10. fejezet

„Az éjszaka nem változtat meg minket.”

Az embernek vannak bizonyos elvárásai a romantikus történetekkel kapcsolatban. Például, hogy minden tökéletes legyen. Hogy a párok szenvedélyesen és gyakorlottan leheljék egymás ajkaira a tüzes csókokat. Egy ilyen történetben persze nem történhet meg, hogy a fiú és a lány foga összekoccan, és a két fél persze pontosan egymáshoz van méretezve: a fiú válla nem fájdul meg a görnyedésben, hogy lehajoljon a lányhoz. Nem, kizárt, hogy egy jó és valamire való romantikus irományban ez előforduljon. Azonban az élet egész más tésztát főz. A való életben mindez megtörténhet és meg is történik. Ez alól Léna és Harry sem volt természetesen egy másodpercig sem kivétel. Harold gyakorlott volt a csókokban, hisz az italnak köszönhetően sokszor elkövette a hibát, hogy olyan lányon hagyta ott szájnyomát, aki nem volt arra méltó. Tovább viszont nem merészkedett, mert az már idegen terepet rejtett számára. Léna éppen fordítva őrizte titkait. Nem csókolták még meg túlzottan sokszor, hisz ő nem az a lány volt, aki könnyed adta magát, viszont az első alkalmon már túl volt és ezzel jelentős előnyre tett szert Harryvel szemben. Persze nekik ez jelen pillanatban a nyirkos betonon nem számított, a többi fiút viszont kétségkívül érdekelték volna ezen információk.

Mindkettejükben kavarogtak az érzelmek, de mégis, volt egy röpke fél pillanat, mikor mindketten megnyugodtak. Nem tudták, hogy ez valaminek a kezdete-e, vagy a vége. Talán mind a kettő egyszerre. Tudták, hogy most valami új kezdődik el, amit talán más szerelemnek nevez, de ennek talán néhány másodperc, vagy esetleg néhány nap múlva vége. Telítődött a szívük és nem tudott több ingert elviselni. A csók pedig minden egyes kósza gondolattal meghosszabbodott, s ajkaik csak hosszú percek után váltak el.

Ha egy rajongó végignézhette volna ezeket a kis epizódokat, összetört volna a szíve, mert nem tudta volna megérteni, mit miért tesznek. Igazából, ha teljesen őszinték akarunk lenni, ők sem tudták. A szívük hajtotta őket. Harry ott tartotta Lénát a karjai között, Louis pedig lehajtott fejjel próbálta kikerülni őket, miközben egy oly régről ismert számot tárcsázott, hogy megmondja a barátnőjének a hírt, vége. Szakít. Eldob egy embert, aki hosszú évekig mellette volt jóban és rosszban egyaránt. Niall a cuccait szedte össze és öltözött, hogy reggel folytathassák az utukat. Ő volt az utolsó, kiben ez a kötelességtudat megmaradt. De hisz oly könnyű volt neki, őt bántották a legkevesebbet, de azt is hozzá kell tenni, ő hagyott magán a legkisebb támadási felületet. Zayn a buszban zokogott és ujjai között egy füves cigit pörgetett, de gyújtót nem vett elő, Liam pedig őt figyelte. Most ő is vágyat érzett rá, hogy rágyújtson, vagy bármi olyat tegyen, amivel egy kis ellenszegülést mutathat életének, de ennek nem adott hangot vagy tettet. Ezek nem azok a fiúk voltak, akik gyerekfejjel elindultak otthonról, hanem már megtört férfiként cipelték a mindennapokat. Mégis, valahol mélyen élt még bennük egy kis szellem a küzdelemre.

Így hát reggelre ismételten azt tették, mely az utóbbi időben teljesen felőrölte életüket: továbbálltak nyom nélkül, mégis otthagyva egy darabot magukból, melyet talán sosem kapnak vissza. A busz ott siklott az autópályán, a menedzser ott telefonált a sofőr mellett, a fiúk pedig kábán bámultak ki az ablakon. Harry elaludt Léna ölében, hangosan szuszogott és néha elkezdett halkan horkolni is, a lány pedig befonta oldalt egy tincsben a fiú haját.

- Ha most hazamegyünk, többé nem indulunk el – Léna fülében úgy csengett a mondat, mintha csak egy pofontól visszhangozna. Liam mondta neki, amikor a lány azt javasolta nekik, pihenjenek kicsit. Lénában csak most tudatosult a szavak valós jelentése. A banda szétesik és vele együtt több millió szív hullik a mélybe. Léna személyes felelősségének érezte megakadályozni mindezt. Tudta, hogy nem irányíthatja a fiúkat és nem mondhatja meg nekik, mit csináljanak, az ilyen parancsolgatásban amúgy sem volt jó gyakorlat híján. Ellenben folytathatta azt, amit eddig csinált: ott maradhatott mellettük és elnyelhette gondjaikat és panaszaikat. A lány naivan hitt ebben a módszerben és eszébe sem jutott, nem viheti a vállán más terheit a végtelenségig.

Az út Bécsig szinte elviselhetetlenül hosszúnak tűnt és már mindenkinek az agyára ment a GPS idegesítő női hangja, mely mindig a leghosszabb utat akarta kiválasztani, majd mindig reménytelenül tervezett újra. A banda nem szokott hozzá az ilyen hosszú buszutakhoz, hiszen amikor ilyen messzire kellett utazniuk, mindig rendelkezésükre állt a csapat magángépe. Léna egy fokkal jobban tűrte a zötykölődést, de már az ő feje is megfájdult a monoton zúgástól. A lábak elzsibbadtak, a szemek lecsukódtak, a szívek – ha lehet, még jobban – megfájdultak. Mégis, a levegőben ott volt valami új, amit kétségtelenül Harry és Léna csempészett be. Hirtelen a másik négy fiú is azt kívánta, bár őt simogatnák azok az ellenállhatatlanul bársonyos kezek. Mégis, ettől a furcsa, izgatott bizsergéstől és fojtott suttogástól nem teltek gyorsabban a percek sem a résztvevőknek, sem a megfigyelőknek.

- Éjszakára megállunk egy vendéglőben aludni. Nem vállalok több kockázatot – jelentette ki szigorúan a menedzser, amikor végre megálltak egy kis pihenőre. Az az ember, aki még nem utazott ennyit, nem tudja elképzelni, milyen fárasztó tud lenni az egy helyben való ülés. Mindenki nagyokat szippantott a friss levegőből, mintha csak valami különleges, drága parfümmel lett volna permetezve. De valójában csak sokkal jobb volt, mint az ócska mézes-vaníliás illatosító, mely a busz elejében lógott.

- Tovább kell mennünk, nem fogunk odaérni – ellenkezett Niall határozottan, aki még mindig nem érezte magát a legjobban, de megállíthatatlan volt a kórház elhagyásában. A fiú rettegett attól, hogy miatta nem fognak odaérni a koncertre és a rajongók őt fogják okolni mindenért, amit el sem követett. Hisz ő volt az egyetlen, aki mindent megtett a pontos érkezésért és aki zárójelentés nélkül sétált ki a kórházból.

- Nem, Niall. Elég volt a hajtásból – rázta meg fejét fáradtan a főnök. - Fiúk, negyedóra pisiszünet, addig keresek valami szállást a környéken – adta ki az idős férfi utasításait, hatásfokozásként kettőt tapsolt mellé, mire mindenki szétszéledt, csupán Niall maradt ott vitatkozni.

- Gyere – húzta be a bozótba Léna Harryt, aki még elkapta Louis érzékelhetően perverz pillantását és Zayn kacsintását és válaszként kinyújtotta rájuk a nyelvét, mert tudta, mindketten szívesen lennének a helyében. Mind a két fiú olyan lányra vágyott, mint amilyet Harry most megkaparintott: aki törődik velük. Szép lányt ezret is megkaphattak, de nem sok akadt, akivel lehetett egy jót beszélgetni is. És ha véletlenül össze is jött egy ilyen kapcsolat, az sem húzta sokáig, hiszen állandóan úton voltak és a kilométerek nagy úrnak bizonyultak. Léna viszont ott volt velük, teljes valójában.

A lány kiskora óta valósággal rajongott a naplementékért, szinte minden nap alkalmat kerített rá, hogy megnézze, miként távozik a hatalmas fénygömb látóterünkből. Harry szerencsétlenkedve követte a nőt, ki teljesen megbabonázta, de ezt persze neki be nem vallotta volna a világ minden kincséért sem, ezért gyors szitkozódásba kezdett, hogy koszos lesz a cipője.

- Fogd be! - tapasztotta a lány a fiú ajkaira a kezét és megtorpant a hatalmas, barna fagymező előtt. Tőlük nem is olyan messze őzikék kutattak élelem után, fehér fenekük világított a fakó tájban, ahogy lehajoltak, hogy szimatoljanak, de ahogy észrevették őket, futásnak eredtek. Harry úgy bámulta a téli tájat, mintha még sosem látott volna ehhez hasonlót, pedig évek óta ott volt az orra előtt, csak éppen túlságosan vak volt hozzá, hogy észrevegye.

- Félek – jelentette ki a fiú csendesen és a nap felé bámult.

- Mitől? - Léna butának érezte magát az ostoba kérdés végett.

- Az életemtől – sóhajtott Harry. - Félek, mert holnap ismét színpadra kell állnom, mintha semmi sem történt volna, nevetnem kell és előre megírt poénokat elsütnöm, hogy a világ azt higgye, minden rendben van.

- De hisz minden rendben van – vágott közbe Léna és a fiú elé állt, de az nem volt hajlandó ránézni. - Nincs olyan akadály, amelyen ne jutnál tovább. Nincs olyan pillanat, ami el ne múlna. Nincs olyan rossz, ami ne állna tovább. Minden rendben van.

- Félek tőled is – folytatta Harry, mintha nem is hallotta volna a lány szavait.

- Tudod mit? - Léna hangja most kifejezetten harsány volt. Nem túl hangos, de élettel teli, bizakodó. - Holnap ott leszek a koncerten. Nem tudom, hogy fogok bejutni, de biztosíthatlak róla, hogy ott fogok állni az első sorban, jól látható helyen és szurkolni fogok. Csinálok egy táblát, Zaynnél biztos van papír meg ceruza és felmutatom majd, hogy mind az öten lássátok, veletek vagyok. Úgy fogok sikítani, hogy azt fogjátok kívánni, bár ne ismernétek. Ti pedig majd észrevesztek és tudni fogjátok, hogy egy banda vagytok. Holnap olyan jól fogtok énekelni, mint még soha!

- Kisujj eskü? - pillantott végre a lányra Harry.

- Kisujj eskü – nevetett fel Léna, arca egészen kipirosodott. És Harold hitt neki. Úgy itta a levegőbe lógatott, valótlan szavakat, mint egy kisgyerek a mesét. Játszottak, úgy, mintha nem az életük és boldogságuk múlna rajta.

- Bocsánat, hogy félbeszakítom a romantikát, de pisilnom kell – jelent meg Liam feje a csupasz bokrok között, hajában pókháló lógott. - Louis pedig befoglalta a mosdót, úgyhogy, ha megbocsátotok – intett fejével arra, amerről jött.

- Gyere, Léna – forgatta meg szemeit Harold.

- Nem mintha zavarnátok, ne vagyok szégyenlős, de Léna... - vonogatta a vállát nevetve Liam, de Harry egyetlen pillantással elhallgattatta.

- Nem is Louis lenne, komolyan mondom – zsörtölődött Harry, miközben visszaverekedte magát az ágrengetegen. - Pedig egy kiadós arcmosás jól jött volna, de így nem megyek be.

- Azt hittem, Louisval nincsenek ilyen gátlások köztetek – köszörülte meg a torkát Léna kényelmetlenül. Ő még nem tette túl magát teljesen a tényen, hogy egy nappal ezelőtt, még Harry Lou arcára adott csókokat az övé helyett. Ez a bizarr tény szinte mindig eszébe jutott, amikor Harry megfogta a kezét vagy magához húzta.

- Nem történt köztünk semmi intim – Harry pontosan öt másodperccel később válaszolt, amikor elszámolt ötig, nehogy olyat mondjon, amit esetlegesen egy perccel később megbánhat.

- Bejöhetsz a női mosdóba mosakodni - mondta végül Léna, amikor a kijelentést követően beállt csend már kínossá vált. - Rajtam kívül nincs más nő a környéken, aki most használhatná.

Harry vonakodva lépett be a lány után a kis, koszos kőépítménybe, melyben még csak a villany sem működött. Rögtön a csaphoz ment és a jéghideg vizet arcára locsolta. Elképzelte, milyen felemelő érzés lesz másnap végre megfürödni, tiszta ruhát ölteni és megfésülködni egy tiszta, szép hotelben. Léna mögötte állt és minden mozdulatát tanulmányozta. Tekintetük találkozott a koszos tükörben.

- Megsértődsz, ha kibontom a hajamat? - kérdezte Harry, majd még egy soron megmosta arcát, mégsem érezte magát tisztábbnak. Ez a kosz belülről fakadt.

- Meg – válaszolt egyszerűen Léna. - Nehogy megpróbáld! - figyelmeztette. - Szerintem jól áll – vonta meg a vállát.

- Úgy nézek ki, mit egy buzi, aki hercegnőnek képzeli magát – simított végig a fonaton bal kezével a fiú, mégsem bántotta azt.

- A hercegnőknek nincs ekkora orruk – szögezte le Léna. Harry elmosolyodott.

- Szeretem, hogy mindenre tudsz mondani valamit – ismerte be Harry. - Ez egy olyan képesség, ami belőlem hiányzik.

- Te inkább lenyeled a véleményed, nem igaz? - vonta fel a szemöldökeit Léna. - Ezt tanították? - A fiút még mindig megijesztette a lány őszintesége és tisztánlátása. Úgy érezte, Léna előtt meztelen.

- Az emberek azt hiszik, azért vagyok csendes, mert hülye vagyok. Igazából pedig azért, mert nem akarok olyan hülye lenni, mint ők. - A fiú bement az egyik fülkébe némi WC papírért, hogy megtörölje nedves testrészeit, mielőtt megfázik.

- Szóval én hülye vagyok? - kérdezte Léna sértetten, levonva a mondatból a következtetéseket.

- Nem. Amit te mondasz, azt szeretem. Még azt is, ha sértegetsz – vonta magához a fiú és csak most döbbent rá, mennyire hiányzott neki az érzés, hogy valakit a karjaiban tarthasson, hogy valaki hozzábújjon.

- Tégy úgy, mintha te visszafognád magadat! - ütött Léna a mellkasára.

- Nem szokásom az önmegtartóztatás – kacsintott rá a fiú és megcsókolta. Keze végigsimított hátán, majd megállt és elidőzött a fenekénél. Az önző vágy hullámai új érzésként söpörtek végig a Haroldon és ebben a pillanatban mindennél jobban magának akarta a lányt. De nem itt. Mégis, csak akkor kapott észbe, amikor a lányon már nem volt kabát és kezei már Léna blúza alatt matattak, a lány keze pedig a nadrágját próbálták kigombolni. Harry levegő után kapkodott, hátha akkor tisztábban tud gondolkodni és megpróbálta kicsit eltolni magától a lányt. - Menjünk – rázta meg hirtelen fejét és majdnem felborítva az összezavarodott lányt elsietett. Léna még percekig állt, anélkül, hogy megigazította volna magán a ruhát. Azt hitte, ő hibázott és egyre csúnyább pillantásokkal méregette magát a tükörben. Nem, egy ilyen lány az ő fejében nem lehetett elég jó Harrynek. Fogalma sem volt róla, hogy a másik fél pont az ellenkezőjét gondolta a dolognak: egy ilyen lány túl jó és túl tiszta volt Harold számára.

A negyedórából fél lett és szinte teljesen besötétedett, mire ismét beszálltak a buszba. Niall és a menedzser hosszan vitatkoztak, mire rájöttek, Bécs már nincs is olyan messze, így megegyeztek, hogy továbbmennek és hajnalban érkeznek meg a hotelbe, ahol még tudnak pihenni és ahol már nagyon várják őket. Léna erre a kijelentésre igencsak izgatottnak látszott, hisz ő még sosem járt igazi, drága hotelben, csupán a fejében.

A valóság pedig minden képzeletét felülmúlta. A fiúk számára egy egész lakosztályt béreltek ki, melyből egy szobát a lánynak adtak. Olyan volt minden, mint a filmekben. Hófehér ágynemű várta őket a hatalmas, puha franciaágyakon, az asztalon pedig gyümölcstál igazi különlegességekkel. A fürdőben az üveg zuhanykabin mellett még az ágyneműnél is fehérebb törölközők sorakoztak. Az ablakok földig értek, az összes csillag beragyogott rajtuk, az erkélyen kovácsoltvas dohányzóasztal állt komótosan, három székkel. Léna többször is megtörölte a szemeit, hogy meggyőződjön róla, nem álmodik és beleborzongott a gondolatba, a bandának ez a mindennapjait képezi. Nekik ez az ágy, melybe minden este lefekszenek. Ez nem nyikorog úgy, mint a volt albérletében az a vacak, kemény ágy és nincs úgy összefirkálva, mint az olcsó motelek emeletes ágyai.

De hiábavaló volt a gyönyörű körítés, a hajnal mégis a tépelődésről és álmatlanságról szólt mindenkinek.

Louis a telefonját szorongatta. Képeket nézegetett, melyek egy boldogabb időszakból maradtak hátra emlékül és azon gondolkodott, helyre lehet-e még hozni az életét. Felhívja-e Eleanort, lehet-e még visszakozni? A válasz azonban mindig nem volt, akárhányszor is gondolta újra. Tudta, hogy ha új életet akar kezdeni, mindenkit hátra kell hagynia a múltjában. Meg akart változni.

Zayn leült egy füzettel a kezében és bámulta az üres lapot. Előtte különböző keménységű grafit- és szénceruzák sorakoztak, mellettük egy radír és egy egyszerű hegyező. A hegyezőből könnyedén ki tudta volna venni a pengét mindössze néhány egyszerű mozdulattal. De mikor feltette magának a kérdést, valóban érdemes-e eldobni az életét, a válasz mindig nem volt. Inkább kihegyezett egy ceruzát és rajzolgatni kezdett. Sötét alakokat, akiket elnyelt az éj.

Liam énekelt. Halkan és olykor hamisan, de mégis megnyugtatta a lelkét. Nem tett le a gondolatról, hogy kérjen Zayntől egy cigit, de végül mindig győztek a gyengéd dallamok, melyek kiáramoltak a tüdejéből a levegővel együtt, mintha csak a sorok is a létfenntartásához lennének szükségesek, így a válasz mindig nem lett. Niall Liamet figyelte a kanapéról, mely fekhelye lett. Kikapcsolta az agyát, nem fogta fel a káoszt, mi körülötte zajlott, mégsem tudott aludni, mert álmaiban minden rossz előjött. Inkább hallgatta barátja énekét és elképzelte, hogy a szülői házban van, ahol anyukája dúdolgat mosogatás közben.

Harry szeretett volna valami szépet mondani Lénának, olyat, mint amit a lány szokott neki, olyat, amitől minden ember felbátorodik. Szeretett volna bókolni és udvarolni a lánynak, elhívni randevúra és megadni neki mindazt, amit egy egyszerű srác tudna biztosítani neki. Beülni vele egy kávéra vagy forrócsokira valahová. De semmi megfelelő nem jutott eszébe, így mire elhatározta magát, hogy beszél vele a megfelelő körítés hiányában is, már késő volt.

A csapatból mégis Léna volt ezen a hajnalon a legnyugtalanabb. Nem lelte az ágyban a helyét, pedig ő volt az, aki a buszon sem tudott aludni, mert álomőrzőként őrködött a fiúk felett. Napok óta szinte folyamatosan talpon volt és a körülötte lévők nem értették, hogyan bírja még. Letusolt, körme alól kikaparta az előző éjszaka izgalmait és titkait, hajat mosott és felöltözött. Többször is odaállt Harry ajtaja elé, de be sosem kopogott, keze mindig teste mellett maradt mozdulatlanul. Szerette volna megkérdezni a fiút, mit rontott el, hogy mi volt abban a csókban olyan rossz, mely neki úgy ízlett. Szeretett volna a fiú fejébe látni, de ugyanakkor túl gyáva volt ahhoz, hogy rákérdezzen gondolataira.

- Van kedved csatlakozni? - állt meg mögötte Zayn. A lány értetlenül nézett hátra a válla felett. - Látom te sem tudsz aludni és azzal, hogy szuggerálod az ajtót, nem leszel előbb. Ihatnál velem inkább egy forralt bort a vásárban. Mit szólsz hozzá? - nyújtotta a fekete fiú előre a kezét. Léna szinte gondolkodás nélkül fogadta el. Zayn számított a lány reakciójára, mert másik kezében már annak kabátját tartotta. Most odadobta neki.

Kint hideg szelek uralkodtak, az emberek, hacsak tehették, nem mentek utcára. Ha mégis útnak indultak, azt csak vastag nagykabátokban, bundás sapkákban és kötött sálakban tették meg. Hó még nem esett, a szél a homokot söpörte a szinte üres utcákon. Mindezek ellenére a bécsi vásár igazi hangulatteremtő volt. Hatalmas karácsonyfák hirdették az ünnep közeledtét és a levegőben ott terjengett a bor, a mézes- és a kürtöskalács illatának utánozhatatlan keveréke némi sült gesztenyével fűszerezve.

- Sosem lehetek nektek elég hálás azért, hogy eljutottam ide – nézett Léna komolyan Zaynre egy pillanat erejéig, de utána rögtön tovább is vándorolt pillantása, próbált minden kis részletet agyába vésni és semmiről nem akart lemaradni.

- Valamit valamiért. Te sokkal többet tettél értünk – vonta meg vállát Zayn, miközben belekortyolt forró italába.

- Nem hinném. Nem csináltam semmit, azonkívül, hogy piszkosul összekavartam a dolgokat – húzta félre elfehéredett száját Léna, melyen felrepedt a bőr, s vékony vércsík cikázott le az álláig, míg gyorsan le nem törölte.

- Mert nem láttál minket ezelőtt. Harryre rá sem ismerek. Mielőtt felbukkantál, belül halott volt. Robotként mozgott, énekelt, táncolt, mint egy cirkuszi majom, de ezen kívül semmire nem volt képes. Nem voltak önálló gondolatai, szabadidejében nem csinált semmit. Most újra él. Kommunikál. Neked köszönhetjük. Mint ahogy azt is, hogy Niall észheztért. Az erőd nélkül...

- Nem vagyok erős, Zayn. Hát nem érted? Harrynek igaza volt. Pszichopata vagyok. - A komoly mondatok szinte komoyltalanul hangoztak el egy rezzenéstelen arcocskáról.

- Igazad van. Ott basszuk el, hogy azt hisszük, létezik erős ember. Pedig nem. Panaszkodunk, kiöntjük a szívünknek másnak és megnyugszunk, mert ő olyan jó tanácsokat ad. Azt hisszük, hogy rá nincs hatással szavaink áradata. Az már mellékes, hogy minden este sírva alszik el, mert lyuk tátong a lelkén. Ő segített nekünk és eszünkbe sem jut, hogy ennek esetleg fordítva is így kellene történnie. Nem az erőd segített nekünk, hanem a hited – javította ki magát Zayn.

- Sajnálom, hogy nem tudtam többet adni. - Léna a földet bámulta.

- Nem érdemlünk többet – zárta le a témát Zayn és próbálta megfejteni a lányt, de így, fordított esetben nem működött a dolog.

- Jól néz ki az a gesztenye – indult meg a lány a tőlük nem messze tevékenykedő árushoz. A fiúnak rá kellett jönnie, minél tovább tanulmányozza, annál kevésbé érti.

Harry mikor felébredt, tudatlanul is Lénát kereste maga mellett. Titokban egész éjszaka reménykedett benne, hogy a lány bekopog és megkérdezi, befeküdhet-e mellé. De ez nem történt meg és reggelre Lénának nyoma veszett. Csupán egy nyitott vázlatfüzet maradt az erkélyajtó előtti üvegasztalon, rajta egy vázlatos ceruzarajz két fájdalmasan ismerős arcvonással.

Kedves olvasók!
Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok egy ilyen idióta részre, de sajnos az életem elég kesze-kusza mostanában. Zayn döntése a bandával kapcsolatban persze engem is megrázott és ezért nem tudtam ugyanolyan gondolatokkal írni. De ígérem, a következő részre összeszedem magamat és egy sokkal izgalmasabb folytatással rukkolok elő. Addig is ismételten bocsánat és azért ha formált bennetek bármifajta aprócska véleményt ez a valami itt efölött, azt várom visszajelzés formájában. 
Szép hétvégét!

9. fejezet

„Változik az éjszaka.”

Az ilyen tehetetlen és unalmas napokkal csupán egyetlen dolog a gond: előtérbe kerülnek a kis dolgok és az emberek észrevesznek olyan tényeket is, amelyekre egyébként sosem figyeltek volna fel. Ilyenek például a természetesnek tűnő cselekvések, mint az evés.

- Léna, add már ide! - kapott ki Zayn a lány kezéből egy csokis süteményt és határozott mozdulatokkal próbálta megszerezni a forrást, azaz a dobozt is.

Harry feszülten kapta fel a fejét a hangokra. Az eredeti terv, miszerint nem hívják fel magukra a figyelmet, már rég köddé vált. Egyre több aláírást voltak kénytelenek kiosztani és az újságírók is kezdtek beszivárogni a komor épület falai közé. A fiúk ha valamit, akkor ezt igazán megvetették. Miután Louis elrohant, Harold órákig kereste, nem mintha társa olyan sok helyre tudott volna elmenekülni, majd végül mikor nyomára lelt a női személyzeti mosdóban, beszélgetésre invitálta, így a büfében ugyanott foglaltak helyet, ahol megérkezésükkor. Harry szerette volna, ha vannak emberek körülöttük, mert félt, ha barátja összeroppanna, ő nem lenne neki elég támasz, így viszont akaratlanul is tartania kellett magát. Az emberek elhaladtak mellettük és kendőzetlenül megbámulták őket, de ők nem zavartatták magukat, csak mondták a magukét rendületlenül. Talán ha ezt már a történet előtt megtették volna, ha képesek lettek volna gátlások nélkül őszintén beszélni már az elején, nem kényszerültek volna bele a hazug játékokba. Ők még akkor is csak beszéltek, mikor körülöttük már megfogyatkoztak az emberek és a büfé ablakára kikerült a zárva tábla, majd a fények is felére csökkentek, s csak pár folyosói lámpa világított. Halkítottak bár, de folytatták, nem törődve vele, ki hallja őket. Nem érdekelte őket, hogy sebezhetők, sem az, hogy vadásznak rájuk. Nem kértek bocsánatot egymástól, s ez Lounak talán kissé rosszul is esett, de Harry egyszerűen nem érezte helyénvalónak, mert ő valóban nem sajnált semmit. Az élete részének tekintette mindazt, ami történt velük és meg sem próbálta letagadni, mert tudta, mindig lesz valaki, aki emlékezteti majd rá. Így saját érdekében inkább felvállalta.

Mindez a tökély kettejük között addig működött, míg Léna és Zayn fel nem tűnt a színen. A lány már akkor a hatalmas sütis dobozt szorongatta egyik kezével, másikkal pedig szájába rakosgatta őket, válláról már le volt csúszva a felső és a melltartópánt. Sietős léptekkel ment a büfé felé és csalódottan tapasztalta, hogy az nincs nyitva. Úgy érezte magát, mint egy pornófilm forgatáson, az evés legalábbis neki ilyen intim szituációnak számított, melyet most újra nyilvánosságra volt kénytelen ösztöneinek hódolva hozni. Zayn végül utolérte és valamit motyogott a lány fülébe, mire az felnevetett, s egy pillanatra abbahagyta az evést. Harry a páron felejtette a szemét, mígnem Louis teljes erejéből a lábába rúgott.

- Egész helyes lány – mondta. Harold összezavarodott barátja biztató mosolya láttán. Egyszerűen nem értette meg, mit miért tesz az. Agyába bevillantak a képek, amint Lénával ordít, majd annak hátára fekteti a kezét. Ahogy megcsókolja, majd ahogy dühösen kimondja: „Végeztem.” Ez mind árulkodó jele volt egy útkeresésnek. Egyik másodpercben saját boldogságát kereste, s maga mellett akarta tudni Harryt, másik percben pedig a fiú boldogságát akarta, s szabadon eresztette azt. Legalábbis Harold csak erre tudott gondolni.

- Zayn prédája – vont vállat érdektelenséget színlelve Harry.

- Zaynnek menyasszonya van. Lénára leginkább úgy tekint, mint egy kislányra, akit védelmeznie kell.

- Akkor Zayn egy pedofil állat, mert megcsókolta – Harry még mindig a párost bámulta, amiért újabb rúgást kapott.

- Hát, ha át szeretnéd csábítani magadhoz, szerintem hagyj fel a gorombasággal – tanácsolta Louis, de cserébe csak egy mindent eláruló unott pillantást kapott. Harry nem akart pont Louval a gorombaságról beszélgetni, mert az túlságosan is egy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű szituáció lett volna, s a fejtágításból nem kért többet.

- Utoljára mondom el: add ide! - Zayn hangja szinte már erőszakosnak hatott, és erre már Louis is odakapta fejét, így láthatta, amint a fiú kitépte az ételt a lány kezéből, s az a földre hullott, Léna pedig lerántotta Zayn válláról a kabátot, majd a kijárat felé rohant vele. A csapat ezzel a konfliktus megoldóképességgel rosszabbnak bizonyult egy óvodáscsoportnál.

- Ez mégis mi a franc volt? - avatkozott bele Harry és figyelmen kívül hagyta Louis jelző mutogatását, miszerint inkább a lány után kellene mennie. Elege volt már a keresgélésből, futkosásból és bújócskából.

- Hidd el, így neki a legjobb – guggolt le Zayn, hogy összeszedje az ételmaradékokat.

- Ja, látom, mennyire boldog! Szinte úszik a rózsaszín felhőkön! - forgatta szemeit Harry. - Egy elő csontváz, könyörgöm! Ezt miért kellett?

- Harry, azt hiszem te nem igazán fogtad fel azt, amit mondtam neked. Léna bulimiás. Mint rá kellett döbbennem, jelen időben. - A fiú szemeivel kuka után kutatott, majd mikor meglelte, felegyenesedett, de nem indult el felé.

- De, felfogtam – Harry próbált higgadt maradni.

- Nem, fogalmad sincs, mit jelent – Zayn szinte már lekezelően beszélt a másik fiúval, de csak idegességét próbálta leplezni. - Ez a betegség nem annyit jelent, hogy néha kicsit sajnáltatás szempontjából meghánytatjuk magunkat. Nem akkor kell a legjobban félteni, mikor a vacsorán egy tál leves után higgadtan kisétál, hanem amikor remegő kezekkel próbál betalálni az automatába az apróval és két kézzel kezdi el magába tömni a kaját. Egyszer már végignéztem szó nélkül, ahogy ezt teszi magával, de még egyszer nem tudom.

- Most utánamész? - tette fel egy nagy lélegzetvétel után Harry a kérdést, majd társa szemébe nézett. - Van egyáltalán sejtésed róla, hová ment?

- Nem – rázta meg a fejét a fekete fiú. - De ketten talán könnyebben megtaláljuk.

- Hárman? - próbálkozott a helyesbítéssel Louis, kit most kicsit elkezdett mardosni a bűntudat, de Zayn hamar leszavazta.

- Ketten.

Lénának hatalmas kapóra jött a hisztis kiviharzás és reménykedett benne, hogy senki nem fog utána jönni. Megszokta, hogy az ilyen otthagyós vita után a felek járják kicsit a saját útjukat és új volt neki ez a tendencia, miszerint bárki is utána jöhet. A buszhoz futott, szíve erősen zakatolt a gyors tempótól. A kórház magán parkolójában találta a járművet a mentőautók mellett, mivel túlzottan feltűnő lett volna egy ekkora csotrogányt a többi kocsi között hagyni. Nem mintha innen nehezebb lett volna eltulajdonítani, hisz a lány is egyszerűen besétálhatott az elkülönített udvarba. A buszsofőr a busztól nem messze cigizett, úgy látszott, őt nem világosították fel miszerint ez egy kórház, ahol az egészség a lényeg. Mindenesetre felengedte Lénát a járműre, aki azt hazudta, ott felejtette a gyógyszerét, amit feltétlenül be kell vennie az este folyamán. Természetesen a lány nem szedett semmit, de a terv bevált. Ahogy vékony teste a sötétségbe burkolózott, rögtön tudta, mi a helyes. Nem kapcsolt világítást, mert nem akarta, hogy a sofőr esetlegesen meglássa, mit is csinál valójában. Niall táskáját kereste, de nem volt egyszerű dolga. Liamnek is volt egy kis, fekete táskája, amiben a legszükségesebb holmijait tartotta: zsebkendőt, mobiltöltőt, mentolos cukorkát és dinnyés ízesítésű rágót és egy fényképet a barátnőjéről. Léna szíve ezek láttán egy pillanatra összeszorult, mert belegondolt, hogy ha valaki megpillantja ezeket a tárgyakat, azt hiszi, egy átlagos emberrel van dolga. Ha valaki látja ezeket a dolgokat, nem is sejti, hogy egy világsztáré. A lányban most tudatosult először mindaz, mit Niall mondott: ők is emberek, ugyanolyan biológiai felépítéssel, mint ő, vagy bármelyikünk. Én vagy te. Egy pillanatra megállt a keresésben, de végül észbe kapott és rájött, az ideje korlátozott. Harold cuccai közül is a kezébe került néhány, olyan apróságok, mint egy fésű vagy egy zokni. De néhány perc múlva, mikor már az összes lehetséges rejtekhelyet átkutatta, ahol többnyire csak ételmaradékokat és használt zsebkendőket talált, meglátta. Nem volt eldugva, sőt, a lehető legszembetűnőbb helyen volt, Niall kabátján a kanapéra hajítva. Gyorsan megmarkolta a pántját, de végül a táskára pillantva mégis elfogta a kísértés, hogy belenézzen.

- Mégis milyen gyógyszereket akarsz te bevenni? Léna, te ittál? Vagy be vagy lőve? Mi a franc bajod van ma?

Zayn hangja élesen hasította ketté a sötétséget, melyben a lány rejtőzködött. A fiú felkapcsolta a buszban a világítást.

- Fáj a fejem és kell valami fájdalomcsillapító, különben begolyózok – ült le hirtelen a lány a földre, hogy a fiú ne vehesse észre, mennyire forog körülötte a világ.

- És ezért ide kellett rohanni és Niall cuccai között keresgélni, ugye? - Zayn felvonta egyik szemöldökét és felvett egy fekete zoknit a földről, amibe Harry monogramja volt hímezve.

- Niall mondta, hogy nála van olyan fajta, amit én szoktam szedni. A gyógyszertár már bezárt odabent, nem is tudom, hány óra lehet, de szerintem közel az éjfél, ami leginkább annyit jelent, messze a reggel, gondoltam kölcsön kérek pár szemet – hadarta a lány zavartan.

- És Niall természetesen...

- … tud erről – fejezte be a fiú helyett a lány a mondatot. - Kérdezd csak meg.

- És mégis milyen gyógyszer az, amiért feltétlenül ide kellett jönnöd? - Zayn gyanakvása kicsit sem szűnt és ez a reszkető Lénának kicsit sem tetszett, mégis előhúzta háta mögül az ott szorongatott dobozt. - Jesszus, Léna, ez egy nagyon erős fájdalomcsillapító! Honnan van Niallnek? - A fiú kikapta a dobozt a lány kezéből.

- Nem tudom, de add vissza kérlek, mert kínoz a fejem.

- Jó lesz arra valami gyengébb is – szögezte le Zayn, amolyan vita lezárva stílusban. - Nincs ilyen erős fejfájás a világon.

- De igen – dacolt a lány.

- Léna, elég a kamuzásból. Miért jöttél ide és miért szorongatsz gyógyszereket? És legfőképp mi az a végtelen kétségbeesés a szemedben, amit bárhogy is próbálsz, nem tudsz elrejteni?

- Nem fáj a fejem – vallotta be vonakodva a lány. - Pontosabban nem a fejem fáj. Tudod, Zayn, egy nőnek vannak időszakok az életében, amikor...

- Ne folytasd! - dobta oda kelletlenül a fiú a gyógyszert. Lénának sok erejébe telt elfojtani egy mosolyt.

- És te, Zayn, mi járatban? - nézelődött Léna, hátha talál egy palack vizet, a hatás kedvéért.

- Aggódok érted.

- Értem? - feledkezett bele mozdulatába a lány, kinek folyamatosan emlékeztetnie kellett magát, Niall érdekében cselekszik, s ez a helyes út.

- Lassan saját kórházat alapíthatnánk. Elegem van belőle, hogy mindenki összeroppan körülöttem és abból is elegem van, hogy erről én már ilyen természetes hangon vagyok képes beszélni. Nem akarom, hogy te is ilyenné válj! - A fiú légzése felgyorsult. - Mióta csak itt vagy, mindenki rád aggatja a terheit, te meg csak hallgatsz és tűrsz...

- Ez nem igaz. Én lennék a legboldogabb, ha ismerném minden titkotokat – mosolyodott el Léna biztatóan, de mondata nem volt őszinte. Tisztában volt bele, hogy már így is többet tud a fiúkról, mint azok egymásról és azzal is, hogy ez felelősséggel jár, talán nagyobbal, mint amivel ő meg tud birkózni.

- Harry beteg – hajtotta le a fejét Zayn. Az ördögi kör folytatódott a kis szünet után tovább. Újabb titkot rejtettek a lány lelkébe. Zayn ezzel ellentmondott saját mondatainak.

- Hát persze. Valahol mindannyian azok vagyunk, nem? Ott bent – nyomta a lány csontos ujjait a fiú vadul lüktető mellkasára. - Mindenki harcol a maga démonjaival. Mi a kalóriákkal, Niall a felnövéssel, Louis a szerelemmel, Liam a lelkiismeretével, Harry pedig önmagával.

- Ez köt össze bennünket.

- Nem a betegség. Azt minden ember a maga vállán viszi. Hanem a győzelem felette.

- Van róla papírja – terelte Zayn vissza a témát.

- Tessék? - Léna elvesztette a fonalat, s zavarodottan nyúlt a víz után, amit megpillantott Zayn lábánál.

- Ma azt vágtad a fejéhez, hogy fent hordja az orrát, mert nem kötözik le a papírok. Van róla papírja.

- De hát...

- Nem sok dolgot tudunk titokban tartani az életünkből és igazából számomra is rejtély, ezt éppen hogy sikerült, de megtettük. Tudod, a győzelem. - Zayn leült, Léna pedig hallgatott, miközben bevette gyógyszert, nehogy a fiú gyanút fogjon, hogy nem létező fájdalma csak úgy elillant. Jobban járt volna, ha valami nyugtatót keres magának, mert sajnos a fájdalomcsillapító lelki fájdalmakra nem funkcionált valami jól. - Harry rengetegszer falazott nekem, ő mindig tudta, ha orvoshoz mentem. Ő volt az egyetlen, aki tudott arról a bizonyos kirándulásomról is, mikor a terápián voltam, s találkoztam veled. A világ többi része a mai napig abban a hitben él, azon az úton kértem meg Perrie kezét. Pedig ő a szüleihez utazott haza, amíg én a gyógyulás után futottam. - A fekete fiú könnyen beszélt erről, látszott rajta, hogy magában már többször lejátszotta ezt a párbeszédet. - Velem volt mindvégig, míg legyőztem az anorexiát, és ott ült mellettem, míg le nem gyűrtem a falatokat. Fogta a hajamat, amikor a gyomrom már túlságosan összeszűkült ahhoz, hogy azok benne maradjanak. És épp ezen gesztusok segítettek felfedezni, hogy ő is mekkora problémákkal küzd. A külvilág szemében mi vagyunk a tökéletes csapat, akit a fiatalok példaképnek választhatnak, akik tűrik az utálkozókat is, és senki nem veszi észre, hogy az, ami sikernek indult, mekkora rombolást végzett bennünk. Mindannyiunkban. Harry a csapat rossz fiúja. Azt terjesztik róla, hogy durva és erőszakos és melegként tüntetik fel. Pedig ő egyáltalán nem ilyen. Ő csak szeretetre vágyik. Sőt, nem is. Ő csak szeretni akar valakit, érted ezt, Léna? - A lány erőtlenül bólintott. Már biztos volt benne, hogy a nyugtató sokkal okosabb választás lett volna. - Harryn kívül idővel még egy ember tudomást szerzett rólam: a főnök. Van egy olyan érzésem, hogy ő mindenről tudott, mégsem akart belefolyni. Amikor látta, milyen jóban lettem Harryvel, pszichológushoz küldte, aki azóta már szinte a csapathoz nőtt. Személyiségzavar. Ez áll az ő papírján.

- De miért? - A lány suttogva ejtette ki a szavakat, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy azok valósággá váljanak, s a párás ablakon keresztül pillantást cserélt a sofőrrel, azt sugallva neki: „Szívjon inkább még egy szálat!”

- Harry és Louis kapcsolata mindig is több volt szimpla barátságnál, de amikor felmerült, hogy valóban egy párt alkotnak, az egész banda elgondolkodott a sorsán. Túl sok rajtunk már most is a bélyeg, s ha felvállalnák, abba talán beleragadna az egész karrierünk. De ezenkívül is, a kapcsolatuk amennyi szeretetet, annyi ellentétet is szült. A főnök talán attól félt, ha velem is hírbe hozzák, ha Harry még egy címlapon meglátja magát buziként feltüntetve, abba az egész csapat beleroppan. Ő hitt Harryben és látta, hogy neki nem ez a természetes énje.

- Ez a múlt, nemde? Ma egész délután beszélgettek, és ha jól szűrtem le, nincsenek együtt. Vége, nem?

- Igazad van – bólintott Zayn. De úgy volt fair, hogy ezt tudd, és én sokkal könnyebben beszélek róla, mint Harry.

- Miért kellene erről Harrynek beszélnie? - értetlenkedett Léna, Zaynnek pedig egy pajkos mosoly suhant át az ajkain.

- Hát, egy új kapcsolat elején nem árt tisztázni az ilyeneket – vont vállat látszólag érdektelenül a fiú.

- Állj. Miféle új kapcsolat? Mert ha rám és Harryre célzol, nem lesz semmilyen kapcsolat. Az, hogy beteg, nem változtat azon, hogy ideje nagy részében egy seggfej. És szerintem ő is pontosan ezeket a gondolatokat fogalmazta meg magában rólam – bizonygatta a lány, és kezeivel fáradtan kulcsolta át térdeit. Mindenki kimerült volt és féltek az éjszakától, mert tudták, nem bírnak ki többet alvás nélkül.

- Most is téged keres – kacsintott Zayn Lénára, aki ezt csak egy reménytelen sóhajjal nyugtázta, majd a fiú a busz végébe ment, hogy keressen egy pulcsit, mielőtt összeszed a hűvös éjszakában egy tüdőgyulladást. Léna kihasználta a pillanatot, felsőjébe öntötte a táska maradék tartalmát és futni kezdett. Mire Zayn hátrafordult, már a mentőautók között szlalomozott. A fiú furcsállta a lány viselkedését, de olyan fáradt volt, hogy nem eredt utána. Nem csinált semmit, csak elterült a busz végében és kibámult a sötétbe. A buszsofőr rosszallóan nézte a jelenetet, s leoltotta a világítást. Zayn legszívesebben kért volna tőle egy szál cigarettát, de már ehhez is fáradt volt. Remélte, hogy az éjszaka legalább Harrynek és Lénának jól sikerül.

Léna alig hagyta el a busz körzetét, máris kénytelen volt lelassítani két okból is. Az első, hogy nem bírta a tüdeje, a másik pedig, hogy fogalma sem volt, mihez kezdjen a cuccokkal. Megállt, s egyik kezével kicsit átvizsgálta őket. Talált egy öngyújtót is, s eszébe jutott a kórház melletti park. Sötét, holdvilág nélküli éjszaka volt, reménykedett benne, hogy nem lesz ott senki. Bátortalan léptekkel indult meg, de még így is túl hamar odaért. Túl hamar? Mihez képest? Nem volt felkészülve erre. Mégis, Niallért meg kellett tennie. Az első padhoz ment és kirázta pólóját. Egyszerűbb lett volna, ha a saját ruháit viseli, azokat, amik sokkal nagyobbak a méreténél, azokban kényelmesen el tudta volna rejteni ezeket, de sajnos a kényszerített nőiesség ezt nem tette lehetővé. A pad melletti kukához ment és a barna talajt vizsgálta. Egy kupacra szórta a drogokat és a cigarettát. A gyógyszereket, úgy határozta, inkább leadja holnap a kórházban, a patikában kötelesek visszavenni. Majd azt mondja, hogy meghalt a nagymamája, és nem szeretné maga mellett tudni a gyógyszereit.

Léna már maga is megijedt, milyen könnyen és folyékonyan hazudott. Szinte nem is kellett rajtuk gondolkodnia, a kétségbeesés szülte az egyiket a másik után, csak azért, hogy ezzel megmenthessen valakit. Valakit, aki bízott benne és vállára helyezte a sorsát. Persze ettől függetlenül nem érezte helyesnek, amit tesz, de sajnos a vágy, hogy megfeleljünk valakinek, s a remény, hogy megmenthetünk valakit néha képes eluralkodni agyunkon és irányítani bennünket.

- Csak egy kis láng és már itt sem leszel – biztatta magát, de nem hitte el. Lehunyta szemét s meggyújtotta a kupacot. Érezte a drogok különös, összetéveszthetetlen szagát és nézte ahogy elég az előtte lévő anyag, mely biztos, hogy többe került, mint az ő összes ócska cucca, mely ott pihent a buszon együttvéve. Talán még Lénánál is többet ért. A lány kicsit megnyugodott, mikor végre elolthatta a lángot. Körmeivel, melyekre olyan büszke volt, hisz nemrég szokott le a körömrágásról a földet kaparta, hogy elrejthesse a nyomokat, bár pontosan nem tudta volna megmondni, milyen látványra virrad majd az új nap, hisz alig látott valamit. De havat jósoltak, ha szerencséje lesz, reggelre már ideér a front és valamilyen csapadék majd elmossa a titkokat, amelyek sajnos rendelkeztek azzal a tulajdonsággal, hogy nem lehetett őket ilyen könnyen elrejteni. Léna felállt, a hideg beton felsértette az egyik térdén a harisnyát, még mindig Zayn kabátját viselte. Csizmájával próbálta eltaposni a nyomokat, de ahogy meg tudta ítélni, az egész végeredmény kezdett egyre borzalmasabban festeni.

Körülnézett, nem látott senkit, így a gyógyszerek után nyúlt és piszkos, sárral áztatott kezeibe fogta azokat. Elindult, majd megtorpant, még egy utolsó pillantást vetve a bűntett helyszínére. Kezeiből kihullottak a dobozok és gyógyszeres levelek. Felsikoltott. Ott, ahol eddig csak a magány terpeszkedett, most egy férfi alak ücsörgött a padon. Már messze volt ahhoz, hogy lássa az arcát.

- Átvetted a helyemet – szólalt meg a mély hang és Lénának félelem nyilallt minden porcikájába. A férfi felállt és a lánynak piros betűkkel villant be az agyába a felhívás: futás! De nem mozdult, volt valami természetfeletti, talán egy érzés, mi szinte lekötözte a lábait és megbénította kezeit. - Minden lehetséges tekintetben. - A férfi, vagy inkább fiú már egész közel volt hozzá, s arca is lassan kirajzolta az ismerős körvonalakat. - Ezek mind Niallé, igaz? - kérdezte és Léna még mindig légzési nehézségekkel küzdve bólintott. - Először Zayn, majd Harry, végül Niall. Mind a te oldaladon áll. - A hangnemből a lány nem tudta pontosan megállapítani, hogy ez fenyegetés akart-e lenni vagy csak puszta megállapítás.

- Kérlek, ne bánts! - Léna maga sem hitte, hogy ezt kellett mondania. Louis felnevetett.

- Nem foglak, ne aggódj. Én és Harry, sosem voltunk igazán jó páros. Sosem tudtunk úgy veszekedni, mint ti – vont vállat, és a távolba meredt.

- Akkor miért vagy itt? - kérdezte a lány, kinek nem állt össze a kép.

- Zayn most abban reménykedik, Harryvel vagy, Harry pedig a negyedik körét rója a kórház körül, erőt gyűjtve, hogy hozzád szóljon. Rég nem láttam ilyennek. Én pedig utánad jöttem, mert nem tűntél biztatónak, ahogy elrohantál. Szeretem őt! Lehet, hogy nem szerelemmel, lehet, hogy a biológia nem a mi oldalunkra állt, de akkor is szeretem és szeretnék neki segíteni. Mindig is ezt tettem. Ott álltam, hol előtte, hogy megvédjem, hol mögötte, hogy elkapjam. De mindig ott voltam. Tudtam Zaynről is. Harry bár segítőkész, de pocsék titoktartó.

- Elmondta?

- Nem. Csupán rosszul bánt a körülményekkel. Senki sem hibáztathatja őt ezért. - A fiú legyintett. Hangja leginkább semleges volt, az érzelmek nem jöttek át, amikről beszélt. - Most azt hiszem az lesz a legjobb, ha mész.

Léna bizalmatlanul fordult meg, mintha csak várná, hogy a hátába szúrják a kést, majd lehajolt, hogy összeszedje a gyógyszereket.

- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ezekkel sétálsz vissza? - kérdezte Louis szemrehányóan. Nem mozdult, kezei teste mellett lógtak. Nem tűnt veszélyesnek, pedig bármit megtehetett volna. De amit cselekedett, az egyetlen kézmozdulat volt. Léna hátára fektette a kezét, s a lány egész testében libabőrös lett. Felismerte a szituációt. Hirtelen minden forogni kezdett, mégis egyre gyorsuló tempóban sietett a baljós kinézetű intézmény felé, miközben kezeit szoknyájába törölte, mint egy óvodás. Harry a hátsó bejáratnál állt, lehajtott fejjel, de mikor meghallotta a közeledő léptek hangját, felnézett.

- Harry, én kész vagyok téged meghallgatni – állt meg Léna hirtelen a fiú előtt, kinek ajkai között már percek óta ott időzött egy kis rés, és aki láthatóan meglepődött a lány reakcióján.

Niall mosolyogva húzta be sötétítőfüggönyét.

Harry bólintott, de nem kezdett el beszélni, hanem a lányhoz lépett, kezeit a tarkójára fonta és megcsókolta.