4. fejezet

„Hova mennek a törött szívek?”

A busz nagyot fékezett, utasai előre vagy oldalra – testhelyzettől függően - estek. A lámpa túl hirtelen váltott pirosra, de nekik ez tökéletesen kapóra jött, úgy érezték, a sors döntése volt. Pedig valójában nem történt semmi különös, a lámpa a megszokott időközzel jelezte a kötelező pihenőt, csupán a sofőr visszapillantó tükörben látott képen elkalandozott tekintete miatt tűnt mindez gyorsabbnak a megszokottól. A sötét szempár tulajdonosa intett egy aprót fejével, melyből Léna rögtön érezte, futnia kell. Nem volt ez több, mint reménykedő ösztön. Az ajtó nyitva várta, ő pedig vadul zakatoló szívvel szállt fel.

- Te hátra ülsz, én pedig előre – osztotta ki Harry, és a busz vége felé terelte a lányt, mindenfajta kedvességet mellőzve. Senki nem köszöntötte az új jövevényt, mindenki túlságosan meg volt illetődve ahhoz, hogy megkérdezze a nevét. - Velem azonos oldalra, hogy ne lássalak. Tegyél úgy, mintha itt sem lennél.

A fiú maga is meglepődött, mennyi erőt kellett gyűjtenie ehhez a gorombasághoz. Nem akarta bántani ezt az amúgy is látszólag megtört lényt, azonban nem akarta tévképzetekbe sem ringatni. Léna bólintott, tudta, nem fog nehezére esni kérését teljesíteni, tekintve, hogy egész életét erre alapozta: csendben maradni és eltűnni a szemek elől. Azonban mióta találkozott ezzel a fiúval, magára sem ismert. Minden cselekedete ellentmondás volt önmagának, legalábbis annak a valaminek, akit önmagának hitt. Mert a a valaki csupán a megszokás és az emberek által formált élet volt és nem egy személy. Azonban erről ő nem tudott. Olyannyira természetes volt, hogy neki hűnek kell maradnia ezekhez az elvárásokhoz, hogy nem is próbálkozott kideríteni, milyen is személye valójában. Most pedig, hogy engedett kicsit vágyainak, csapongott. Nem lehetett behatárolni vagy meghatározni, mert változott. Keresett valamit, kétségkívül.

A társaság csendben indult meg, mindenki meg volt szeppenve kissé. Egyedül Harold nem zavartatta magát, leült és gitározni kezdett. Lou Harry térdén pihentette kezét, fejét hátrahajtotta, szemét becsukta, lehet, hogy már aludt is és ezért nem jutott el tudatáig az új utas személye. Egyébként sem ismerte fel Lénát, hisz csak egy röpke pillantást vetett rá. Ugyanez nem volt viszont elmondható a menedzserről, aki már az elejétől fogva erősen törte a fejét, honnan lehet ismerős neki a tolmácsnak beállított lány. Most azonban ő is hallgatott és kikapcsolta kicsit paranoiás gondolatait. Niall most egykedvűen kibámult az ablakon, oda, ahol néhány másodperccel ezelőtt még a lány állt, mint egy faképnél hagyott szerető, Liam pedig a kopott farmerján lévő lyukat tanulmányozta olyan elszántsággal, mintha csak valami megfejtendő rejtély lenne. Egyedül Zayn fordult érdeklődéssel az új felé, kendőzetlenül megbámulta arcát, mely most, hogy melegre ért, kipirult.

Léna nem volt csúnya lány, sőt, kimondottan csinos arccal áldotta meg a genetika, csupán élni nem tudott vele. Az évek kegyetlenül meglátszottak rajta, s kicsit olyanok voltak vonásai, mintha a sok könny már elmosta volna őket. Zayn nem tudott jobb jelzőt használni a lányra annál, hogy halvány. Talán ha ki lett volna sminkelve, ha látszottak volna hosszú szempillái, melyek barna haja ellenére szőkék voltak, vagy szájának vonala, akkor azonnali véleményt tudott volna alkotni róla, így viszont nagy szemeit hosszan elidőztette a zavart arcon. A fiúnak sokkal jobb volt az arcmemóriája, mint Harrynek, pontosan tudta, hol látta már évekkel ezelőtt, abban viszont már nem volt ilyen biztos, hogy a lány is emlékszik rá.

- Szia – ült le vele szemben. Kicsit úgy érezte magát, mintha ő lenne a potyautas. - Zayn vagyok.

- Tudom ki vagy – emelte rá Léna egykedvűen a tekintetét. Végtére is az egyik kedvenc bandájának turnébuszán üldögélt. Zayn szóra nyitotta száját, de végül nem mondott semmit, a kis rés pedig ott időzött ajkai között még hosszú percekig. Meg akarta kérdezni, hogy honnan, hogy csak a színpadról ismerős-e, vagy valahonnan régebbről, tudni akarta, hogy nem fogja lebuktatni, hogy számíthat rá, de nem akarta mindezt a lány nyakába zúdítani, főleg nem így, hogy a többiek mindössze néhány méterre voltak tőlük. Ráadásul Léna komolyan rákoncentrált arra, hogy ne okozzon feltűnést, így a fiú nem erőltette tovább a dolgot, de tekintete még így is visszavándorolt szabályos időközönként a földet bámuló lányra. A hangulat befagyott.

Már az autópályán jártak, Léna úgy érezte, valósággal száguldanak, azonban feszengése miatt nem tudta élvezni az akadálytalanul sikló gyorsaságot. Próbálta elképzelni magát Bécsben, ahogy forralt bort szürcsölget egy hatalmas karácsonyfa alatt. Mire odaérnek, talán az első hó is leesik, az idei évre fehér karácsonyt jósolnak. Advent első vasárnapja volt, azonban lelkét még nem érezte elég felkészültnek ehhez az időszakhoz. Nyugtalan volt. Tudta, hogy karácsonyra ez a banda már otthon lesz, mindenki szerettei körében fog ünnepelni, és ő is szeretett volna december végéig kicsiny hazájába érni. Bécstől már igazán semmiség lesz.

Niall az utat félbeválasztó csíkokat figyelte, melyek monoton szabályossággal szaladtak tovább. Érezte, hogy nincs jól, azonban az utolsó percig várt, míg végül jelezte a sofőrnek, és már alig állt a lábán, mikor az végre le tudott húzódni az út szélére, egy pihenőhelyre. A szőke fiú akkor támolyogva, de gyorsan tette meg a rövid, három lépcsőn levezető utat a szabad levegőig. Megkapaszkodott a szalagkorlátban, és kissé előre dőlt. Léna rosszat sejtett ebből a testtartásból, így utánaszaladt, Zayn nem értette, mire készül, így követte, ezt látva pedig Harry idegenesen pattant fel, melynek hatására a láncreakció utolsó szemeként Louis is felébredt.

- Hol vagyunk? - pislogott néhányat és küzdött az erős világosság ellen. A nap nem sütött, az eget halványszürke felhők borították, mégsem lehetett az égre nézni, mert a koszos fehérség kínozta a retinát.

- Niall rosszul van – válaszolt Harry, bár nem a feltett kérdésre. Egy szempillantás alatt mindenki a kissé remegő, fehérré vált fiú mellett termett olyan feszességgel, mintha csak kötelező jelleggel állították volna őket mellé, hogy védelmezzék.

- Szóval ilyen az, ha aggódnak az emberért – könyvelte el magában Léna, ki ezt saját bőrén oly rég tapasztalta, hogy már el is felejtette az érzést. Csontos ujjaival Niall halántékát masszírozta, míg a szédelgő fiút egyszer csak elkapta a megváltás, és az egész reggelije azok a bizonyos szendvicsek kíséretében nem túl illedelmes módon távozott. Léna kissé elfordította a fejét, abba az irányba nézett, amerre előbb Niall is bámult, hátha megáll számára a táj forgása, el azonban nem engedte, mert nem tűnt annyira stabilnak, hogy meg merje kockáztatni ezt a lépést. A másik oldalára Harold lépett, nehogy a fiú ne bírja megtartani saját súlyát, azonban eltévesztette a segítőnek szánt mozdulatot, s jobb kezében szorongatott mobilja társa reggelijéhez csatlakozott.

- Bassza meg! - csúszott ki a száját a káromkodás és a készülékért nyúlt, mire Léna villámokat szóró tekintetével találkozott szembe.

- Inkább segíts leültetni és valaki hozzon egy palack vizet, lehetőleg szénsavmenteset – rendelkezett, és ki tudja, miért, de engedelmeskedtek neki. Másodperceken belül kezében volt a flakon, azt sem tudta, ki hozta, talán Liam, de az is lehet, hogy Louis, a barna haj elmosódott szemeiben, melyet Niall szájához tartott. - Vegyél a szádba pár kortyot, majd köpd ki. - A szőkeség így tett, ezt néhányszor még megismételte, hogy a kellemetlen íz megszűnjön, de kezeiben megcsuklott az üveg, s egy kis adag pólójára folyt. - Most pedig igyál – folytatta parancsait. - Fel tudsz állni? - Niall erőtlenül bólintott. - Akkor gyere! - nyújtotta vézna kezét felé. - Nem maradhatsz itt, fel fogsz fázni, hideg a föld és tüdőgyulladást is kaphatsz. Kezd feltámadni a szél – magyarázta barátságosan, miközben felhúzta a nála sokkal nagyobb tömegű sztárt. Volt valami kellemes érzéssel eltöltő hangjának dallamában, mely még egy énekest is képes volt nyugalomra bírni. Mindenki némán figyelte a jelenetet, csupán Harry szitkozódott még egy kicsit, miközben egy másik üveg vízzel próbálta megtisztítani telefonját, de ezzel csak rontott annak állapotán. Volt egy olyan érzése, hogy végleg feladta és ezt már nem kell többé bekapcsolni. Így hát kivette belőle a sim- és memóriakártyáját, a többi használhatatlan részt pedig a földhöz vágta, de senki nem figyelt rá.

- Indulhatunk? - lépett közbe a menedzser sürgetően költői kérdésére, melyre sosem fogadta el a nemleges választ, de általában senki nem is próbált meg ellentmondani neki.

- Még egy pár percet várhatnánk, nehogy újra... - kezdte Léna bátortalanul, oldalán az egyre sápadtabb fiúval, de az öregember feltartott orral emelte kezét csendre intően.

- Ha nem tetszik a rendszer, gyalog is mehetsz tovább. Nem kötelességünk téged fuvarozni. Már így is késében vagyunk. - Kijelentésére hat értetlen szempár szegeződött rá, így kénytelen volt mondatát meg is magyarázni. Láthatóan nehezére esett. - Pár nappal ezelőtt tudtam meg, hogy beiktattak plusz két állomást. Ma este Lipcsében van jelenésetek, mindössze néhány dalt kell elénekelnetek, aztán ha ott végeztünk, már megyünk is tovább, nem éjszakázunk, hisz holnap kis arénás koncert Münchenben. Tudom, tudom, azt mondtam, holnap este már Bécsben vagyunk, de azt a fellépést pár hete áttolták három nappal későbbre, így belefértek ezek a plusz időpontok.

- És ezt mégis mikor akartad velünk közölni? - csattant fel Louis hangja élesen. Főnöke úgy beszélt róluk, mint holmi játékbabákról, akiket oda rángat és azt csináltat velük, amit csak akar.

- A helyzet adta magát – felelte higgadtam a menedzser, majd sürgetően tapsolt kettőt. - Haladjunk, emberek, a beéneklési lehetőségeitekkel játszotok. - Majd felszállt a járó motorú járműre.

- Ezt nem teheti – hitetlenkedett Zayn, és magában elszámolt háromig, nehogy olyat mondjon, amit esetleg később maga is megbánhat.

- De igen – húzta félre száját Liam.

- Niall nem léphet fel ma este, ilyen állapotban – jegyezte meg csendben Léna, mire a négy fiú tágra nyílt tekintettel fordult felé.

- Ki vagy te, hogy... - Harold hangja kettéhasította a száraz levegőt és csak akkor torpant meg a lány felé sietve, mikor Louis mellkasára fektette tenyerét.

- Nézz már rá! - billentette fejét oldalra a lány fájdalmasan, hogy rámutathasson. Már nem bírta sokáig tartani, de ez ügyben nem mert panaszt tenni.

- Jól vagyok – próbálta bizonygatni Niall, de szavainak nem sok hitelt sikerült kölcsönöznie.

- Menjünk – jelentette ki Liam, mikor a csapat másik busza, mely a többi alkalmazottat szállította, elhaladt mellettük. Ezzel lezárta a vitát. Léna felkísérte és lefektette Niallt a fekete bőrülésekre, hideg kezét szomorúan fektette a fiú egyre melegedő homlokára, s egészen addig pihentette ott, míg el nem bóbiskolt. Remélte, sikerül kialudnia azt, ami megszállta szervezetét.

- Nem kell ezt tenned – ült a lány mellé Harry nem sokkal később, mikor az fáradtan fészkelődött kicsit, hogy zsibbadt végtagjai nyerjenek némi feloldozást, s az elsuttogott szavakra megdermedt.

- Neked sem – válaszolta végül Léna csendesen. Harry nem értette. Most, hogy telefonja az örök mezőkre távozott, kénytelen volt szóba állni a valódi emberekkel, kik ott volt vele, egy légtérbe zárva. Összenéztek, mindketten magyarázatra vártak.

- Nem kell csak azért rostokolnod, mert azt érzed, potyautas vagy, még ha ez így van. Senki nem várja el tőled. Nem kell bizonyítanod, csak azért, mert te vagy az egyetlen nő a buszon.

- Nem is teszem – jelentette ki sóhajtva a lány. - Csupán segíteni akartam, nem tudtam, hogy már az is bűn. - Sértődött szavai után hosszú hallgatás következett. Mindketten szerettek volna a másik arcára pillantani, hátha le tudnak olvasni róla valamit, de akárhányszor ez megtörtént, összetalálkozott tekintetük, s ijedten kapták el egymásról. - Nem kell beszélned velem csak azért, mert kötelességednek érzed, ha egyszer utálsz. - Harry felkapta a fejét a hirtelen megnyilatkozáson.

- Nem utállak – nyögte végül, de olyan volt az egész, mintha csak azért ejtette volna ki a szavakat, mert kínozzák. - Épp az ellenkezője. Van benned valami, amit megláttam már az első pillanatban – szerette volna mondani, de inkább csak megrázta fürtjeit. - Hol tanultad? - kérdezte abban a reményben, hogy tovább tudja terelni a beszélgetést.

- Mit? - a lány meglepettnek látszott, nem értette, miről van szó.

- Ezt a gondoskodást – intett a fiú Niall felé. Léna nem volt biztos benne, hogy az utolsó szót jól értette, s megfelelően értelmezte. A gondoskodás olyan dolog volt, melyet nem lehetett tanulni, s elég gyerekes gondolatnak tűnt, hogy bárki is ezt higgye. Mégsem kérdezett vissza, mert tudta, mire akart beszélgetőpartnere kilyukadni.

- Elég sok időt töltöttem a kórház falai között, hogy valami rám is ragadjon. Az embernek egy idő után nincs jobb dolga, mint a megfigyelés. Amikor már kiolvastál minden könyvet és kívülről fújod a telefonodon lévő összes dal szövegét, akkor elérkezik a tehetetlenség pontja. Leülsz és nézed a körülötted megfordulókat. És tanulsz, anélkül, hogy tudatosan ráébrednél – fejtette ki.

- Azért voltál kórházban, mert... - Harry nem tudta befejezni a mondatot, Léna pedig tiltakozón oldalra fordította a fejét. A fiú pontosan tudta, most túl messzire merészkedett. Újra és újra emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ő nem akar semmit tudni erről a lányról. Nem szabadott, hogy érdekelje. De hiszen felesleges sorokat pazarolnom arra, hogy elmondjam, az agy gondolkodó része mit sem ér a tudatalatti és a szív együttes ereje ellen. Ez már túl nagy klisé. Mégis, Harry erre csak most ébredt rá. Nehéz, mikor jobban érdeklődünk valaki iránt, mint azt mi szeretnénk, mert tudjuk, bármit teszünk, az végül nagyon fájni neki, de legfőképpen nekünk.

- Mert gonoszak az emberek – zárta le a témát Léna röviden. Harold beleegyezően bólintott, a lány pedig zavartan tördelte a kezét. Harry szerette volna ebben megállítani, sajátját Lénáéra fektetni, de fegyelmet erőltetett magára. A lány megérezte ezt a tépelődést. - Te és Louis? - tette fel bátortalanul a kérdést.

- Mi van velünk? - kérdezte Harold érdektelenséget tettetve. De tisztában volt vele, Léna se nem vak, se nem hülye.

- Együtt vagytok? - Léna úgy érezte, járt neki ez a kérdés, hiszen nem volt benne semmi kínos, legalábbis nem kínosabb annál a kérdésnél, amit neki tettek fel. De választ már nem kaphatott, mert Harry felpattant, s csupán egy erejét vesztett, él nélküli „Közöd?” kérdést tudott odavágni, miközben visszaült eredeti helyére.

A hazugságokkal csupán az a baj, hogy vagy előbb, vagy utóbb, de kivétel nélkül mindig kitudódnak. Még akkor is, ha már az illető, ki szájára veszi őket is elhiszi. Akkor is, ha a lehető legkörülményesebben vannak körülágyazva. Egy hazugság sosem maradhat titokban. Ezt mindenki tudta. A gitárját ismét mereven szorongató Harry is Louis mellett, a Niall fejét simogató, homlokráncoló Léna is, a sofőr mellett helyet foglaló, izzadó menedzser is és a busz hátuljában kényelmesen elterült Zayn is, ki némi féltékenységgel nézte végig a Harry és Léna között lejátszódó kis beszélgetést. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy ketyeg az órájuk.