4. fejezet

„Hova mennek a törött szívek?”

A busz nagyot fékezett, utasai előre vagy oldalra – testhelyzettől függően - estek. A lámpa túl hirtelen váltott pirosra, de nekik ez tökéletesen kapóra jött, úgy érezték, a sors döntése volt. Pedig valójában nem történt semmi különös, a lámpa a megszokott időközzel jelezte a kötelező pihenőt, csupán a sofőr visszapillantó tükörben látott képen elkalandozott tekintete miatt tűnt mindez gyorsabbnak a megszokottól. A sötét szempár tulajdonosa intett egy aprót fejével, melyből Léna rögtön érezte, futnia kell. Nem volt ez több, mint reménykedő ösztön. Az ajtó nyitva várta, ő pedig vadul zakatoló szívvel szállt fel.

- Te hátra ülsz, én pedig előre – osztotta ki Harry, és a busz vége felé terelte a lányt, mindenfajta kedvességet mellőzve. Senki nem köszöntötte az új jövevényt, mindenki túlságosan meg volt illetődve ahhoz, hogy megkérdezze a nevét. - Velem azonos oldalra, hogy ne lássalak. Tegyél úgy, mintha itt sem lennél.

A fiú maga is meglepődött, mennyi erőt kellett gyűjtenie ehhez a gorombasághoz. Nem akarta bántani ezt az amúgy is látszólag megtört lényt, azonban nem akarta tévképzetekbe sem ringatni. Léna bólintott, tudta, nem fog nehezére esni kérését teljesíteni, tekintve, hogy egész életét erre alapozta: csendben maradni és eltűnni a szemek elől. Azonban mióta találkozott ezzel a fiúval, magára sem ismert. Minden cselekedete ellentmondás volt önmagának, legalábbis annak a valaminek, akit önmagának hitt. Mert a a valaki csupán a megszokás és az emberek által formált élet volt és nem egy személy. Azonban erről ő nem tudott. Olyannyira természetes volt, hogy neki hűnek kell maradnia ezekhez az elvárásokhoz, hogy nem is próbálkozott kideríteni, milyen is személye valójában. Most pedig, hogy engedett kicsit vágyainak, csapongott. Nem lehetett behatárolni vagy meghatározni, mert változott. Keresett valamit, kétségkívül.

A társaság csendben indult meg, mindenki meg volt szeppenve kissé. Egyedül Harold nem zavartatta magát, leült és gitározni kezdett. Lou Harry térdén pihentette kezét, fejét hátrahajtotta, szemét becsukta, lehet, hogy már aludt is és ezért nem jutott el tudatáig az új utas személye. Egyébként sem ismerte fel Lénát, hisz csak egy röpke pillantást vetett rá. Ugyanez nem volt viszont elmondható a menedzserről, aki már az elejétől fogva erősen törte a fejét, honnan lehet ismerős neki a tolmácsnak beállított lány. Most azonban ő is hallgatott és kikapcsolta kicsit paranoiás gondolatait. Niall most egykedvűen kibámult az ablakon, oda, ahol néhány másodperccel ezelőtt még a lány állt, mint egy faképnél hagyott szerető, Liam pedig a kopott farmerján lévő lyukat tanulmányozta olyan elszántsággal, mintha csak valami megfejtendő rejtély lenne. Egyedül Zayn fordult érdeklődéssel az új felé, kendőzetlenül megbámulta arcát, mely most, hogy melegre ért, kipirult.

Léna nem volt csúnya lány, sőt, kimondottan csinos arccal áldotta meg a genetika, csupán élni nem tudott vele. Az évek kegyetlenül meglátszottak rajta, s kicsit olyanok voltak vonásai, mintha a sok könny már elmosta volna őket. Zayn nem tudott jobb jelzőt használni a lányra annál, hogy halvány. Talán ha ki lett volna sminkelve, ha látszottak volna hosszú szempillái, melyek barna haja ellenére szőkék voltak, vagy szájának vonala, akkor azonnali véleményt tudott volna alkotni róla, így viszont nagy szemeit hosszan elidőztette a zavart arcon. A fiúnak sokkal jobb volt az arcmemóriája, mint Harrynek, pontosan tudta, hol látta már évekkel ezelőtt, abban viszont már nem volt ilyen biztos, hogy a lány is emlékszik rá.

- Szia – ült le vele szemben. Kicsit úgy érezte magát, mintha ő lenne a potyautas. - Zayn vagyok.

- Tudom ki vagy – emelte rá Léna egykedvűen a tekintetét. Végtére is az egyik kedvenc bandájának turnébuszán üldögélt. Zayn szóra nyitotta száját, de végül nem mondott semmit, a kis rés pedig ott időzött ajkai között még hosszú percekig. Meg akarta kérdezni, hogy honnan, hogy csak a színpadról ismerős-e, vagy valahonnan régebbről, tudni akarta, hogy nem fogja lebuktatni, hogy számíthat rá, de nem akarta mindezt a lány nyakába zúdítani, főleg nem így, hogy a többiek mindössze néhány méterre voltak tőlük. Ráadásul Léna komolyan rákoncentrált arra, hogy ne okozzon feltűnést, így a fiú nem erőltette tovább a dolgot, de tekintete még így is visszavándorolt szabályos időközönként a földet bámuló lányra. A hangulat befagyott.

Már az autópályán jártak, Léna úgy érezte, valósággal száguldanak, azonban feszengése miatt nem tudta élvezni az akadálytalanul sikló gyorsaságot. Próbálta elképzelni magát Bécsben, ahogy forralt bort szürcsölget egy hatalmas karácsonyfa alatt. Mire odaérnek, talán az első hó is leesik, az idei évre fehér karácsonyt jósolnak. Advent első vasárnapja volt, azonban lelkét még nem érezte elég felkészültnek ehhez az időszakhoz. Nyugtalan volt. Tudta, hogy karácsonyra ez a banda már otthon lesz, mindenki szerettei körében fog ünnepelni, és ő is szeretett volna december végéig kicsiny hazájába érni. Bécstől már igazán semmiség lesz.

Niall az utat félbeválasztó csíkokat figyelte, melyek monoton szabályossággal szaladtak tovább. Érezte, hogy nincs jól, azonban az utolsó percig várt, míg végül jelezte a sofőrnek, és már alig állt a lábán, mikor az végre le tudott húzódni az út szélére, egy pihenőhelyre. A szőke fiú akkor támolyogva, de gyorsan tette meg a rövid, három lépcsőn levezető utat a szabad levegőig. Megkapaszkodott a szalagkorlátban, és kissé előre dőlt. Léna rosszat sejtett ebből a testtartásból, így utánaszaladt, Zayn nem értette, mire készül, így követte, ezt látva pedig Harry idegenesen pattant fel, melynek hatására a láncreakció utolsó szemeként Louis is felébredt.

- Hol vagyunk? - pislogott néhányat és küzdött az erős világosság ellen. A nap nem sütött, az eget halványszürke felhők borították, mégsem lehetett az égre nézni, mert a koszos fehérség kínozta a retinát.

- Niall rosszul van – válaszolt Harry, bár nem a feltett kérdésre. Egy szempillantás alatt mindenki a kissé remegő, fehérré vált fiú mellett termett olyan feszességgel, mintha csak kötelező jelleggel állították volna őket mellé, hogy védelmezzék.

- Szóval ilyen az, ha aggódnak az emberért – könyvelte el magában Léna, ki ezt saját bőrén oly rég tapasztalta, hogy már el is felejtette az érzést. Csontos ujjaival Niall halántékát masszírozta, míg a szédelgő fiút egyszer csak elkapta a megváltás, és az egész reggelije azok a bizonyos szendvicsek kíséretében nem túl illedelmes módon távozott. Léna kissé elfordította a fejét, abba az irányba nézett, amerre előbb Niall is bámult, hátha megáll számára a táj forgása, el azonban nem engedte, mert nem tűnt annyira stabilnak, hogy meg merje kockáztatni ezt a lépést. A másik oldalára Harold lépett, nehogy a fiú ne bírja megtartani saját súlyát, azonban eltévesztette a segítőnek szánt mozdulatot, s jobb kezében szorongatott mobilja társa reggelijéhez csatlakozott.

- Bassza meg! - csúszott ki a száját a káromkodás és a készülékért nyúlt, mire Léna villámokat szóró tekintetével találkozott szembe.

- Inkább segíts leültetni és valaki hozzon egy palack vizet, lehetőleg szénsavmenteset – rendelkezett, és ki tudja, miért, de engedelmeskedtek neki. Másodperceken belül kezében volt a flakon, azt sem tudta, ki hozta, talán Liam, de az is lehet, hogy Louis, a barna haj elmosódott szemeiben, melyet Niall szájához tartott. - Vegyél a szádba pár kortyot, majd köpd ki. - A szőkeség így tett, ezt néhányszor még megismételte, hogy a kellemetlen íz megszűnjön, de kezeiben megcsuklott az üveg, s egy kis adag pólójára folyt. - Most pedig igyál – folytatta parancsait. - Fel tudsz állni? - Niall erőtlenül bólintott. - Akkor gyere! - nyújtotta vézna kezét felé. - Nem maradhatsz itt, fel fogsz fázni, hideg a föld és tüdőgyulladást is kaphatsz. Kezd feltámadni a szél – magyarázta barátságosan, miközben felhúzta a nála sokkal nagyobb tömegű sztárt. Volt valami kellemes érzéssel eltöltő hangjának dallamában, mely még egy énekest is képes volt nyugalomra bírni. Mindenki némán figyelte a jelenetet, csupán Harry szitkozódott még egy kicsit, miközben egy másik üveg vízzel próbálta megtisztítani telefonját, de ezzel csak rontott annak állapotán. Volt egy olyan érzése, hogy végleg feladta és ezt már nem kell többé bekapcsolni. Így hát kivette belőle a sim- és memóriakártyáját, a többi használhatatlan részt pedig a földhöz vágta, de senki nem figyelt rá.

- Indulhatunk? - lépett közbe a menedzser sürgetően költői kérdésére, melyre sosem fogadta el a nemleges választ, de általában senki nem is próbált meg ellentmondani neki.

- Még egy pár percet várhatnánk, nehogy újra... - kezdte Léna bátortalanul, oldalán az egyre sápadtabb fiúval, de az öregember feltartott orral emelte kezét csendre intően.

- Ha nem tetszik a rendszer, gyalog is mehetsz tovább. Nem kötelességünk téged fuvarozni. Már így is késében vagyunk. - Kijelentésére hat értetlen szempár szegeződött rá, így kénytelen volt mondatát meg is magyarázni. Láthatóan nehezére esett. - Pár nappal ezelőtt tudtam meg, hogy beiktattak plusz két állomást. Ma este Lipcsében van jelenésetek, mindössze néhány dalt kell elénekelnetek, aztán ha ott végeztünk, már megyünk is tovább, nem éjszakázunk, hisz holnap kis arénás koncert Münchenben. Tudom, tudom, azt mondtam, holnap este már Bécsben vagyunk, de azt a fellépést pár hete áttolták három nappal későbbre, így belefértek ezek a plusz időpontok.

- És ezt mégis mikor akartad velünk közölni? - csattant fel Louis hangja élesen. Főnöke úgy beszélt róluk, mint holmi játékbabákról, akiket oda rángat és azt csináltat velük, amit csak akar.

- A helyzet adta magát – felelte higgadtam a menedzser, majd sürgetően tapsolt kettőt. - Haladjunk, emberek, a beéneklési lehetőségeitekkel játszotok. - Majd felszállt a járó motorú járműre.

- Ezt nem teheti – hitetlenkedett Zayn, és magában elszámolt háromig, nehogy olyat mondjon, amit esetleg később maga is megbánhat.

- De igen – húzta félre száját Liam.

- Niall nem léphet fel ma este, ilyen állapotban – jegyezte meg csendben Léna, mire a négy fiú tágra nyílt tekintettel fordult felé.

- Ki vagy te, hogy... - Harold hangja kettéhasította a száraz levegőt és csak akkor torpant meg a lány felé sietve, mikor Louis mellkasára fektette tenyerét.

- Nézz már rá! - billentette fejét oldalra a lány fájdalmasan, hogy rámutathasson. Már nem bírta sokáig tartani, de ez ügyben nem mert panaszt tenni.

- Jól vagyok – próbálta bizonygatni Niall, de szavainak nem sok hitelt sikerült kölcsönöznie.

- Menjünk – jelentette ki Liam, mikor a csapat másik busza, mely a többi alkalmazottat szállította, elhaladt mellettük. Ezzel lezárta a vitát. Léna felkísérte és lefektette Niallt a fekete bőrülésekre, hideg kezét szomorúan fektette a fiú egyre melegedő homlokára, s egészen addig pihentette ott, míg el nem bóbiskolt. Remélte, sikerül kialudnia azt, ami megszállta szervezetét.

- Nem kell ezt tenned – ült a lány mellé Harry nem sokkal később, mikor az fáradtan fészkelődött kicsit, hogy zsibbadt végtagjai nyerjenek némi feloldozást, s az elsuttogott szavakra megdermedt.

- Neked sem – válaszolta végül Léna csendesen. Harry nem értette. Most, hogy telefonja az örök mezőkre távozott, kénytelen volt szóba állni a valódi emberekkel, kik ott volt vele, egy légtérbe zárva. Összenéztek, mindketten magyarázatra vártak.

- Nem kell csak azért rostokolnod, mert azt érzed, potyautas vagy, még ha ez így van. Senki nem várja el tőled. Nem kell bizonyítanod, csak azért, mert te vagy az egyetlen nő a buszon.

- Nem is teszem – jelentette ki sóhajtva a lány. - Csupán segíteni akartam, nem tudtam, hogy már az is bűn. - Sértődött szavai után hosszú hallgatás következett. Mindketten szerettek volna a másik arcára pillantani, hátha le tudnak olvasni róla valamit, de akárhányszor ez megtörtént, összetalálkozott tekintetük, s ijedten kapták el egymásról. - Nem kell beszélned velem csak azért, mert kötelességednek érzed, ha egyszer utálsz. - Harry felkapta a fejét a hirtelen megnyilatkozáson.

- Nem utállak – nyögte végül, de olyan volt az egész, mintha csak azért ejtette volna ki a szavakat, mert kínozzák. - Épp az ellenkezője. Van benned valami, amit megláttam már az első pillanatban – szerette volna mondani, de inkább csak megrázta fürtjeit. - Hol tanultad? - kérdezte abban a reményben, hogy tovább tudja terelni a beszélgetést.

- Mit? - a lány meglepettnek látszott, nem értette, miről van szó.

- Ezt a gondoskodást – intett a fiú Niall felé. Léna nem volt biztos benne, hogy az utolsó szót jól értette, s megfelelően értelmezte. A gondoskodás olyan dolog volt, melyet nem lehetett tanulni, s elég gyerekes gondolatnak tűnt, hogy bárki is ezt higgye. Mégsem kérdezett vissza, mert tudta, mire akart beszélgetőpartnere kilyukadni.

- Elég sok időt töltöttem a kórház falai között, hogy valami rám is ragadjon. Az embernek egy idő után nincs jobb dolga, mint a megfigyelés. Amikor már kiolvastál minden könyvet és kívülről fújod a telefonodon lévő összes dal szövegét, akkor elérkezik a tehetetlenség pontja. Leülsz és nézed a körülötted megfordulókat. És tanulsz, anélkül, hogy tudatosan ráébrednél – fejtette ki.

- Azért voltál kórházban, mert... - Harry nem tudta befejezni a mondatot, Léna pedig tiltakozón oldalra fordította a fejét. A fiú pontosan tudta, most túl messzire merészkedett. Újra és újra emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ő nem akar semmit tudni erről a lányról. Nem szabadott, hogy érdekelje. De hiszen felesleges sorokat pazarolnom arra, hogy elmondjam, az agy gondolkodó része mit sem ér a tudatalatti és a szív együttes ereje ellen. Ez már túl nagy klisé. Mégis, Harry erre csak most ébredt rá. Nehéz, mikor jobban érdeklődünk valaki iránt, mint azt mi szeretnénk, mert tudjuk, bármit teszünk, az végül nagyon fájni neki, de legfőképpen nekünk.

- Mert gonoszak az emberek – zárta le a témát Léna röviden. Harold beleegyezően bólintott, a lány pedig zavartan tördelte a kezét. Harry szerette volna ebben megállítani, sajátját Lénáéra fektetni, de fegyelmet erőltetett magára. A lány megérezte ezt a tépelődést. - Te és Louis? - tette fel bátortalanul a kérdést.

- Mi van velünk? - kérdezte Harold érdektelenséget tettetve. De tisztában volt vele, Léna se nem vak, se nem hülye.

- Együtt vagytok? - Léna úgy érezte, járt neki ez a kérdés, hiszen nem volt benne semmi kínos, legalábbis nem kínosabb annál a kérdésnél, amit neki tettek fel. De választ már nem kaphatott, mert Harry felpattant, s csupán egy erejét vesztett, él nélküli „Közöd?” kérdést tudott odavágni, miközben visszaült eredeti helyére.

A hazugságokkal csupán az a baj, hogy vagy előbb, vagy utóbb, de kivétel nélkül mindig kitudódnak. Még akkor is, ha már az illető, ki szájára veszi őket is elhiszi. Akkor is, ha a lehető legkörülményesebben vannak körülágyazva. Egy hazugság sosem maradhat titokban. Ezt mindenki tudta. A gitárját ismét mereven szorongató Harry is Louis mellett, a Niall fejét simogató, homlokráncoló Léna is, a sofőr mellett helyet foglaló, izzadó menedzser is és a busz hátuljában kényelmesen elterült Zayn is, ki némi féltékenységgel nézte végig a Harry és Léna között lejátszódó kis beszélgetést. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy ketyeg az órájuk.

3. fejezet

„Kezdek megőrülni, vissza fogok térni hozzád.”

Léna tisztes távolságból szemlélte a buszt, melyen semmi különös nem látszott; egyszerű kék jármű volt sötétített ablakokkal ellátva. Körülötte nem volt mozgás hosszú perceken keresztül, a környék rendje nem bontódott meg, az élet haladt tovább természetes medrében. Mégis, mikor két fiatal, szálkás férfialak - Liam és Zayn - felszállt a buszra, előkerült néhány hívatlan fotós és újságíró. Léna izgatottan szaladt át a forgalmas úton, úgy festett, mint egy óvodás, kit hívogat a fagyiskocsi, de nem volt elég figyelmes; az egyik autó nagyot fékezett, sofőrje pedig ráordított a lányra, miután hangos dudaszó harsant fel, aki mit sem törődött a bőszült nővel, ki a volán mögött ült. A következő, ki indulásra készen állt, és csatlakozott társaihoz, Niall volt, majd Louis is megérkezett, csupán Harold nem volt sehol. Léna ajkába harapott, rossz szokása volt, melyen most kicsordult piros vére, érdekes kontrasztot alkotva egyébként már lila szájával. Az időjárás továbbra sem kedvezett nekik, a lány pedig így is egy puffadt hóembernek érezte magát, mi minél többet fut, annál nagyobb lesz télikabátjában és alatta rejtőző vastag pulcsijában. Oldalán nehéz, de viszonylag kicsi utazótáska lógott. Csaknem fél órát ácsorgott az út túloldalának sejtelmes takarásában a fiúkra várva. Összerezzent, mikor valaki megköszörülte mögötte a torkát. Nem kellett hozzá sok, ennyi is épp elég volt, hogy felismerje tulajdonosát.

- Elnézést – Harry egy nagy kartondobozt cipelt, mely eltakarta látószögének nagy részét, és látszólag már nem bírta sokáig tartani, így félrelökve a lányt a buszhoz sietett, ahol társai átvették tőle. Léna nem tudta, mi tévő legyen, induljon-e utána vagy sem. de szerencsére a fiú hamarosan ismét megjelent, hogy beszaladjon a szálloda melletti pékségbe néhány szendvicsért, amit el tudnak majd fogyasztani az úton. Nagy léptekkel, magabiztosan indult meg, de aztán hamar elbizonytalanodott, mikor megpillantotta azt, ki előbb az útját keresztezte.

- Szia – lépett Léna az őt méregető fiú felé bátortalanul.

- Á, a pszichopata – ismerte fel Harry, ezúttal már gyorsabban. Még csak harmadszorra látta a lányt, de arca már kezdett egyre élesebben memóriájába vésődni. - Mit keresel itt?

- Vigyetek el! - kérte Léna remegő hangon, szemei csukva voltak, hosszú szempillái árnyékot vetettek arcára a gyér és erőtlen napfényben. Harry felnevetett.

- Hogy mit szeretnél? - komolyodott el picit a fiú, és tett lassan egy lépést előre, jelezve, siet.

- Vigyetek el! - ismételte meg a lány ezúttal sokkal határozottabban és meggyőzőbben. - El akarok jutni Bécsbe!

- Menj haza, kislány! - intett neki Harold lekezelően, és a pékség felé vette az irányt, azonban valahol belül sejtette, hogy nem lehet a lányt ilyen könnyen lerázni. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy legalább az üzletbe nem követte, de látta vékony alakját a bolt előtt várakozni. - Jó napot! - köszönt az eladónak szárazon angolul, meg sem fordult a fejében, hogy nem otthon vannak. A rendelés le lett ugyan adva már tegnap, azonban az benne volt a pakliban, hogy az éppen a kassza mögött álló alkalmazott nem fogja beszélni anyanyelvét. A németek néha olyan önteltek tudnak lenni – gondolta Harry, majd illedelmesen megkérdezte, hogy beszélnek-e közös nyelvet, de a fiatal férfi egyetlen pillantásából ki tudta találni, hogy nem. Azt hiszik, hogy mivel a német is elég elterjedt nyelv, nekik nem is kell tanulniuk. - Harry gondolataiban felidéződött megannyi különböző ország, ahol járt, megannyi múzeum és műemlék, nagyra tartott látványosság, mit kötelező jelleggel nézett meg a koncertek és próbák között kimaradó kevéske időben egy kiadós alvás vagy plusz gyakorlás helyett. Maga előtt látta a turistáknak szánt tájékoztatótáblákat, az angol és alatta másodikként szerepelő német szöveget. Az persze nem fordult meg fejében, hogy ennél csak az angolok önteltebbek, hisz úgy gondolják egyesek, hogy mivel világnyelvet beszélnek, a gimnázium kopott padjaival a nyelvtanulást is maguk mögött hagyhatják.

A fiú mindössze a két nyelvet ismert valamelyest sajátján kívül. Az iskolában, mint a legtöbb angol, franciát tanult és jól is ment neki, azonban mára már egyáltalán nem használta és ezáltal tudása nagy részét elfelejtette. A másik a spanyol volt, mit középiskolában volt kénytelen felvenni második idegen nyelvi tantárgyként, de sosem kedvelte igazán és mivel korán befejezte tanulmányait, így mindössze néhány szó maradt csak meg belőle, olyanok, melyek önmagukban semmire sem voltak jók. Így ha valaki megkérdezte tőle, milyen nyelveken beszél, azt felelte, hogy csak angolul, kivéve az interjúkat, ahol a jó imidzs kedvéért mindig elismételte a fent említett másik kettőt is. Ennek köszönhető, hogy az interneten terjengő cikkekben már nyelvzseniként emlegették, mégis, sosem tudott egyedül boldogulni. Évek óta kérlelte a menedzsmentet, hogy vegyen fel melléjük egy állandó tolmácsot, mert elég kellemetlen, hogy az emberiség nagy részével nem tud szót érteni, tekintve, hogy bár rengetegen tanulják az angolt, az iskolai oktatás a fiú szerint rossz és gyenge alappillérekre van helyezve, mert nem a lényeget adják a tanárok a diákoknak tovább, de főnökük hajthatatlan. Majd talán most, ha rájön, hogy néhány hülye szendvicset nem tud elkérni, megváltozik véleménye. - Szendvics – mondta végül reményvesztetten a két nyelv hasonlóságaira támaszkodva. Eddig rendben volt, azonban a fiú erre elkezdte mutogatni neki a pékség kínálatát. - Rendelés. - Ezt már nem értette. - Megrendel – próbálkozott az igével, mire kortársa a pult mögött felkapta a fejét, de nem igazán jutottak ennél tovább. Harry nem értette, mikor megkérdezték a nevét, a másik nem értette, mikor Harold a munkatársait kereste, nagyobb angoltudás reményében.

Léna az ujjlenyomatos üvegajtó másik oldalán pedig nem értette, mit szerencsétlenkedik ennyit a fiú, de titokban jól szórakozott. Végül úgy határozott négy és fél elfojtott mosolygással töltött perc után, hogy segítségére megy. Nem siet, mivel az ajtót meglehetősen lassan nyitotta ki, de a szándék megvolt.

- Mi a probléma? - kérdezte először angolul, majd már németre akart váltani, de addigra már mindkét fél egyszerre kezdte el magyarázni, milyen illetlen és felfuvalkodott tökfej a másik. - Állj! - parancsolt csendet a lány, de valahogy senki nem figyelt rá. Ilyen az, mikor egy egyszerű szót, mint például jelen esetben a sajtot valaki káromkodásnak értelmezi és felháborodásában túlordítja a segítséget. - Csend! - állt a lány a sarkára, mire a két vitában megizzadt fiú elhalkult. Léna először a némethez fordult és sűrűn elnézést kérve elmagyarázta a helyzetet. - Harry, milyen néven adtátok le a rendelést?

- Hm, nem is tudom, talán One Direction? - gúnyolódott szemforgatva a fiú. Valahol felháborította ez az egész, hogy nem ismerte meg a srác, hisz akkor rögtön leeshetett volna neki, miért jött. Duzzogva hallgatta, amint a lány tökéletes kiejtéssel fűzi egymás után a durva hangzású német szavakat. Pár másodperccel később egy hatalmas barna papírzacskót vett át.

- Fizethetsz! - biccentett a pénztárgép felé, mire Harold az eddiginél – ha ez lehetséges – még nagyobb sértettséggel vágta le a pénzérméket a kis műanyag tárolóra, mely erre a célra szolgált.

- Viszlát! - biccentett Léna és távozni próbált, de a nagy csomagtól nem tudta kinyitni az ajtót.

- Add ide! - kapott a lány karja után Harry. Eszébe nem jutott volna inkább ajtót nyitni, inkább megvárta, míg a lány végül megoldotta. - Hallod, add már ide!

- Nem. Valamit valamiért – jelentette ki a lány. - Elvisztek Bécsbe?

- Ne légy nevetséges. Magadat járatod le, és soha nem fog megváltozni rólad és a – Harry keresgélte a megfelelő szavakat – betegségedről a véleményem.

- Hey, tisztázzunk valamit! - torpant meg a lány hirtelen, a fiú pedig lehagyta néhány nagy lépéssel lendülete következtében. - Te ugyanolyan rendelésre mentél oda, mint én. Kettőnk közül mégis engem hiszel kattantnak. Nem gondolod magad kicsit pofátlannak? - Majd ismét megindult a busz felé, melyet már majdnem elértek. Mégis mi volt a terve? Hogy csak felsétál és helyet foglal, mint valami helyi járaton? Harry arcon csapva érezte magát a szavaktól. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyeneket vágjon a fejéhez. A mindennapi felállás a következő volt: mindenki őt pátyolgatta, a lány kortársai pedig nyolcvan százalékban hozzá akartak menni feleségül. Most pedig itt van ez a valaki, ki egyszer olyan hangon beszél, mint egy félénk kiscica, máskor pedig olyan hevességgel gesztikulál, mint egy oroszlán, még több kilós papírzacskóval a kezében is. Nem tudott kiigazodni rajta, de igazság szerint nem is akart. Pontosan tudta, mit nem akar, arról viszont fogalma sem volt, mit akar.

- Várj már meg! - szaladt a lány után. - Rendben, játszunk így. Én nem pszichopatázlak le többé, te pedig odaadod cserébe a szendvicseket. Valami valamiért... - visszhangozta a szavakat, és megpróbálta elkapni a zacskót, a lány azonban fürgébb volt.

- Ne gondold, hogy érdekel a véleményed rólam! - füllentette Léna, és magában tudta, ez csak egy álom. Egy távoli, elképzelhetetlen álom. - Ennél többet kérek – alkudott.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy néhány szendvicsért cserébe elfuvarozunk Bécsbe? Inkább az éhhalál! - tiltakozott Harry.

- Fizetnék. És vajon ezt Niall is így gondolja? - vonta fel egyik szemöldökét már majdnemhogy kacéran Léna, ki látta azt, mit a fiú nem: az ideges, éhes társaságot a buszablakban türelmetlenkedni, kiket ebéd nélkül raktak ki a szállodából.

- Ne legyél ilyen felszínes! Miért hiszik a rajongók folyton azt, hogy ilyen kicsinyes jelzőkkel be lehet minket kategorizálni? Niall, az örökké éhes... - bosszankodott Harold a feltételezésen. Unta, hogy az élete nem állt másból, mint klisékből.

- Harry, siess már, a többiek majd éhen vesznek, és tudod, hogy Niall ilyenkor olyan, mint egy menstruáló kamaszlány! - jelent meg a menedzser enyhén pufók alakja a busz ajtajában.

- Igazán? - kuncogott Léna és megindult a busz felé. - Jó napot! Engem az utazási iroda - mely a szállásokat intézte Önöknek - küldött, én lennék a fiúk tolmácsa a további német nyelvterületeken zajló koncerteken – nyújtotta az idős férfinek előbb a súlyos zacskót, majd a kezét füllentése után.

- Mi a fenét művelsz? - rántotta Harry durván hátra a lányt táskájának keresztbe vetett pántjánál fogva. - Nem hazudozhatsz össze vissza! Még a nevedet sem tudom! - Legszívesebben ordított volna, de a körülményekre tekintettel csak suttogott. Legalábbis próbált, bár sosem volt erőssége, talán ezért nem volt jó titoktartó sem. Ekkor még nem tudta, hogy a titkok tartják össze az embereket.

- Léna vagyok, barátkozz vele! – A lánynak viszont meg volt rá a tökéletes képessége, hogy anélkül beszéljen, hogy az bárkinek is feltűnést okozzon. Szája alig mozgott, hangja halk volt, szavai mégis tiszták és érthetőek maradtak. Haroldnak be kellett látnia, hogy a lány bár őrült, de meg van a magához való esze, amit használni is tud. Úgy érezte, mintha olvastak volna a gondolataiban és ebbe beleremegett a gyomra. Néhány pszichológiailag beteg embernek vannak különféle hátborzongató képességei. Mi van ha? Nem. Nem lehet.

- Nem tartunk igényt a szolgálataidra! - lökte el a fiú magától és felszállt a busz legalsó lépcsőjére, várva, hogy az ajtó becsukódjon előtte, eltakarva mindörökre a vékony alakot, kit még mindig rázott egy kicsit a hideg, mely leginkább a szívéből áradt. De a kelleténél sokkal hosszabb másodpercekig nem történt semmi, így Harold, inkább hátat fordított a lánynak, és helyet keresett magának, mintha csak olyan sokan lettek volna a két oldalt húzódó kényelmes bőrülésekre, hogy kutatnia kelljen megfelelő ülőhely után. A menedzser szó nélkül figyelte az eseményeket és a fiú pálfordulását; egyszerűen képtelen volt hozzászokni szeszélyes viselkedéséhez és ingadozó hangulatához, melyet leginkább egy földrengéssorozathoz tudott hasonlítani. Mindenki próbálta megfejteni, mikor jön a következő roham, hogy milyen erős lesz, s mennyi áldozatot ejt majd, de sosem sikerült pontosan besaccolni, ezért legtöbbször nem voltak rá megfelelően felkészülve. Bár igazából ő volt az egyetlen, kinek Harry néha fel merte emelni a hangját, rajta kívül mindenki másnak némán engedelmeskedett, mint egy rosszul programozott robot. Ez nagyon nem tetszett a férfinek, ki lassan már nyugdíjához készülődött, s a háta közepére sem hiányzott az öt pörgős, pattanásos tinédzser sztárocska.

- Ki volt ez? - ült le Harry mellé sóhajtva, miközben a jármű motorja alig érezhetően beindult.

- Elmondta. A tolmács, akit kirendeltek mellénk. Segített a szendvicsekkel. Kemény nyelv a német – szállt be a hazugságba Harry is, és érezte, hogy valami megváltozott, hogy most már örökre bűntársak lettek a lánnyal. Tőmondatokban beszélt, többre nem futotta ereje. Nem nézett hátra, nem érdekelte az ablakon kívüli látvány. Menni akart, felpörgetni az időt.

Az emberek végtelenül buták tudnak lenni. Képesek egy életen át hajszolni a látszólagos hatalmat, pedig minden, mivel uralni lehet a világot, a kezdetektől a kezükben van. Hisz tudnak beszélni. Csak sajnos a szavak erejével nincsenek tisztában. Nem tudják, mekkora örömöt, bánatot, csalódást vagy egyáltalán változást tud hozni mások életébe mindössze egyetlen egy mondat a megfelelő személytől. Pedig ha rájönnének a beszéd igazi titkára, a világ garantáltan jobb hely lenne.

Léna sem ismerte ezeket a farkastörvényeket, nem tudta őket megnevezni vagy megérteni, de valahol, mélyen, legbelül sejtette és érezte őket. Épp eléggé ahhoz, hogy tudja, mikor kell megszólalnia és mikor elhallgatnia. Hogy mikor próbálkozhat és mikor adja fel. Meg persze, hogy mikor várja, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Ezt az esetet leginkább az utolsó kategóriába lehetett besorolni. Tehetetlenül, néma könnyekkel nézte, amint az átlagos kinézetű luxusbusz elindul. Az idős menedzseren kívül csupán egyetlen ember nézett ki az ablakon az indulás pillanatában, kinek tekintete találkozott a lányéval. Mindkettejük arcán némi csalódottság és értetlenség tükröződött, más-más okokból. Látták már egymást, és ezzel véget is ért az egymásról birtokolt információk sora. Mégis, Lénát rabul ejtette a sötét tekintet, képtelen volt elszakadni a távolodó szempártól, ki még mindig a busz végében ült és őt bámulta.

Hát nem furcsa az emberi agy? A legváratlanabb pillanatokban hív elő éles, tiszta képeket olyan dolgokról, melyeket gazdájuk minden erejével el akar felejteni, s erre képes akár éveket is rááldozni rövidke életéből...

2. fejezet

„Te és én.”

Dr. Artmenson fáradtan huppant le a fekete, párnázott székbe, mely felnyögött súlya alatt. Úgy érezte, mintha lelke sikoltott volna fel, még ha tisztában is volt gondolata abszurdságával. Hosszú és meglehetősen nehéz éjszakája volt, és szeretett volna pihenni kicsit, de tudta, ez lehetetlen. Hajnalban két beteghez is riasztották: az egyik éppen felébredt egy autóbaleset utáni három hónapos kómából, teljesen elroncsolódott arccal, és jelen kellett lennie, hogy átsegítse a beteget az első pillanatokon és némileg lenyugtassa a sokkhatás alá került férfit. A másik pedig egy fiatal lány volt, ki még az iskolában próbált meg öngyilkos lenni, de egyik tanára még épp időben rátalált, ezért új időpontot kellett találnia élete befejezéséhez, szombat éjjel kettő óra harminchat percet. A doktor látszólag lélektelen volt. Sosem mutatta ki, hogy betegeinek sorsa megviselné, sőt, még csak különösebb együttérzést sem tanúsított. Maradt az örök pókerarc és bólogatás, a higgadt hangnem, az örök nyugalom tettetése. Sokáig ő is úgy hitte, nem hagy nyomot életén más nyomora, de egy pszichológusnak biztos, hogy eljön a pont az életében, mikor a saját háza táján is körül kell nézni, s kitakarítani, ahelyett, hogy a szomszédokhoz járna. És pontosan ennél a pontnál Dr. Artmenson rádöbbent, hogy valahol belül nagyon fáradt.

Lazítani szeretett volna, mindössze néhány órára lepihenni, aludni kicsit, vagy legalább lehunyni szemeit, hogy esélyt adhasson a karikáknak a csendes eltűnésre, de ez nem volt lehetséges, mert az ajtón erőteljes kopogás hallatszott, majd egy zilált, vékony kis női alak rontott be.

- Szia Léna! - köszönt a doktor a tőle telő legnagyobb kedvességgel. Titkon remélte, hogy nem fog sok koncentrációt igényelni a lány beszámolója, bár már egyetlen rávetett pillantásából meg tudta ítélni, nem így lesz. - Gyere, ülj le! - intett a vele szemben álló kis fa székre, mely közel sem kínált annyi kényelmet, mint az övé.

- Tegnap elmentem egy koncertre – hadarta Léna erőltetett mosollyal az arcán.

- Milyen koncertre? - dőlt előre döbbenten a doktor szétfoszlott reményekkel, a lány pedig válaszként csak az ajkát rágta. - Léna, milyen koncerten voltál te? Mondd, hogy valami eldugott kis klasszikus fúvószenekar hangversenyét érted koncert alatt! - Léna továbbra sem válaszolt, de talán ezzel mondott a legtöbbet. - Mondd, hogy nem az arénában voltál! - a doktor kezdte kiadni feszültségét, csak nem a megfelelő személynek. Idegesen tekerte végig agyában a képeket az óriás plakátokról, melyeket a város minden kis szegletében látni lehetett már hónapok óta, kezdve a buszok oldalától a metró aluljárókig. Emellett eszébe jutottak a lány meséi egy elképzelt találkozásról és egy titokzatos tervről. De nem, ki van zárva, hogy sikerült neki. Hisz egy jegy legalább két csillagba került az égről.

- És ha igen? - döntötte érveit végleg porba Léna. - Jogom volt odamenni! Nem kell úgy kezelni, mint egy bűnözőt, nem vagyok közveszélyes! - ordította a vékony hangján.

- Léna, az isten szerelmére, tudod, hogy egy akkora tömegben mi minden történhetett volna? Bepánikolhattál volna...

- Volna – visszhangozta a lány, de Dr. Artmenson már nem tudott rá válaszolni, mert ismét kopogtak és egy napszemüveges férfi lépett be.

- Elnézést a késésért! – Léna azonnal felismerte a rekedt hangot és beugrottak neki a képek, melyek már vegyültek álmaival. Egész testében libabőrt érzett, minden kis porcikáját elérte, semmije nem menekülhetett. Neki jó volt a memóriája. Vagy csak fontos neki a fiú. - Uh, rossz helyre jöttem? - kérdezte a jövevény, mikor előresétált és látta a lány immár könnyekkel áztatott arcát. - Maga nem Dr. Artmenson?

- De, de... Elnézést, teljesen kiment a fejemből, hogy te is ma jössz... - hebegte angolul a doktor elhűlve.

- Igen, az orvosom ma tíz órára rendelt ide és biztosított róla, hogy maga várni fog rám – bólintott a fiú látszólag magabiztosan.

- Ez az én időpontom! - jelentette ki szigorúan Léna. A társalgás zökkenőmentesen váltott át angol nyelvre, arra a nyelvre, melyet a fiú anyanyelveként beszélt. A doktor tanult ember volt, tökéletesen beszélte az angolt és a franciát, illetve értett latinul és egy keveset olaszul is. Lénára az évek során ragadtak rá a nyelvek. A németet még a gimnáziumban kezdte el tanulni, de igazán akkor sajátította el, mikor Németországba jött. Angoltudását leginkább dalszövegekből, videókból, filmekből, könyvekből és a rádióból gyűjtögette össze. Ezenkívül még anyanyelvét beszélte, de az utóbbi években nem látta nagy hasznát. Jelen pillanatban az, hogy más nyelven kezdjenek el társalogni, nem számított nekik. Belül mindenki felállított egy fontossági sorrendet magában és ez a tény, mely talán hatalmas akadálynak látszott, hisz a teremben lévő harmadik személy mindössze csak egy nyelvet ismert, eltörpült. - Évek óta járok magához, úgy gondolom, elsőbbséget élvezek.

- Léna, kérlek, biztos vagyok benne, hogy találunk valami kedvező megoldást – nyugtatta a doktor. - Talán visszajöhetnél egy óra múlva, vagy akár itt is várhatsz. Sharon biztos szívesen elcseveg majd veled...

- Ez az én időpontom. - A dolgok kezdtek kaotikussá válni, s az irányítás egy szempillantás alatt kicsúszott az összes jelenlévő kezéből. - És nem engedem, hogy ő elsőbbséget élvezzen, csak azért, mert híres – tette hozzá hisztérikusan a lány.

- Már elnézést hölgyem, de nem tűröm ezt a hangnemet – szállt be az eddig egyoldalúnak tűnő vitába Harry is és a lányra nézett. Először nem ismerte fel, de most, hogy tekintete találkozott vele, újraelevenedett a tegnap este. Valami derengett. Ő és ez az ismerős idegen, Louis és néhány elnyelt könnycsepp. - Te? - esett majdnem hátra a meglepetés döbbenetétől.

- Ismeritek egymást? - köszörülte meg torkát a doktor. - Szóval, Léna, képes voltál mégis odamenni és ha jól sejtem még más is történt... - fejezte be a középkorú férfi mondatát sejtelmesen, remélve, hogy a lány majd folytatja. Azonban nem kapott mást, csak hallgatást.

Valójában egyikőjüknek, sem Lénának, sem Harrynek nem volt különösebb kedve itt lenni. Mindketten gyűlölték a kórházszagot, a fehér falakat, a betegek látványát, a levegőbe képzelt valótlan sikolyokat, a halál épületnyi közelségét és nem utolsósorban a lesajnáló pillantásokat, melyekkel a személyzet összes tagja illette őket, mikor kezük a pszichiátria folyosójának ajtaja felé nyúlt. De hisz ez most nem is erről szólt, sokkal inkább a becsületről. Léna nem szerette volna, ha ismét kiütik a nyeregből, Harrynek pedig az nem tetszett, hogy a lány azt hitte, csak a hírnevével tud elérni bármit is.

- Rendben, elmegyek. Találkozunk jövőhéten! - szegte fel állát a lány sértődötten.

- Rendben, elmegyek! Egy óra múlva úgyis indulunk Bécsbe – hajtotta le dacosan fejét ezzel egy időben Harry.

- Állj! - a doktor határozott hangja erősen csendült fel, s két visszhangot vert a piciny kis teremben. - Senki nem megy sehová – jelentette ki. - Üljetek le mindketten.

A fiatalok lopva egymásra pillantottak, egyikőjük sem mert nemet mondani a látszólag igencsak bőszült orvosnak, így hát Léna leroskadt az asztal előtt álló kis faszékre, Harry pedig a fal mellett álló fekete bőrkanapéra ült.

- Kezdhetjük? - nézett körbe a doktor. - Nagyszerű. Akkor meséljétek el nekem, hogy is volt az a tegnap este.

- Meséltem a barátnőmről – kezdte Léna bátortalanul. - Még egyszer, régen megígértem neki, hogy szerezni fogok neki egy aláírást Harrytől. És ha én megígérek valamit, megtartom. Így hát a koncert után megkerestem Harry öltözőjét.

- Éppen öltöztem át, mikor bejött – vágott a lány szavába Harry. - Persze akkor még nem tudtam, hogy pszichopata, és adtam neki egy autogramot.

- Ha itt valaki pszichopata, akkor az nem én vagyok – fordult a fiú felé villámló szemekkel a lány.

- Hé, hátrébb az agarakkal! - csitította őket dr. Artmenson. Ebben a pillanatban életében először megbánta, hogy anno úgy ragaszkodott az orvosi egyetemhez. Milyen szép élete lenne most, ha enged anyja unszolásának és valami nyugis melót választ. Mehetett volna mondjuk építésznek vagy kertészmérnöknek. De ő életeket akart menteni, ettől nem tágított. Csupán egy dologgal nem számolt: őt nem fogja megmenteni senki. - Aztán?

- Nincs aztán – zárta le kurtán Léna. - Hazamentem.

A doktor nagyot sóhajtott. Fogalma sem volt, mit kezdjen a két gyerekkel, kik úgy ültek ott, mint akik összevesztek az óvoda egyetlen piros pöttyös labdáján.

- Rendben. És most hogyan tovább?

- Én, mint említettem, utazok Bécsbe, holnap este koncertünk van. Aztán még van pár kisebb állomás a környéken, és utána megyünk haza. Németországgal és Ausztriával véget ér az Európai koncertkörút – mindezt Harry hatalmas megkönnyebbüléssel a hangjában mondta.

- Mindig is szerettem volna eljutni Bécsbe – álmodozott Léna. - Persze ez csak a gazdag seggfejek kiváltsága.

- Léna, fékezd magadat! - szólt rá orvosa, kezeivel erősen lüktető fejét masszírozta. - A tanácsom a következő: Most szépen mindketten visszamentek a szállásotokra. Léna, te az ajtón kilépve balra indulsz, Harry, te pedig jobbra. Amikor kimentek, egyikőtök sem fog hátra nézni. Érthető voltam?

Mindketten bólintottak, de a doktor nem volt benne száz százalékig biztos, hogy valóban felfogták nem túl kedves, de annál hatásosabb szavait.

- Viszlát! - köszönt Harry illedelmesen, Léna azonban hallgatagon indult az ajtó felé. Pechükre egyszerre értek oda, s mindketten elsőnek akartak távozni, így kissé meg kellett lökniük egymást, hogy kiférjenek. A fiú érezte, milyen törékeny is ez a lány, ki furcsán méregeti, ugyanazzal a pillantással, mint tegnap este, s ennek ellenére mégis mennyi erő lakik benne. Léna nagyon vékony volt, legalábbis vékonyabb az illendőnél. De Harry nem akarta tudni miértjét, már csak dacból sem akart lányról tudni az ég világon semmit. Léna is hasonlóképpen érzett a fiú iránt. Távol akarta tartani magától a saját érdekében. De valahol, mélyen mindketten érezték, hogy mindez nem lehetséges, mert olyanok voltak, mint a mágnes. Egyikük kék, másikuk piros, teljes ellentét, de éppen ettől vonzó a másik számára. - Örültem a találkozásnak! - nézett gúnyosan a fiú a lányra, mikor kiértek az ajtón. A doktor, ki már csak egy csendes szemlélője maradt a történetnek, puszta háttérkellék, megrázta a fejét, majd egy megeresztett egy kis mosolyt.

- Köszi, hogy lenyúltad az időpontomat! - szegezte mondatát sértetten Harrynek a lány.

- Pszichopata – ejtette ki halkan a szót a fiú, mintha csak ezzel meg tudná magyarázni a lány minden szavát és tettét.

- Seggfej – kontrázott Léna, majd határozott léptekkel elindult jobbra, Harry pedig nagyokat pislogva próbált visszatérni a jelenbe, miközben balra fordult. Mindkettőjüknek csomagolnia kellett. Indulni. És nem néztek hátra.

1. fejezet

„Amikor tizennyolc évesek voltunk.”

A két fiatal nézte egymást. Nem lett volna ebben semmi különös, ha eltekintenénk a körülményektől, melyek mindent egész más színben vetítenek az élet vásznára. Félhomály volt, a lámpa folyamatosan pislákolt, pedig Berlin legszebb és legfényűzőbb arénájának egy eldugott kis öltözőszobájában ácsorogtak, de hisz a vihart ilyen külsőleges dolgok közel sem érdekelték. Az eső odakint szakadt, hideg szél fújt, és ők mindketten fázósak voltak. A lány keze mintha remegett is volna, de ki tudja már ennyi év távlatából, hogy az idegesség, vagy a nyitott kis ablak miatt a bal oldalán. Körülöttük helyi munkások sürögtek, kiknek sok teendőjük akadt így koncert után, legfőképp a biztonságiaknak, kiknek ki kellett terelnie az éljenző tömeget az esőre, hogy mindenki menjen a maga dolgára. Az emberek még énekeltek és hangosan áradoztak a frissen beszerzett élményről, az őrök pedig fáradtan sóhajtoztak, leheletük látszott a hideg, nyirkos levegőben. Így történhetett meg, hogy a káoszban egy lány elcsatangolt egy számára tiltott területre. Senkinek se tűnt fel, vagy ha mégis, akkor sem zavartatta magát: minden koncerten megesett, hogy egy-egy őrült rajongó ily módon szerezte meg az áhított fotót és aláírást, de többségében aztán eltűnt az emlékek ködében különösebb perpatvar és biztonsági beavatkozások nélkül. Azonban ez más volt. A két fiatal csak állt és nézte egymást. Mindketten úgy érezték, mintha tükörbe pillantanának, pedig fiú és lány állt egymással szemben, és igazából semmiben sem hasonlítottak. Harry alsónadrágban ácsorgott, nyakában egy narancssárga törölköző lógott, jobb kezét kissé eltartotta magától, belefeledkezve a mozdulatba, melyet félbeszakított az idegen érkezése, hogy fel akart öltözni. Lénán volt ruha, azonban közel sem olyan, mint amilyet Harry a rajongókon látni szokott. A legtöbben a bandát ábrázoló pólóban, vagy valami koktélruhában, de mindenképpen ünnepélyes öltözetben jelennek meg fellépésein, országzászlókkal az arcukon, a lány azonban egyszerű fekete farmert, szürke bokacsizmát és egy férfi farmeringet viselt, mely egészen combja közepéig lógott és félre volt gombolva. Talán a barátjáé – gondolta naivan Harry, azonban ez az állítás messze járt a valóságtól. Igazából minden, amit egymásról gondoltak hazugság volt, önnyugtatás, téves képzelgés, buta következtetés. Ekkorra Harold már biztos volt a tényben: a lány reszket. Két vékony lába össze-össze ért, ahogy kegyetlenül rázta valami belső erő. Nem, tényleg nem lehetett első ránézésre semmi közöset felfedezni bennük, de ők mégis már az első pillanatban rájöttek. A szemük, mellyel oly erősen kapaszkodtak egymásba. Harryé zöld volt, mint egy kölyökmacskáé, Lénáé pedig barna, mint két hatalmas gesztenye, mégis az a kis mélabús fénypont, mely ott táncolt bennük, határozottan ugyanaz volt. Harry kapott észhez először, s szóra nyitotta száját, mire a lány is összeszedte magát, és szégyenlősen lesütötte tekintetét.

- Miben segíthetek? - köszörülte meg a torkát a fiú. Angolul kérdezte, és remélte, hogy a lány érti az egyszerű nyelvtani szerkezetű, rövid kis mondatot. A németek általánosságban remekül beszélik az angol nyelvet, hisz a kettő igencsak hasonlít, eltekintve attól, a német némileg nehezebb.

- Nem akartam rád törni – szögezte le a lány bűnbánóan. - Csak egy aláírást szeretnék és már itt sem vagyok – jelentette ki remek angolsággal.

- Hát persze – forgatta meg szemeit Harry. Mire is gondolt? Mi másért ácsorogna egy rajongó egy fergeteges koncert után az öltözőjében? Miatta? Nem, csak a kézjegyéért. - Kinek írhatom? - kutatott egy toll után, és közben felvette nadrágját, hogy kevésbé érezze kellemetlenül magát. Más különben nem igazán zavartatná magát, hisz egy világ látta már szinte meztelenül, amúgy sem volt szégyenlős típus, nem úgy nevelték, de ez a lány valahogy megkövetelte a felöltözést.

- Rebeka – hangzott a válasz, és a fiú már firkantotta is a nevet, megszokásból c-vel. - K betűvel írják – tette szóvá Léna rögtön.

- Oh, értem – rázta meg fejét zavarodottan Harry, majd elmosolyodott. - Szép neved van – hangzott szájából a dicséret már szinte megszokásból, de aztán emlékeztette magát, hogy a munkaideje lejárt. A mai napból ennyi elég, ezt a lányt is biztos várják kint a szülei.

- Nem így hívnak. Egy barátnőmnek lesz, aki nem lehetett ma itt, mert messze lakik – magyarázta a Léna, de mikor látta, hogy a sztár nemigazán figyel rá, inkább elhallgatott. Egyébként is már számtalanszor megígérte magának, hogy nem fogja idegenek kiteregetni életét, és nem fog mindent túlmagyarázni, de sajnos a megszokás nagy úr. Úgy gondolta, indulhat. Gondolkodott, hogy mondjon-e köszönetet, vagy csak csendesen sétáljon-e el, de végül nem volt ideje eldönteni a kérdést, mert amint elszakította pillantását a fiú arcáról, újraéledt a külvilág. Csalódottságot érzett valahol belül, mélyen, ismeretlen tereken, ott, ahová nem ért el önhatalma. Ott állt előtte valaki, akit oly sokáig csak a képernyőn keresztül nézhetett, és most nem látott mást, csak egy embert. Egy kócos, izzadt fiút, ki épp a pólóját húzta. Zsebre tette a lapot, melyen az autogram szerepelt, nehogy hideg izzadtságcseppjei átáztassák azt, mert tudta, nagy utat kell meg megtennie. Mellettük német férfiak diskuráltak valamiről hevesen, mikrofonállványokat és hatalmas hangszórókat cipelve, sorra benéztek az ajtón, melyet nyitva felejtett, de egyikőjük se tudta pontosan, miről esik szóváltásuk. Harry nem értette, Léna pedig nem akarta.

- Harold, nem megmondtam, hogy öt perc múlva a buszon akarlak látni? - rontott be két férfialak hirtelen. Az egyik egyenesen a lány látószögébe sétált, idős volt, arca beesett, fekete haja őszült, hangja kemény és ropogós volt. A másik pedig egy ideig a falon suhant, majd végül mégis felfedte magát. Louis volt a bandából, ki Harryhez lépett és megölelte a fiút. Legalábbis Léna csak ennyit látott. - Nincs időnk, szorosan a tervhez kell tartanunk magunkat! - recsegte az idős ismeretlen. - A hölgy gondolom a takarító, ez is bizonyítja, hogy nekünk már semmi keresni valónk itt.

- A hölgy egy rajongó, aki éppen távozni készült – javította ki Harry főnökét, vigyázva, hogy hangneme egy bizonyos határon belül maradjon, mégis annyira sértse, amennyire csak módjában áll. Ezzel a gondolataiba meredt Lénát és kizökkentette álomvilágából, ki egy biccentéssel az ajtó felé indult. Harry legszívesebben elkapta volna a kezét, maga sem tudta miért. Olyannak érezte ezt az egészet, mint amikor valaki öngyilkos akar lenni, belefulladni az életébe, de aztán mikor mentőövet dobnak neki, mégis utánakap. Úgy érezte, van a lány tekintetében, sőt, egész lényében valami különleges, melyet meg akart fejteni. Azonban nem tette, hisz tudta, ez nem egy tündérmese, és ő nem egy herceg. Így egy pulcsi után kapott, és hogy bizonyítsa, jelen van lelkileg is, nyomott egy puszit Louis arcára, ki erre elvigyorodott. Átkozott egy helyzet ez – konstatálta magában. Ott állt egy idegen országban egy koncert után, melyben ismét hálát mondott a rajongóknak azért, hogy eljuttatták idáig. De belül semmiféle ilyen gondolat nem ütött fejében szöget. Szerette és tisztelte édesanyját, de minél tovább játszotta a híresség szerepét, annál jobban haragudott rá, hogy anno úgy erőltette az éneklést és jelentkezett a nevében abba a tehetségkutatóba. Hiszen akkor indult meg az egész lavina. Senki sem gondolta volna, hogy a zöld szempárt és a göndör fürtöket ilyen könnyen el lehet adni. Na meg a szívet. Hiszen ott állt mellette Lou, vigyorogva, mintha csak bármi oka lenne a boldogságra, mintha nem az imént kapott volna egy puszit egy fiútól, miközben este egy lánnyal fog telefonálni, és szerelmes szavakat suttogni neki a fürdőszoba közel sem titkos sötétjében. Nem volt ez így helyén, mindketten tudták, azonban hiába kutattak megoldás után. Valami volt köztük, ezt biztosra vették, csupán abba nem akartak sosem belegondolni, hogy mi van akkor, ha ez a valami szerelem. Aztán jöttek a fanok, és elkezdték terjeszteni, hogy melegek, ők pedig egyértelműen tagadták egy ideig, amíg erejük bírta. Azonban eljött a pont, amikor kénytelenek voltak az állítással farkasszemet nézni, így hát megegyeztek abban, hogy adnak maguknak egy esélyt. Megígérték, hogy megpróbálják, és a turné végére, mely egyre közeledett, tudni fogják, merre tovább. Azonban Harrynek egyre kényelmetlenebb lett ez a helyzet, s kezdte biztosra érezni, ő nem szeretett bele bandatársába. Erőltetettnek érzett minden simítást és puszit, s egyenesen kirázta a hideg, mikor barátja teljes természetességet színlelve keze után nyúlt. Talán én nem is tudok szerelmes lenni – gondolkodott el. A pszichológusa szerint, kihez kötelező jelleggel járt, s kit a stáb már alapvető tagként hurcolt magával szinte mindenhová, ez természetes. Hisz annyi lányt látott már, és annyi negatív emlék kötődött hozzájuk, hogy nem csoda, nem tud úgy nézni egy nőre. Azonban mindig kicsit összeszorult és gyorsabban vert a szíve, mikor gimis barátaira gondolt, kik többnyire mára már boldog családapák. Ők más álom után mentek, s talán ők tették jól. De Harry már nem akart ilyeneken gondolkodni, ő csak el akart kezdeni élni. Így hát visszamosolygott Louisra, kivette annak táskájából az üdítős üvegét, meghúzta, majd energikusnak tűnő léptekkel indult ki a hideg német őszbe, hogy felszálljon a buszra, mely a szállodához viszi. Örült, hogy legalább holnap nem kell végre dilidokijához szokásos vasárnapként ellátogatni, mert az kivételesen nem tudott eljönni velük. Aztán eszébe jutott a cím, melyet hangpostáján hagyott. Egy barátját bízta meg, itt Berlinben, hogy turkáljon kicsit a lelkében, abban a lélekben, melyet még saját gazdája sem értett. Nagyot sóhajtott, megunta a bábként mozgatható rongybaba szerepét, azonban nem tett semmit. Nem lázadt. Az a lány, kit takarítónőnek hittek élete talán legszebb napján sem teszi. Pedig valószínűleg lenne miért. Harry látta a szemén.

Léna kényelmetlenül fészkelődött a helyi járat egyik hátsó ülésén, számolva a perceket, mikor ér végre az olcsó kis moteltől nem messze lévő megállóba. Nem szeretett az éjszaka kellős közepén egyedül mászkálni, de elhatározta, hogy ez a nap minden tekintetben kivétel lesz. Jól érezte magát a koncerten, akkor is, ha a szomszédja néha túlsikította a fiúk énekét, és bátran megszerezte az aláírást, még akkor is, ha utólag visszapörgetve az eseményeket egy nagy rakás szerencsétlenségnek tűnhetett. Ha ezt holnap elmeséli a klinikán az orvosának! El sem fogják neki hinni! Mint ahogy volt angoltanára sem hinné el, hogy a lány ennyire vitte az életben. Hosszú idő óta először büszkének érezte magát, mert úgy érezte él. Tett valamit. Megtett valamit. És ez, ha csak néhány percre is, de jóleső érzéssel árasztotta el. Úgy hitte, jól fog aludni éjszaka, hisz kellőképp elfáradt, és reményekkel telve fészkelte be magát a meleg ágyba. De valamire nem számított. Arra a zöld tekintetre, mely most már élethűen, teljes valójában meredt rá. Álmában a két fiatal nézte egymást. A szavak feleslegessé váltak, mert az a fiú teljes ellentéte volt annak, kit a címlapokon és a színpadon látott. Meggyötört tekintetében elveszett a rossz fiús jelző, melyet ráaggattak, és görnyedt válla sem úgy festett, mint egy macsóé. Ellenben Léna sem olyan volt, mint amilyennek egész életében hitte magát. Ő nem volt gyenge, arckifejezése rendezett volt, háta egyenes, csak a térdei koccantak össze kis időközönként. Felcserélődtek a szerepek; ez a szép az álmokban.

Azonban reggel nem volt benne biztos, hogy csupán álmodta. Próbálta találkozásuknak minden egyes kis jelentéktelennek tűnő pillanatát visszaidézni, hogy megfejtse. De nem emlékezett másra, csak hogy álltak és nézték egymást. A többi már csak egy összefolyt, művészi értékű paca volt.

Prológus

„Egyszer az életben igazunk van, nem hibázunk.”

Embertömeg. Fullasztó meleg. Ordítozás. Vakuvillanás. Egy nő felém rohan, épphogy hátrébb tudok lépni, hogy ne üssön el, de így a lendülettől a falnak csapódok és beverem a jobb oldali lapockámat. Fájdalmamban odakapok a kezemmel, de nem érem el tökéletesen a sajgó pontot. Valahol, tőlem nem is olyan messze egy mély hang beszél a mikrofonba, az pedig berezonál. A tömeg kissé feljajdul és néhányan a fülüket dörzsölgetik rosszallóan. Az emberek sokasága kezd magával sodorni, apró lépésekkel kerülök közelebb a kijárathoz, ahonnan friss, záporillatú hideg levegő áramlik be. Ez lenne a szabadság illata? Nem, nem hiszem, hogy abba ennyi sár vegyül és a tyúkokat szállító teherautó, melyet a kis ablakokon látok elsuhanni sem illik a képbe. A bíróság épülete kezd egy vásárcsarnokká dagadni, mindenki próbál túlkiabálni a másikon, pedig minden szájból ugyanaz a kérdés visszhangzik folyamatosan. Rólam tudomást sem vesznek, de talán így a legjobb. Talán nekem sem kellene velük törődnöm, hisz oly gonoszak és kegyetlenek. Ki akarok jutni innen, mindenáron kiszabadulni ebből az örvénylő, hangos tébolyból. Kezemmel már nyúlok a kilincs felé, csuklómon meglátom a véres vonalakat, melyeket a bilincs karcolt hamuszürke bőrömbe. Hátranézek, valahol mélyen tudom, hogy még látni akarom őt, de aztán mikor megpillantom, amint csendesen ingatja fejét, jelezve, nincs több kérdés, nincs több válasz, ijedten fordulok vissza, s menekülőre fogom. Aztán egy tompa puffanást hallok, s csak másodpercekkel később jövök rá, hogy ez én vagyok. Vas, vagy inkább vér szaga terjeng az orromban. Nem tudom mi történt, túl nagy a káosz. Csendben várom a végét, nincs értelme sikítani. Olyan érzés árad szét a tüdőmben, mintha felemelnének. Elvisznek innen. Vissza oda. Oda, ahová én nem vagyok való, oda, ahová ők kényszerítettek már első alkalommal is. De ha jobban meggondolom, nem is volt olyan rossz. Sokszor meglógtam a beszélgetésekről és átmentem a gyerekosztályra. Volt ott egy kisfiú, szerettem vele játszani. De nem, akkor sem akarok oda visszamenni. Valami a nyakamat csikizi. Felébredek és azzal a bűnbánó arccal találom szemközt magamat.

- Vége – mondja, és a komorság lassan elpárolog. - Örökre – ezt már nevetve ejti ki. Majd megcsókol. Sosem csókolt még meg ilyen szenvedéllyel. Sosem csókolt még meg igazán engem. De most már ő is tudja, hogy nem árthat nekünk semmi és senki. Hiszen vége. Örökre.