9. fejezet

„Változik az éjszaka.”

Az ilyen tehetetlen és unalmas napokkal csupán egyetlen dolog a gond: előtérbe kerülnek a kis dolgok és az emberek észrevesznek olyan tényeket is, amelyekre egyébként sosem figyeltek volna fel. Ilyenek például a természetesnek tűnő cselekvések, mint az evés.

- Léna, add már ide! - kapott ki Zayn a lány kezéből egy csokis süteményt és határozott mozdulatokkal próbálta megszerezni a forrást, azaz a dobozt is.

Harry feszülten kapta fel a fejét a hangokra. Az eredeti terv, miszerint nem hívják fel magukra a figyelmet, már rég köddé vált. Egyre több aláírást voltak kénytelenek kiosztani és az újságírók is kezdtek beszivárogni a komor épület falai közé. A fiúk ha valamit, akkor ezt igazán megvetették. Miután Louis elrohant, Harold órákig kereste, nem mintha társa olyan sok helyre tudott volna elmenekülni, majd végül mikor nyomára lelt a női személyzeti mosdóban, beszélgetésre invitálta, így a büfében ugyanott foglaltak helyet, ahol megérkezésükkor. Harry szerette volna, ha vannak emberek körülöttük, mert félt, ha barátja összeroppanna, ő nem lenne neki elég támasz, így viszont akaratlanul is tartania kellett magát. Az emberek elhaladtak mellettük és kendőzetlenül megbámulták őket, de ők nem zavartatták magukat, csak mondták a magukét rendületlenül. Talán ha ezt már a történet előtt megtették volna, ha képesek lettek volna gátlások nélkül őszintén beszélni már az elején, nem kényszerültek volna bele a hazug játékokba. Ők még akkor is csak beszéltek, mikor körülöttük már megfogyatkoztak az emberek és a büfé ablakára kikerült a zárva tábla, majd a fények is felére csökkentek, s csak pár folyosói lámpa világított. Halkítottak bár, de folytatták, nem törődve vele, ki hallja őket. Nem érdekelte őket, hogy sebezhetők, sem az, hogy vadásznak rájuk. Nem kértek bocsánatot egymástól, s ez Lounak talán kissé rosszul is esett, de Harry egyszerűen nem érezte helyénvalónak, mert ő valóban nem sajnált semmit. Az élete részének tekintette mindazt, ami történt velük és meg sem próbálta letagadni, mert tudta, mindig lesz valaki, aki emlékezteti majd rá. Így saját érdekében inkább felvállalta.

Mindez a tökély kettejük között addig működött, míg Léna és Zayn fel nem tűnt a színen. A lány már akkor a hatalmas sütis dobozt szorongatta egyik kezével, másikkal pedig szájába rakosgatta őket, válláról már le volt csúszva a felső és a melltartópánt. Sietős léptekkel ment a büfé felé és csalódottan tapasztalta, hogy az nincs nyitva. Úgy érezte magát, mint egy pornófilm forgatáson, az evés legalábbis neki ilyen intim szituációnak számított, melyet most újra nyilvánosságra volt kénytelen ösztöneinek hódolva hozni. Zayn végül utolérte és valamit motyogott a lány fülébe, mire az felnevetett, s egy pillanatra abbahagyta az evést. Harry a páron felejtette a szemét, mígnem Louis teljes erejéből a lábába rúgott.

- Egész helyes lány – mondta. Harold összezavarodott barátja biztató mosolya láttán. Egyszerűen nem értette meg, mit miért tesz az. Agyába bevillantak a képek, amint Lénával ordít, majd annak hátára fekteti a kezét. Ahogy megcsókolja, majd ahogy dühösen kimondja: „Végeztem.” Ez mind árulkodó jele volt egy útkeresésnek. Egyik másodpercben saját boldogságát kereste, s maga mellett akarta tudni Harryt, másik percben pedig a fiú boldogságát akarta, s szabadon eresztette azt. Legalábbis Harold csak erre tudott gondolni.

- Zayn prédája – vont vállat érdektelenséget színlelve Harry.

- Zaynnek menyasszonya van. Lénára leginkább úgy tekint, mint egy kislányra, akit védelmeznie kell.

- Akkor Zayn egy pedofil állat, mert megcsókolta – Harry még mindig a párost bámulta, amiért újabb rúgást kapott.

- Hát, ha át szeretnéd csábítani magadhoz, szerintem hagyj fel a gorombasággal – tanácsolta Louis, de cserébe csak egy mindent eláruló unott pillantást kapott. Harry nem akart pont Louval a gorombaságról beszélgetni, mert az túlságosan is egy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű szituáció lett volna, s a fejtágításból nem kért többet.

- Utoljára mondom el: add ide! - Zayn hangja szinte már erőszakosnak hatott, és erre már Louis is odakapta fejét, így láthatta, amint a fiú kitépte az ételt a lány kezéből, s az a földre hullott, Léna pedig lerántotta Zayn válláról a kabátot, majd a kijárat felé rohant vele. A csapat ezzel a konfliktus megoldóképességgel rosszabbnak bizonyult egy óvodáscsoportnál.

- Ez mégis mi a franc volt? - avatkozott bele Harry és figyelmen kívül hagyta Louis jelző mutogatását, miszerint inkább a lány után kellene mennie. Elege volt már a keresgélésből, futkosásból és bújócskából.

- Hidd el, így neki a legjobb – guggolt le Zayn, hogy összeszedje az ételmaradékokat.

- Ja, látom, mennyire boldog! Szinte úszik a rózsaszín felhőkön! - forgatta szemeit Harry. - Egy elő csontváz, könyörgöm! Ezt miért kellett?

- Harry, azt hiszem te nem igazán fogtad fel azt, amit mondtam neked. Léna bulimiás. Mint rá kellett döbbennem, jelen időben. - A fiú szemeivel kuka után kutatott, majd mikor meglelte, felegyenesedett, de nem indult el felé.

- De, felfogtam – Harry próbált higgadt maradni.

- Nem, fogalmad sincs, mit jelent – Zayn szinte már lekezelően beszélt a másik fiúval, de csak idegességét próbálta leplezni. - Ez a betegség nem annyit jelent, hogy néha kicsit sajnáltatás szempontjából meghánytatjuk magunkat. Nem akkor kell a legjobban félteni, mikor a vacsorán egy tál leves után higgadtan kisétál, hanem amikor remegő kezekkel próbál betalálni az automatába az apróval és két kézzel kezdi el magába tömni a kaját. Egyszer már végignéztem szó nélkül, ahogy ezt teszi magával, de még egyszer nem tudom.

- Most utánamész? - tette fel egy nagy lélegzetvétel után Harry a kérdést, majd társa szemébe nézett. - Van egyáltalán sejtésed róla, hová ment?

- Nem – rázta meg a fejét a fekete fiú. - De ketten talán könnyebben megtaláljuk.

- Hárman? - próbálkozott a helyesbítéssel Louis, kit most kicsit elkezdett mardosni a bűntudat, de Zayn hamar leszavazta.

- Ketten.

Lénának hatalmas kapóra jött a hisztis kiviharzás és reménykedett benne, hogy senki nem fog utána jönni. Megszokta, hogy az ilyen otthagyós vita után a felek járják kicsit a saját útjukat és új volt neki ez a tendencia, miszerint bárki is utána jöhet. A buszhoz futott, szíve erősen zakatolt a gyors tempótól. A kórház magán parkolójában találta a járművet a mentőautók mellett, mivel túlzottan feltűnő lett volna egy ekkora csotrogányt a többi kocsi között hagyni. Nem mintha innen nehezebb lett volna eltulajdonítani, hisz a lány is egyszerűen besétálhatott az elkülönített udvarba. A buszsofőr a busztól nem messze cigizett, úgy látszott, őt nem világosították fel miszerint ez egy kórház, ahol az egészség a lényeg. Mindenesetre felengedte Lénát a járműre, aki azt hazudta, ott felejtette a gyógyszerét, amit feltétlenül be kell vennie az este folyamán. Természetesen a lány nem szedett semmit, de a terv bevált. Ahogy vékony teste a sötétségbe burkolózott, rögtön tudta, mi a helyes. Nem kapcsolt világítást, mert nem akarta, hogy a sofőr esetlegesen meglássa, mit is csinál valójában. Niall táskáját kereste, de nem volt egyszerű dolga. Liamnek is volt egy kis, fekete táskája, amiben a legszükségesebb holmijait tartotta: zsebkendőt, mobiltöltőt, mentolos cukorkát és dinnyés ízesítésű rágót és egy fényképet a barátnőjéről. Léna szíve ezek láttán egy pillanatra összeszorult, mert belegondolt, hogy ha valaki megpillantja ezeket a tárgyakat, azt hiszi, egy átlagos emberrel van dolga. Ha valaki látja ezeket a dolgokat, nem is sejti, hogy egy világsztáré. A lányban most tudatosult először mindaz, mit Niall mondott: ők is emberek, ugyanolyan biológiai felépítéssel, mint ő, vagy bármelyikünk. Én vagy te. Egy pillanatra megállt a keresésben, de végül észbe kapott és rájött, az ideje korlátozott. Harold cuccai közül is a kezébe került néhány, olyan apróságok, mint egy fésű vagy egy zokni. De néhány perc múlva, mikor már az összes lehetséges rejtekhelyet átkutatta, ahol többnyire csak ételmaradékokat és használt zsebkendőket talált, meglátta. Nem volt eldugva, sőt, a lehető legszembetűnőbb helyen volt, Niall kabátján a kanapéra hajítva. Gyorsan megmarkolta a pántját, de végül a táskára pillantva mégis elfogta a kísértés, hogy belenézzen.

- Mégis milyen gyógyszereket akarsz te bevenni? Léna, te ittál? Vagy be vagy lőve? Mi a franc bajod van ma?

Zayn hangja élesen hasította ketté a sötétséget, melyben a lány rejtőzködött. A fiú felkapcsolta a buszban a világítást.

- Fáj a fejem és kell valami fájdalomcsillapító, különben begolyózok – ült le hirtelen a lány a földre, hogy a fiú ne vehesse észre, mennyire forog körülötte a világ.

- És ezért ide kellett rohanni és Niall cuccai között keresgélni, ugye? - Zayn felvonta egyik szemöldökét és felvett egy fekete zoknit a földről, amibe Harry monogramja volt hímezve.

- Niall mondta, hogy nála van olyan fajta, amit én szoktam szedni. A gyógyszertár már bezárt odabent, nem is tudom, hány óra lehet, de szerintem közel az éjfél, ami leginkább annyit jelent, messze a reggel, gondoltam kölcsön kérek pár szemet – hadarta a lány zavartan.

- És Niall természetesen...

- … tud erről – fejezte be a fiú helyett a lány a mondatot. - Kérdezd csak meg.

- És mégis milyen gyógyszer az, amiért feltétlenül ide kellett jönnöd? - Zayn gyanakvása kicsit sem szűnt és ez a reszkető Lénának kicsit sem tetszett, mégis előhúzta háta mögül az ott szorongatott dobozt. - Jesszus, Léna, ez egy nagyon erős fájdalomcsillapító! Honnan van Niallnek? - A fiú kikapta a dobozt a lány kezéből.

- Nem tudom, de add vissza kérlek, mert kínoz a fejem.

- Jó lesz arra valami gyengébb is – szögezte le Zayn, amolyan vita lezárva stílusban. - Nincs ilyen erős fejfájás a világon.

- De igen – dacolt a lány.

- Léna, elég a kamuzásból. Miért jöttél ide és miért szorongatsz gyógyszereket? És legfőképp mi az a végtelen kétségbeesés a szemedben, amit bárhogy is próbálsz, nem tudsz elrejteni?

- Nem fáj a fejem – vallotta be vonakodva a lány. - Pontosabban nem a fejem fáj. Tudod, Zayn, egy nőnek vannak időszakok az életében, amikor...

- Ne folytasd! - dobta oda kelletlenül a fiú a gyógyszert. Lénának sok erejébe telt elfojtani egy mosolyt.

- És te, Zayn, mi járatban? - nézelődött Léna, hátha talál egy palack vizet, a hatás kedvéért.

- Aggódok érted.

- Értem? - feledkezett bele mozdulatába a lány, kinek folyamatosan emlékeztetnie kellett magát, Niall érdekében cselekszik, s ez a helyes út.

- Lassan saját kórházat alapíthatnánk. Elegem van belőle, hogy mindenki összeroppan körülöttem és abból is elegem van, hogy erről én már ilyen természetes hangon vagyok képes beszélni. Nem akarom, hogy te is ilyenné válj! - A fiú légzése felgyorsult. - Mióta csak itt vagy, mindenki rád aggatja a terheit, te meg csak hallgatsz és tűrsz...

- Ez nem igaz. Én lennék a legboldogabb, ha ismerném minden titkotokat – mosolyodott el Léna biztatóan, de mondata nem volt őszinte. Tisztában volt bele, hogy már így is többet tud a fiúkról, mint azok egymásról és azzal is, hogy ez felelősséggel jár, talán nagyobbal, mint amivel ő meg tud birkózni.

- Harry beteg – hajtotta le a fejét Zayn. Az ördögi kör folytatódott a kis szünet után tovább. Újabb titkot rejtettek a lány lelkébe. Zayn ezzel ellentmondott saját mondatainak.

- Hát persze. Valahol mindannyian azok vagyunk, nem? Ott bent – nyomta a lány csontos ujjait a fiú vadul lüktető mellkasára. - Mindenki harcol a maga démonjaival. Mi a kalóriákkal, Niall a felnövéssel, Louis a szerelemmel, Liam a lelkiismeretével, Harry pedig önmagával.

- Ez köt össze bennünket.

- Nem a betegség. Azt minden ember a maga vállán viszi. Hanem a győzelem felette.

- Van róla papírja – terelte Zayn vissza a témát.

- Tessék? - Léna elvesztette a fonalat, s zavarodottan nyúlt a víz után, amit megpillantott Zayn lábánál.

- Ma azt vágtad a fejéhez, hogy fent hordja az orrát, mert nem kötözik le a papírok. Van róla papírja.

- De hát...

- Nem sok dolgot tudunk titokban tartani az életünkből és igazából számomra is rejtély, ezt éppen hogy sikerült, de megtettük. Tudod, a győzelem. - Zayn leült, Léna pedig hallgatott, miközben bevette gyógyszert, nehogy a fiú gyanút fogjon, hogy nem létező fájdalma csak úgy elillant. Jobban járt volna, ha valami nyugtatót keres magának, mert sajnos a fájdalomcsillapító lelki fájdalmakra nem funkcionált valami jól. - Harry rengetegszer falazott nekem, ő mindig tudta, ha orvoshoz mentem. Ő volt az egyetlen, aki tudott arról a bizonyos kirándulásomról is, mikor a terápián voltam, s találkoztam veled. A világ többi része a mai napig abban a hitben él, azon az úton kértem meg Perrie kezét. Pedig ő a szüleihez utazott haza, amíg én a gyógyulás után futottam. - A fekete fiú könnyen beszélt erről, látszott rajta, hogy magában már többször lejátszotta ezt a párbeszédet. - Velem volt mindvégig, míg legyőztem az anorexiát, és ott ült mellettem, míg le nem gyűrtem a falatokat. Fogta a hajamat, amikor a gyomrom már túlságosan összeszűkült ahhoz, hogy azok benne maradjanak. És épp ezen gesztusok segítettek felfedezni, hogy ő is mekkora problémákkal küzd. A külvilág szemében mi vagyunk a tökéletes csapat, akit a fiatalok példaképnek választhatnak, akik tűrik az utálkozókat is, és senki nem veszi észre, hogy az, ami sikernek indult, mekkora rombolást végzett bennünk. Mindannyiunkban. Harry a csapat rossz fiúja. Azt terjesztik róla, hogy durva és erőszakos és melegként tüntetik fel. Pedig ő egyáltalán nem ilyen. Ő csak szeretetre vágyik. Sőt, nem is. Ő csak szeretni akar valakit, érted ezt, Léna? - A lány erőtlenül bólintott. Már biztos volt benne, hogy a nyugtató sokkal okosabb választás lett volna. - Harryn kívül idővel még egy ember tudomást szerzett rólam: a főnök. Van egy olyan érzésem, hogy ő mindenről tudott, mégsem akart belefolyni. Amikor látta, milyen jóban lettem Harryvel, pszichológushoz küldte, aki azóta már szinte a csapathoz nőtt. Személyiségzavar. Ez áll az ő papírján.

- De miért? - A lány suttogva ejtette ki a szavakat, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy azok valósággá váljanak, s a párás ablakon keresztül pillantást cserélt a sofőrrel, azt sugallva neki: „Szívjon inkább még egy szálat!”

- Harry és Louis kapcsolata mindig is több volt szimpla barátságnál, de amikor felmerült, hogy valóban egy párt alkotnak, az egész banda elgondolkodott a sorsán. Túl sok rajtunk már most is a bélyeg, s ha felvállalnák, abba talán beleragadna az egész karrierünk. De ezenkívül is, a kapcsolatuk amennyi szeretetet, annyi ellentétet is szült. A főnök talán attól félt, ha velem is hírbe hozzák, ha Harry még egy címlapon meglátja magát buziként feltüntetve, abba az egész csapat beleroppan. Ő hitt Harryben és látta, hogy neki nem ez a természetes énje.

- Ez a múlt, nemde? Ma egész délután beszélgettek, és ha jól szűrtem le, nincsenek együtt. Vége, nem?

- Igazad van – bólintott Zayn. De úgy volt fair, hogy ezt tudd, és én sokkal könnyebben beszélek róla, mint Harry.

- Miért kellene erről Harrynek beszélnie? - értetlenkedett Léna, Zaynnek pedig egy pajkos mosoly suhant át az ajkain.

- Hát, egy új kapcsolat elején nem árt tisztázni az ilyeneket – vont vállat látszólag érdektelenül a fiú.

- Állj. Miféle új kapcsolat? Mert ha rám és Harryre célzol, nem lesz semmilyen kapcsolat. Az, hogy beteg, nem változtat azon, hogy ideje nagy részében egy seggfej. És szerintem ő is pontosan ezeket a gondolatokat fogalmazta meg magában rólam – bizonygatta a lány, és kezeivel fáradtan kulcsolta át térdeit. Mindenki kimerült volt és féltek az éjszakától, mert tudták, nem bírnak ki többet alvás nélkül.

- Most is téged keres – kacsintott Zayn Lénára, aki ezt csak egy reménytelen sóhajjal nyugtázta, majd a fiú a busz végébe ment, hogy keressen egy pulcsit, mielőtt összeszed a hűvös éjszakában egy tüdőgyulladást. Léna kihasználta a pillanatot, felsőjébe öntötte a táska maradék tartalmát és futni kezdett. Mire Zayn hátrafordult, már a mentőautók között szlalomozott. A fiú furcsállta a lány viselkedését, de olyan fáradt volt, hogy nem eredt utána. Nem csinált semmit, csak elterült a busz végében és kibámult a sötétbe. A buszsofőr rosszallóan nézte a jelenetet, s leoltotta a világítást. Zayn legszívesebben kért volna tőle egy szál cigarettát, de már ehhez is fáradt volt. Remélte, hogy az éjszaka legalább Harrynek és Lénának jól sikerül.

Léna alig hagyta el a busz körzetét, máris kénytelen volt lelassítani két okból is. Az első, hogy nem bírta a tüdeje, a másik pedig, hogy fogalma sem volt, mihez kezdjen a cuccokkal. Megállt, s egyik kezével kicsit átvizsgálta őket. Talált egy öngyújtót is, s eszébe jutott a kórház melletti park. Sötét, holdvilág nélküli éjszaka volt, reménykedett benne, hogy nem lesz ott senki. Bátortalan léptekkel indult meg, de még így is túl hamar odaért. Túl hamar? Mihez képest? Nem volt felkészülve erre. Mégis, Niallért meg kellett tennie. Az első padhoz ment és kirázta pólóját. Egyszerűbb lett volna, ha a saját ruháit viseli, azokat, amik sokkal nagyobbak a méreténél, azokban kényelmesen el tudta volna rejteni ezeket, de sajnos a kényszerített nőiesség ezt nem tette lehetővé. A pad melletti kukához ment és a barna talajt vizsgálta. Egy kupacra szórta a drogokat és a cigarettát. A gyógyszereket, úgy határozta, inkább leadja holnap a kórházban, a patikában kötelesek visszavenni. Majd azt mondja, hogy meghalt a nagymamája, és nem szeretné maga mellett tudni a gyógyszereit.

Léna már maga is megijedt, milyen könnyen és folyékonyan hazudott. Szinte nem is kellett rajtuk gondolkodnia, a kétségbeesés szülte az egyiket a másik után, csak azért, hogy ezzel megmenthessen valakit. Valakit, aki bízott benne és vállára helyezte a sorsát. Persze ettől függetlenül nem érezte helyesnek, amit tesz, de sajnos a vágy, hogy megfeleljünk valakinek, s a remény, hogy megmenthetünk valakit néha képes eluralkodni agyunkon és irányítani bennünket.

- Csak egy kis láng és már itt sem leszel – biztatta magát, de nem hitte el. Lehunyta szemét s meggyújtotta a kupacot. Érezte a drogok különös, összetéveszthetetlen szagát és nézte ahogy elég az előtte lévő anyag, mely biztos, hogy többe került, mint az ő összes ócska cucca, mely ott pihent a buszon együttvéve. Talán még Lénánál is többet ért. A lány kicsit megnyugodott, mikor végre elolthatta a lángot. Körmeivel, melyekre olyan büszke volt, hisz nemrég szokott le a körömrágásról a földet kaparta, hogy elrejthesse a nyomokat, bár pontosan nem tudta volna megmondni, milyen látványra virrad majd az új nap, hisz alig látott valamit. De havat jósoltak, ha szerencséje lesz, reggelre már ideér a front és valamilyen csapadék majd elmossa a titkokat, amelyek sajnos rendelkeztek azzal a tulajdonsággal, hogy nem lehetett őket ilyen könnyen elrejteni. Léna felállt, a hideg beton felsértette az egyik térdén a harisnyát, még mindig Zayn kabátját viselte. Csizmájával próbálta eltaposni a nyomokat, de ahogy meg tudta ítélni, az egész végeredmény kezdett egyre borzalmasabban festeni.

Körülnézett, nem látott senkit, így a gyógyszerek után nyúlt és piszkos, sárral áztatott kezeibe fogta azokat. Elindult, majd megtorpant, még egy utolsó pillantást vetve a bűntett helyszínére. Kezeiből kihullottak a dobozok és gyógyszeres levelek. Felsikoltott. Ott, ahol eddig csak a magány terpeszkedett, most egy férfi alak ücsörgött a padon. Már messze volt ahhoz, hogy lássa az arcát.

- Átvetted a helyemet – szólalt meg a mély hang és Lénának félelem nyilallt minden porcikájába. A férfi felállt és a lánynak piros betűkkel villant be az agyába a felhívás: futás! De nem mozdult, volt valami természetfeletti, talán egy érzés, mi szinte lekötözte a lábait és megbénította kezeit. - Minden lehetséges tekintetben. - A férfi, vagy inkább fiú már egész közel volt hozzá, s arca is lassan kirajzolta az ismerős körvonalakat. - Ezek mind Niallé, igaz? - kérdezte és Léna még mindig légzési nehézségekkel küzdve bólintott. - Először Zayn, majd Harry, végül Niall. Mind a te oldaladon áll. - A hangnemből a lány nem tudta pontosan megállapítani, hogy ez fenyegetés akart-e lenni vagy csak puszta megállapítás.

- Kérlek, ne bánts! - Léna maga sem hitte, hogy ezt kellett mondania. Louis felnevetett.

- Nem foglak, ne aggódj. Én és Harry, sosem voltunk igazán jó páros. Sosem tudtunk úgy veszekedni, mint ti – vont vállat, és a távolba meredt.

- Akkor miért vagy itt? - kérdezte a lány, kinek nem állt össze a kép.

- Zayn most abban reménykedik, Harryvel vagy, Harry pedig a negyedik körét rója a kórház körül, erőt gyűjtve, hogy hozzád szóljon. Rég nem láttam ilyennek. Én pedig utánad jöttem, mert nem tűntél biztatónak, ahogy elrohantál. Szeretem őt! Lehet, hogy nem szerelemmel, lehet, hogy a biológia nem a mi oldalunkra állt, de akkor is szeretem és szeretnék neki segíteni. Mindig is ezt tettem. Ott álltam, hol előtte, hogy megvédjem, hol mögötte, hogy elkapjam. De mindig ott voltam. Tudtam Zaynről is. Harry bár segítőkész, de pocsék titoktartó.

- Elmondta?

- Nem. Csupán rosszul bánt a körülményekkel. Senki sem hibáztathatja őt ezért. - A fiú legyintett. Hangja leginkább semleges volt, az érzelmek nem jöttek át, amikről beszélt. - Most azt hiszem az lesz a legjobb, ha mész.

Léna bizalmatlanul fordult meg, mintha csak várná, hogy a hátába szúrják a kést, majd lehajolt, hogy összeszedje a gyógyszereket.

- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ezekkel sétálsz vissza? - kérdezte Louis szemrehányóan. Nem mozdult, kezei teste mellett lógtak. Nem tűnt veszélyesnek, pedig bármit megtehetett volna. De amit cselekedett, az egyetlen kézmozdulat volt. Léna hátára fektette a kezét, s a lány egész testében libabőrös lett. Felismerte a szituációt. Hirtelen minden forogni kezdett, mégis egyre gyorsuló tempóban sietett a baljós kinézetű intézmény felé, miközben kezeit szoknyájába törölte, mint egy óvodás. Harry a hátsó bejáratnál állt, lehajtott fejjel, de mikor meghallotta a közeledő léptek hangját, felnézett.

- Harry, én kész vagyok téged meghallgatni – állt meg Léna hirtelen a fiú előtt, kinek ajkai között már percek óta ott időzött egy kis rés, és aki láthatóan meglepődött a lány reakcióján.

Niall mosolyogva húzta be sötétítőfüggönyét.

Harry bólintott, de nem kezdett el beszélni, hanem a lányhoz lépett, kezeit a tarkójára fonta és megcsókolta.