Szereplők

Léna

"Az emberek túlbonyolítják az életet. Én is. Pedig az élet nem más, mint egy megtörtént pillanat, melyet nem tudsz módosítani. Mint mikor az író tollal vési a papírba a szavakat, vagy a festő vázlat nélkül húzza meg az első ecsetvonást. Mikor a zenész elfelejti a szöveget, s improvizál, vagy mint a sportoló, ki bemelegítés nélkül indul a maratonra. Ennyi, nem több, de nem is kevesebb. Egy firka a papírszélen egy ihlethiányos napon, egy fekete színnel rajzolt naplemente, egy hamisan csengő hang, egy új hangzású akkord, melyet elsodor a szél a kottavonalak közül, egy legördülő izzadtság csepp, melyet nem lehet megkülönböztetni a könnyektől. Olyan dolgok, melyek csak egy másodpercig élnek, majd elhalnak, és nincs rá biztosíték, hogy valaha is újjászületnek, mégis vállalják a kockázatot azért az egyetlen másodpercért, mert abban a pillanatban ott rejlik minden hőn dédelgetett álom, minden abszurdnak tűnő lehetőség, minden szeretet és öröm, mely akkora, hogy a szív talán meg sem tud vele birkózni. Na, pontosan ez az élet. Boldogság, melyet nem a dolgok alakulása ad, hanem a tény, hogy itt vagy ezen a földön. És mikor sírsz, van valaki, egy másik, talán teljesen ismeretlen ember, más bőrszínnel, más gondokkal, más álmokkal, más ruhákban, más biológia nemben, de ugyanazzal a meghanyatlott testtartással, ugyanolyan csillogó könnyekkel és rajtad gondolkozik. Ha szerencséd van, egyszer megismered. De ne feledd, ő is csak egy mulandó pillanat, mint ahogy te is az vagy neki. Gyertyaláng, melyet elfúj a zord időjárás, s csak a megfoghatatlan füst marad még egy ideig. Puszta árnya az eredeti szépnek. Mégis vállalnod kell. Miatta. Miattad. Azért, hogy ha egyszer meghalsz, legyen miről beszélniük az embereknek, és elmondhassák, láttak téged mosolyogni. Sőt! Csak mosolyogni láttak."

Harold

"Nem hittem a létezésedben, mert a világot sokkal egyszerűbb fekete-fehérben szemlélni, hisz a színek akár meg is vakíthatnak. Nem hittem magamban sem. Feladtam, elestem, tiltakoztam, mikor mindenki azt ordította körülöttem, hogy fel kell állnom, mert én nem tehetem meg ezt. Nem magammal, hanem velük. Nem hittem semmiben. Nem hittem a nevetésben, a napsugarakban, a tavaszban. Aztán mégis megjelentél, mint egy szellem az ismeretlen túlvilágról, csak azért, hogy bebizonyítsd az ellenkezőjét. Megmutattad, milyen erős vagyok. Hirtelen minden értelmet nyert, mert éreztem esténként a fehér lepedőn fekve, hogy dobog a szívem, hogy a lélegzetem fújja az ágyam felett lógó zászlókat. Hallottam a saját hangomat, mely először jelentett értéket számomra, mert hallottam mellette a tiedet is, bár csak halkan, s szakadozottan. Te nem mondtál olyan sablonokat, mint a többiek, nem szólítottál fel az életre. Te inkább magadról beszéltél, s én szépen lassan rájöttem, hogy miattad nem hagyhatom itt ezt a földet. Még akkor sem, ha minden reménytelennek tűnik, ha az álmaimat mások álmodják, ha a szavakat mások adják a számba, a ruhákat mások akasztják a szekrényembe, mert van valami, melyhez ők sohasem férhetnek hozzá, semmilyen manipulációs eszközzel. A lelkem. És mindezt te mutattad meg. Belebegtél azzal az édes, olcsó parfümmel az életembe, és hirtelen élettel teltem meg holt lényed sötét pillantására. Talán a tiedet adtad nekem."

Zayn

"Hallgattad már a zenét olyan hangosan, hogy szabályos fájdalmat éreztél a füledben? Hogy a fülhallgató lüktetett az ütemre és te próbáltál csak arra koncentrálni, s minden mást, a szöveget, a külvilágot, de legfőképpen magadat, azt, aki vagy, s azt, amit gondolsz kizárni? Elnyomni a késztetést, hogy a hanggal énekelj, kivonni magadat és nem csinálni semmit, csak feküdni, megóvni magadat attól, hogy a részesévé válj, mert tudtad, hogy úgyis hamar vége lesz, és te nem akartál több könnyet. Csak hallgatni. Fáradtál már el igazán? Döbbentél már rá, hogy mennyire szánalmas alak vagy? Próbáltad már kiirtani az érzelmeket az életedből? Én igen. Nem akartam érezni, nem akartam szerelmes lenni, nem akartam illatokat, sem ízeket, nem akartam kötődni senkihez, nem akartam kockázatot vállalni, nem akartam barátkozni, mert úgy éreztem, mint egyfajta magánéletet ad nekem, olyat, amivel nem tudok megbirkózni. El akartam mondani valakinek, hogy nem tudok tovább titkolózni, hogy megtelt a bensőm és nem fér bele több élmény, sem pozitív, sem negatív, de nem találtam senkit, kivel nyugodt szívvel képes lettem volna megosztani azt, mi bennem dúl. Nem tudtam bízni a saját barátaimban, a családomban, azokban, akiket a szeretteimnek neveztem. Nem ettem. Elzártam magam a világtól, úgy, hogy minden este több ezer ember elé álltam ki. Mégis egyedül voltam. Aztán megláttam azt az ismerős szempárt. Tudtam, nem menekülhetek többé. Előle nem."

Liam

"Az emberek túl könnyen feladják. Egyetlen pillantás, és már el is döntötték, nem kell tovább küzdeni. De ez így nincs a helyén. Hisz a remény hal meg utoljára, és én. Reménykedek benne, hogy tudok segíteni az embereknek, nem törődve azzal, hogy miközben hirdetem nekik, hogy fogadják el magukat olyannak, amilyenek, hogy ne foglalkozzanak ruhákkal és árcédulákkal, hajfestékekkel és divatlapokkal, sminkekkel és modellekkel, közben ők pontosan ezekért a dolgokért ítélnek el engem. Mert nem csak nekik szól. Mindenki azt hiszi, hogy ezeket a mondatokat azért ejtem el egy-egy interjú során, hogy eljusson a tőlem legtávolabbi emberekhez is. Pedig nem. Én csak azt szeretném, ha a mellettem ülők meghallanák végre, mert fáj nézni, amint valaki összeroppan, s te hiába próbálod megtartani őt, a törött csont nem forr össze. Ekkor jössz rá, hogy a te hited kevés ahhoz, hogy ő meggyógyuljon. Márpedig ez az egyetlen, melyet nem tudsz a betegágya mellé csempészni a hideg éjszaka dermesztő sötétségének leple alatt. Ezt nem tudod eladni, ez saját tulajdon. Aztán jön valaki, akinek mégiscsak sikerül. Talán mégsem hittem eléggé benne? Nem, azt nem hinném. Inkább elvesztettem magamat a nagy adakozásban."

Louis

"Elegem van belőle, hogy mindig mások mondják meg, ki vagyok. Mert hiába a szép szavak, én ilyennek születtem, s semmilyen vasakarat kedvéért nem tudok megváltozni, ha nem akarok. Márpedig én élvezem saját valómat, legalábbis szeretném. Csak néha a szívet egyszerűen képtelenség kényszeríteni a boldogságra. Néha nehéz vigaszt találni, hiába iszod a sokadik pohár alkoholt, hiába nevetsz, hiába hív mindenki részegnek, elméd pontosan tisztában van vele, mit cselekszel. Mert a szesz nem szentelt víz, hogy lemossa rólad a rád rakódott felesleges kritikákat, ítéleteket és véleményeket. Téged sem tud formálni, ő csak egy túlértékelt kellék, melynek árát pohárban mérik."

Niall

"Istennek meg kellene tanítania az embereket értékelni az életüket, mielőtt az a kezükben adja. Mert mire ők maguktól rájönnek, már túl késő lesz.

Nincs könnyebb dolog annál, mint hogy tönkretedd magadat. A depressziót és a dacot választani a legegyszerűbb. De néha gondolhatnál kicsit másra is. Attól, hogy egyszer megütöttek, még kaphatsz egy kéztől simogatást. Akár ugyanattól is." 

Rebeka

"Nincs olyan, hogy valami túl nehéz, csak olyan, hogy valamit nem szeretnél teljes szíveddel megvalósítani. Vagy túlságosan gyáva vagy, mert félsz fájdalomtól, és nem bírod a vér szagát, mely ott terjeng körülötted. De végül úgyis muszáj lesz döntened: megteszed a kellő lépéseket, vagy elvérzel? Csak siess, mert van egy pont, ahonnan már nincs visszaút! És ne gondolkodj rajta túl sokat, mert tudod van az úgy, hogy azt hiszed, tőle semmit sem kaptál. Aztán utólag rájössz, hogy neked adta mindenét, amije volt. Hisz ez a barátság lényege. Összetalálkoztok, egymásba karoltok, és elestek, egyikőtök rántja a másikat, de aztán rájöttök ott a földön fekve, milyen gyönyörűek a csillagok, milyen gyorsan változnak a napszakok, milyen kecsesen táncolnak a szélben a falevelek, milyen gyorsan úsznak a felhők, és megtanuljátok mindezt élvezni. Azt hiszitek, gyengék vagytok, külön-külön talán tényleg, de együtt erősebbek mindenkinél. Ez több, mint szimpla matematika. Ez valami természetfeletti."