlságosan. Mikor felemelte Niall pulóverét, a zsebéből kicsúszott egy tárgy, ami mind neki, mind pedig Zaynnek ismerős volt. Louis azonnal érte kapott, mielőtt a lány még reagálni tudott volna.

- Ez meg mi? - kérdezte, mintha nem lett volna vele pontosan tisztában, mit tart kezei között. - Niall cigizik?

- Csak ha ideges – felelte Léna ajkát harapdálva, s közben tovább foglalatoskodott a ruhákkal, hogy ne kelljen a fiúk szemébe néznie.

- Te tudtál erről? - nézett rá Lou olyan tüzes tekintettel, mint aki ölni tudna, de azt nem lehetett megállapítani, hogy valóban ezért haragszik-e a lányra, vagy esetleg azért, mert önakaratán kívül belopta magát Harry szívébe.

- Láttam ma koncert előtt, de kidobtam a nála lévő dobozt. Azt hittem, Zayntől lopta, nem gondoltam, hogy van még nála több is.

Louis agyát elöntötte a gyűlölet és a papírdobozt nemes egyszerűséggel a lány oldalához vágta teljes erejéből. Harry a fiú mellé ugrott, magához vonta, és Léna úgy látta fekete szempillái mögül, hogy egy puszit nyomott a fiú fejének oldalára. Közben összetalálkozott Harryvel tekintete, de a lány elfordította a fejét, azt üzenve: „Nem érdekelsz.” vagy talán „Elárultál.” Harry tekintetében egész más ült. „Szívesen!” - sugallta, majd karját átkulcsolta Lou vállán, és elindult vele előre a folyosón, remélve, hamarosan belebotlik egy kávéautomatába, vagy egy lefelé vezető lépcsőbe, amivel el tudnak jutni a büféhez. Nem azért, mert volt étvágya bármelyiküknek is, egyébként is egy vacsora kellős közepéről jöttek el, csak kellett egy pohár víz, amivel szükség esetén le tudta hűteni a fiút.

- Mégsem tudsz mindent egyedül megoldani – rázta meg fejét rosszallóan Liam, s az előző kettő után indult, bár mindenki tudta, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet. Harrynek és Louisnak kellett volna némi idő, amit el tudtak volna tölteni kettesben. De Léna amennyire vonzotta eddig a bandát, úgy kezdte most eltaszítani most magától őket.

A lány végzett a ruhákkal, s jobb híján ő is leült. Zayn előtte állt, s felvette a földről a cigisdobozt, de Léna utánanyúlt, s elkapta, ezáltal megfogta a fiú kiszáradt kezét.

- Léna, jó lenne, ha vigyáznál kicsit, mit teszel, mert fogalmad sincs róla, mekkora erővel bírsz! - mondta Zayn kissé hangosabban a szükségesnél és kicsavarta kezét a lány szorításából, annak csuklója pedig roppant egyet, majd látványosan elrakta a dobozt farmerja hátsó. - Azt mondtad, mi vagyunk az egyetlenek, akik ártunk neked, de ez fordítva is így van. A banda széthullóban, s te vagy az egyetlen, aki segíthet, vagy esetlegesen örökre szétrúghat bennünket. - A fekete fiút nem zavarta, hogy főnöke ott ül tőle alig egy méterre, s minden szót tökéletesen hall. - Nem azért, mert van hozzá képességed, vagy mert tudsz valamit – folytatta kegyetlenül, de a lány rezzenéstelenül hallgatta a sértő hangnemű szavak árját abból a szájból, ami nemrég, mindössze néhány órával ezelőtt még csókolta őt. - Épp azzal, hogy átlagos vagy és mégis beharcoltad magadat az életünkbe. De ha már megtetted, figyelj oda, mit csinálsz, mert nem vagy képes józanul megítélni, ki a barát, s ki az ellenség.

- Nem értelek – közölte Léna higgadtan. Nem tudta, mit akart kifejezni mindezzel a fiú. Nem értette, miért őt szidja, mikor eddig a csapat szinte tulajdonként kezelte. Lelki szemetesként, akit bármikor megcsókolhatnak vagy megérinthetnek.

A fehér bőrű, sebezhető balerina visszahúzódott dobozába, s várta a veszekedés végét, melynek ő is áldozatul esett. Először csak a tányérok repkedtek körülötte, de végül egy óvatlan mozdulatban őt is lelökték a komód széléről, s most kettétörve feküdt a padlón.

- Többet köszönhetek Harrynek, mint azt te elképzelni tudnád. - Válaszként csupán ennyit kapott, majd Zayn is elindult társai után. Nem vette észre a nagy harag közepette, hogy Léna most pontosan azt érte el, amiről beszélt: összehozta őket. A négy fiú most együtt ült egy kis műanyag asztalnál, tartásuk meghanyatlott volt, arcuk beesett. Harry keze Louis térdén pihent. Nem szóltak semmit, mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva, melyekben próbálták kideríteni, mikor is történt meg mindaz, ami jelen pillanatban az életüket képezte. Mikor távolodtak el egymástól ennyire? Mikor veszett el a barátság? Mikor feledkeztek el egymásról? Mikor nőttek fel? Számtalan kérdés és egyetlen egyre sem volt válasz.

- Nem a feladatköröm része szeretni őket – jelentette ki a menedzser két emelettel feljebb, csak úgy a semmiből. - Sőt, nem szabad hozzájuk kötődnöm. Nekem az a dolgom, hogy behajtsam rajtuk a kötelességüket. Hogy színpadra állítsam őket, hogy megszervezzem az életüket. - Léna megborzongott a szavak tárgyilagos jelentésén és egyszerre megszűnt csodálkozni azon, ahogy a fiúk bántak vele, hisz rájött, ők sem kaptak mást. Ők úgy próbálnak meg élni, ahogy eltanulják a velük való bánásmódból. - Mégis, néha azon kapom magamat, hogy egész megkedveltem a csapatot.

Léna szerette volna megkérdezni, hogy a férfinek van-e családja. Hogy őt várja-e otthon valaki, hogy ő szokott-e telefonálni lefekvés előtt, de végül csendben maradt.

Ha valami összedől, akkor szinte biztos, hogy valami mást is magával ránt. A rossz mindig úgy érkezik, akár a lavina, vannak apró jelzések, mégsem tudod kiszámolni, mikor fog maga alá temetni. Így nem tehetsz mást, mint hogy futsz. Egy egész életen át.