8. fejezet

„Ne felejtsd el, ki vagy.”

Gyomorfekély. Léna agya folyton visszahangozta ezt a szót. Amikor elkezdte tanulni a német nyelvet a gimnáziumban, az elsők között véste memóriájába. A tanárnő akkor azt mondta, bármikor szüksége lehet rá, ő pedig gyerek fejjel nem hitte el. A betegségekkel valahogy az ember mindig így van, azt hiszi, hogy csak az öregeket fenyegeti. Aztán egyszer csak rá kell döbbennie, hogy ez nem így működik. Léna hálás volt a némettanárának, hogy anno feljegyezte ezt a csúnya hangzású szót, és még mindig tisztán emlékezett, hogy felette a nátha és az orrfolyás, alatta pedig a láz ás a torokfájás elleni cukorka szavak kaptak helyet. Angolul azonban fogalma sem volt, hogy mondják, így némán hallgatta az orvos beszámolóját Niall vizsgálatainak eredményéről, s próbálta kerülni a fiúk pillantását, azonban ez nem ment túl sokáig. A gyomor szóig még eljutott, de utána csak az ajkát rágta szégyenében. Úgy érezte, ebben a feladatban is elbukott. De szerencsére Liam kihúzta a pácból és megfejtette, mire akar kilyukadni, így Léna már három nyelven véste agyába a szót: gyomorfekély.

- Van valamilyen káros szenvedélye a barátjuknak? Vagy esetleg szed valamilyen erős gyógyszert? - pillantott végig a lehangolt csapaton az orvos.

- Találtunk nála cigarettát – válaszolt Harry és megszorította Louis kezét, jelezve, majd ő beszél, a fiú csak hallgasson.

- Nem nagy a valószínűsége, hogy önmagában pár szál dohány okozta volna, bár ha sokat stresszel emellett, akkor ez sincs kizárva. De jó lenne, ha megtudnák tőle, szed-e valamilyen gyógyszert és milyen gyakran fogyaszt alkoholt, mert számomra némasági fogadalmat tett – tárta szét a kezét reményvesztetten az orvos, majd magára hagyta a társaságot. Léna már profin fordított, úgy, hogy az fel sem tűnt a beszélgető feleknek. Láthatatlanul végezte munkáját, mégsem volt elégedett magával. A lány sosem volt elégedett magával.

Ha le tudtak ebből a rövid kis párbeszédből bármit is biztosan szűrni, akkor az az volt, hogy nem ismerik Niallt, s fogalmuk sincs róla, valójában ki is az a szőke fiú, kivel együtt töltik a mindennapjaikat. Biztosan? Léna gyűlölte ezt a szót teljes szívéből és minden erejéből. Vékony kis testének minden haragja és undora ebbe a szóba koncentrálódott. Életében egyetlen egy dolgot tudott eddig biztosan: hogy semmi sem biztos. Minden csak feltételezés, ami megváltoztatható. És ami megváltoztatható az meg is fog változni. Minden ígéret, melyben szerepel ez a szó, egyszer semmissé válik. Számára ez a szó egy értéktelen kacat volt, melyet legszívesebben kidobott volna a kukába. Azonban az agy nem így működik.

- És ismét megcsinálták! - ült le a menedzser fáradtan a földre. Öreg volt és zsibbadt tagjainak jólesett a hűsítő hideg. Az arcok vörös, lángoló pacákká változtak a kelő nap fényében. Új esély virradt. - Gratulálok, fiúk! - tördelte ujjait mereven maga elé bámulva. A csapat még sosem látta ilyennek, rajta sosem tükröződött semmilyen érzelem, most pedig a harag és kétségbeesés uralta szavait. - Címlapon vagytok. Mindenki, az egész világ, az összes híradó minden csatornán, az összes tini- és pletykamagazin rólatok beszél. Ott vagytok mindenütt!

- Ez mégis mit jelentsen? - kérdezte Liam, ki elsőként sokallt be abból, hogy semmit sem ért.

- A müncheni koncert elmarad, a bécsi veszélyben. A turnénak valószínűleg itt a vége.

- Megyünk haza? - kérdezte Zayn elképedve, de senki nem válaszolt. Senki nem tudta, mit lehetne erre mondani, senkinek nem volt róla fogalma, mit is jelent a szó. Angliát, Londont, Írországot, Dublint, Magyarországot, Budapestet, a szülői házat, a nagymama kanapéját, anyuka palacsintáját vagy a saját lakás üres franciaágyát? Egyiket se vagy esetleg az összeset? A barátnő csókját, a testvér csacsogását, a szülők ölelését, a kutya csaholását, a szomszéd reggeli köszönését? Esetleg egész mást? Egy illatot, egy ízt, egy színt, egy érzést? Nem tudták, bárhogy gondolkodtak is rajta.

Léna viszont mindezek ellenére is tisztában volt vele, számára mit jelent mindez. Az elmúlt egy nap alatt sokkal több élmény érte, mint élete bármely eddigi évében és tudta, most vészesen közel került ahhoz, hogy mindennek egy pillanat töredéke alatt vége szakadjon. A fiúkat fel fogják rakni egy repülőre és visszajuttatják őket Londonba, ahol folytatják majd az életüket. Pár nap múlva egyik sem fog Lénára emlékezni, csak vonásai fognak esetleg feltűnni egy-egy baljós éjszakai rémképben, de mikor zihálva felébrednek majd, és letörlik az izzadtságcseppeket nedves homlokukról, fogalmuk sem lesz róla, ki is volt az a lány, ki mindössze egyetlen nap alatt gyökeresen megváltoztatta az életüket és érzelemvilágukat. Lehetett volna szépíteni a dolgot. Tehettek volna felelőtlen ígéreteket, miszerint sosem fogják elfeledni egymást, elkérhették volna Léna telefonszámát, és esküdözhettek volna, hogy írni fognak neki, de felesleges lett volna, mert az összes fiú és a lány egyaránt tudták, ez hazugság. Léna vonásai nem voltak elég erősek hozzá, hogy ne mosódjanak el az első eső alkalmával.

Léna könnyekben tört ki, lehajolt, fejét térdére hajtotta, majd zokogás kezdte el rázni testét. Néhány percig így maradt, s érezte, valaki a kezét hátára fekteti, de nem nézett fel. Biztos volt benne, hogy Harry az, ki most álnokan megint hozzászegődött, vagy esetleg Zayn, ki úgy féltette őt. De igazság szerint nem is érdekelte, melyik fiú tanúsít felé ismételten kedvességet, mert nem akart többé játékszer lenni. Pedig jobban tette volna, ha felegyenesedik, mert meglepődött volna, mikor Louissal találta volna szemközt magát, azonban mikor valóban felkelt, a fiúnak már nyoma veszett. Akkor megtörölte szemeit, melyek alatt fekete karikák képződtek az elkenődött szemfesték által, s bement Niall kórtermébe, abban a reményben, a fiú még alszik és az egyenletes, szuszogással kiegészült nyugodt légzés majd neki is segít kicsit lehiggadni. Becsukta maga mögött az ajtót és egyenesen az ablakhoz sétált, hol még a sötétítőfüggönyön keresztül is erősen besütött a nap.

- Szia! - köszönt Niall, Léna pedig felé fordult, s biccentett. Úgy érezte magát, mintha sósavat öntöttek volna le torkán, mely szépen lassan szétmarja azt. A szavak égettek. A lány úgy gondolta, nincs miről beszélniük, a fiút tájékoztatták az állapotáról. - Nem tudom, mi tévő legyek.

- És ki vagyok én, hogy megmondjam? - nézett a szőkeséggel farkasszemet Léna. - Ki vagyok én, hogy beszélj velem?

- Ember – hangzott a válasz, melyen a lány kicsit elgondolkodott, majd nagyon sóhajtva leült az nyikorgó kórházi ágy szélére. - Nem azért kedveltünk meg, mert vagy valaki, hanem azért, mert megmutatod nekünk, mi kik vagyunk – fordította el fejét az énekes. - Azért, mert hosszú idő után végre találtunk valakit, akinek őszinte a pillantása, s nem akar minket kihasználni. Aki azért kedvel minket, ami bennünk lakik és nem azért, ami a címlapon szerepel.

- Nem lehet valakit egy nap alatt megkedvelni. Tegnap ilyenkor még a létezésemről sem tudtatok.

- Ez nem az időn múlik. Tudom, hogy kettőnk közül te töltöd be az okos szerepét, de kivételesen hihetnél nekem. Szükségünk van rád, mert te vagy közülünk az egyetlen, aki átlátod a helyzetet. Léna, nekem szükségem van rád!

A két fiatal két különböző irányba nézett, egyikük sem akarta, hogy a másik tudja, hogy sír, pedig nyilvánvaló volt, hisz hallatszott a hangjukon. Léna kezdett besokallni. Ott feküdt mellette egy világsztár, akinek közelségéért emberek milliói ölni tudtak volna, aki nem is olyan régen még oly elutasító volt vele szemben, akit két napja még csak a tömeg sűrűjéből nézett álmodozva és most azt állította, szüksége van rá. Ez túl sok információ volt ahhoz, hogy valóban felfogja.

- Kössünk egyezséget – szedte végül össze a lány minden erejét. Niall érdeklődést tanúsított, bár szemei talán csak a láztól csillogtak, mindenesetre Léna folytatta. - Te őszinte leszel velem. Szépen elmondod, miket szedtél és teszel egy felelőtlen ígéretet, miszerint többször nem fog előfordulni – hadarta el egy szuszra és nagyot sóhajtott, tekintve, ő sem hitte el, hogy kimondta ezeket a szavakat. - Én pedig cserébe lakatot teszek a számra.

- És ennek mi értelme? - kérdőjelezte meg a lány módszerét a szőkeség, aki akárhogyan is kereste, nem találta a hasznát az alkuban. Mégis azt érezte, vakon hinnie kell a lányban, akit eddig környezete dilisnek könyvelt el, mert ez az utolsó esélye a menekülésre. Tisztában volt vele, hogy nem folytathatja az életet, mit eddig élt, mert lerombolná nem csak az ő, hanem a banda karrierjét is. Ez volt az egyetlen érv, ami a földön tudta tartani.

- Minden probléma megoldása azzal indul, hogy beszélsz róla. S mint tudjuk, mindig az első lépést a legnehezebb megtenni – magyarázta Léna kettéhasítva a fiú kavargó gondolatait olyan hangnemben, mintha ezt mindenkinek tudnia kellene, s Niallt elfogta az irigység.

- Csodállak – jelentette ki a fiú.

- Ugyan mit lehetne csodálni bennem? - nevetett fel a lány, mintha csak egy valóban mulatságos viccet meséltek volna neki, s nem az irónia csalta volna arcára a mosolyt.

- Azt, ahogy az emberekkel tudsz bánni.

- Pszichológusnak készültem, csak gyorsan a dolog másik oldalán lyukadtam ki – vallotta be Léna, s teljesen testével a fekvő beteg felé fordult. - Tudom, hogy kell bánni az emberekkel, de senki sem tudja, hogy én mire vágyom – suttogta, mintha csak egy bensőséges titokba avatná be a fiút.

Pár perc csend állt be. Niall kereste a méltó szavakat, szeretett volna valami szépet mondani, de nem értett az ilyesfajta pillanatok megragadásához. Sosem vallott még szerelmet, sosem került még ilyen személyes kapcsolatba egy lánnyal és most sem tudott mit kezdeni a helyzettel, még akkor sem, ha Lénának nem kellett volna semmit sem ígérnie és nem kellett volna a szeretlek szóval elköteleznie magát, hisz a legmaximálisabb értelemben is csak barátok és kicsit talán bűntársak voltak. De Niall félt, sőt, rettegett az előtte álló időszaktól, ezért önzőn kutatott valaki után, aki átsegíti majd rajta, és arra egy pillanatig sem gondolt, hogy ennek a segítségnek kölcsönösnek kellene lennie. Úgy gondolkodott, hogy ha már ráosztották a gyenge láncszem szerepét, most kicsit kihasználja, ahelyett, hogy harcolna ellene. Így csak ennyit mondott:

- Van a buszban egy fekete kis oldaltáska. Dobd ki, kérlek.

- Mi van benne? - Léna próbálta a lehető leghiggadtabban feltenni a kérdést.

- Fájdalomcsillapítók és nyugtatók – a fiú nem volt képes a lány szemébe nézni.

- Csak?

- És drogok – egészítette ki kelletlenül, de hát nem tehetett mást. Őszinteséget ígért. És ezek az ígéretek kezdtek a csapat minden egyes tagjának sokat jelenteni, egy támpontot, melybe kapaszkodhattak, melyekhez tarthatták magukat.

- Niall, mi szükséged van neked ezekre? - fakadt ki Léna és tenyerét a szemére szorította, hogy ne is kelljen az említettre pillantania.

- Nem tudtam feldolgozni. Senki nem segített! - a fiú szinte ordított, de azonnal meg is bánta, mert rájött, csak egy vékony fal, s egy üvegablak választja el a kint várakozóktól.

- De most már itt vagyok – jelentette ki Léna. Igazából azt akarta mondani, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne ez az egész, hogy bárcsak kidobhatná azokat a szereket egy utcai kukába, nem tartva a következményektől és bárcsak tudná, hogy a fiú nem fogja őket soha többé keresni. De ebben a pillanatban nem volt szíve kimondani ezeket a kellőnél sokkal súlyosabb dolgokat.

Léna sokáig tartózkodott aznap bent a kórteremben, és ezzel nemhogy nem nyerte el a fiúk megbocsátását, de még jobban magára haragította őket. Hisz mindenki tisztában volt vele, mi történik a rideg terem falai között: a lány ismét olyan információkat gyűjt be, melyeket az ő fülük sosem fog hallani. És arról, hogy talán az ő lelkük nem is bírná el azokat, tudomást sem vettek. A lánynak igaza volt, senki nem figyelt oda rá, legalábbis nem úgy, mint ahogy azt ő szerette volna. Mert volt a csapatban egy fiú, aki egyre többet kezdett iránta érezni, még ha ez nem is hatott az idő kereteibe zárva reálisnak. Volt valaki, aki várta az ajtó túloldalán és látni akarta, hogy van. De erre a személyre csupán egyetlen jelzőt lehetett jelen pillanatban használni: zavart. Harry küzdött magában és magával. Egyik fele folyamatosan emlékeztette arra, ő semmit nem akar tudni erről a lányról, a másik viszont azt kántálta, túl késő, már megtörtént és nem tudja visszafordítani csak elfogadni. Egyik fele szerette volna gyűlölni, a másik pedig minden szeretetét neki adta volna.

Ezekben a percekben minden értelmét vesztette, ami addig fontosnak tűnt. Sorra vesztették el jelentőségüket azok a dolgok, amik addig életeket jelentettek. Többnyire számok. Nem számított például többé, milyen évet írunk, vagy milyen hónap van, hogy a napot már meg se említsük. Nem számított többé, hogy gyertya ég a szülinapi tortákon, s hány kalória van egy tortaszeletben. Nem érdekelte őket, milyen magasak, vagy mennyi pénz van a bankszámlájukon. Azzal sem törődtek, hányan várják őket messze innen, hány testvér és szülő nézegeti a poros képeket nap, mint nap. Mindez eltörpült, mert csak az számított, hogy együtt vannak. És ezeknek az együtt töltött perceknek a száma sem volt már mérvadó, nem végeztek matematikai következtetéseket, mennyi van még hátra, vagy mennyi telt már el. Csak próbálták megélni őket.

Amilyen lassan telt az első nap el, olyan gyorsan repült a következő. Persze akkor ők ezt nem így érezték, hisz a tehetetlenség a legnagyobb bábjátékos, aki mindig számára kedvező módon rángatja a szálakat. Akkor úgy tűnt, a percek nem hajlandóak tovaszállni, utólag visszagondolva viszont mindenki úgy emlékszik arra a napra, mi jelentéktelenül tovaszállt. Nem történt semmi – gondolják. Pedig valójában ez nem igaz. Aznap dőlt el minden – a fejükben és a szívükben.

- Fáj a fejem ettől a kórházszagtól – nyafogott Liam, csak hogy valaki mondjon már valamit, mert úgy érezte, ha tovább kell hallgatnia a csendet, begolyózik.

- Mehetnénk már – suttogta maga elé Léna, ki immár a fiúkkal együtt ült a folyosón, Niall ajtaja mellett, mintha csak valami házőrző kutya lenne. Fejét Zayn vállán pihentette, de aludni nem tudott. Az éjszaka nyomtalanul tűnt el, senkiben nem tudatosult, hogy egyáltalán ott volt s megadta az esélyt a pihenésre.

- Neked úgyis otthonos a környezet, nemde? - vágta a fejéhez Harry.

Léna először kifújta a benntartott levegőt, s csak utána válaszolt:

- Tudod Harry, néha tisztán felidézed bennem a második találkozásunk élményét – egyenesedett fel a lány, hogy szembe tudjon nézni a fiúval és ezzel is büntesse azt. - Rád nézek és elönt az érzés, hogy tudtodra adjam, hogy egy seggfej vagy.

- Milyen romantikus – grimaszolt a fiú. - Belegondoltál már, hogy talán ezért nem fogsz virágot kapni Valentin napon?

- December van – tájékoztatta a lány.

- Két hónap alatt úgysem olvasod ki az etikett könyvét – legyintett Harry lemondóan.

- Gyorsolvasó vagyok – kacsintott Léna. Igazából a lány nem szeretett olvasni. Semmit sem szeretett, ami lapokból állt, mert túlságosan megkötözték a betűk. A papír mellett Léna úgy érezte, sorsa megmásíthatatlan és soha nem jön új, üres oldal, mindig csak a régi, megsárgultak vánszorognak újra elő. - Ellenben veled, aki csak az ábécével ismerkedik.

- Ha ezt most sértésnek szántad, elég gyenge volt. Ha metaforának, akkor még gyengébb. - Keményen állták egymás acélos pillantását, s mindketten tudták, ez csak álca, hitvány próbálkozás az élet rendje ellen. Nem akarták megkedvelni egymást, mert még az első csók előtt elkezdtek félni az utolsótól.

- Könnyű neked, mert téged nem azonosítanak a papírok – fejtette ki a lány anélkül, hogy kérték volna rá, és nem gondolt bele, hogy ez közel sem így van. Hisz Harry vigyorgott vissza minden újság címlapjáról, kezdve az üzletemberek kezében tartott hírlapoktól, melyeket a reggelijük mellett olvastak azokig a pletykalapokig, melyeket az aluljárókban árusítottak a hajléktalanok. Minden és mindenki őt bírálta.

- Végeztem – állt fel hirtelen Louis, ki eddig csak csendes szemlélője volt a jelenetnek, azonban most olyan hangerővel ejtette ki a szót, hogy az visszhangot vert a falakon. - Végeztem – ismételte meg a drámai hatás kedvéért, de ezúttal már halkabban, s Harryhez vágta annak dzsekijét, amit eddig úgy szorongatott, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssmaciját. Harold bár jó reflexszel kapta el a ruhadarabot, mégis a cipzár arcának csapódott, s felsértette a bőrt a szája mellett.

Zayn és Léna jelentősen összenézett, a fiú szeméből egyértelműen kiolvasható volt: „Én megmondtam. És igazam volt.” Louis lépteinek elhaló hangjai után visszaállt az eredeti csend. Liam a fülére tapasztotta kezét. Talán csak ő értette, mit mond a némaság. Larry Stylinson meghalt.