2. fejezet

„Te és én.”

Dr. Artmenson fáradtan huppant le a fekete, párnázott székbe, mely felnyögött súlya alatt. Úgy érezte, mintha lelke sikoltott volna fel, még ha tisztában is volt gondolata abszurdságával. Hosszú és meglehetősen nehéz éjszakája volt, és szeretett volna pihenni kicsit, de tudta, ez lehetetlen. Hajnalban két beteghez is riasztották: az egyik éppen felébredt egy autóbaleset utáni három hónapos kómából, teljesen elroncsolódott arccal, és jelen kellett lennie, hogy átsegítse a beteget az első pillanatokon és némileg lenyugtassa a sokkhatás alá került férfit. A másik pedig egy fiatal lány volt, ki még az iskolában próbált meg öngyilkos lenni, de egyik tanára még épp időben rátalált, ezért új időpontot kellett találnia élete befejezéséhez, szombat éjjel kettő óra harminchat percet. A doktor látszólag lélektelen volt. Sosem mutatta ki, hogy betegeinek sorsa megviselné, sőt, még csak különösebb együttérzést sem tanúsított. Maradt az örök pókerarc és bólogatás, a higgadt hangnem, az örök nyugalom tettetése. Sokáig ő is úgy hitte, nem hagy nyomot életén más nyomora, de egy pszichológusnak biztos, hogy eljön a pont az életében, mikor a saját háza táján is körül kell nézni, s kitakarítani, ahelyett, hogy a szomszédokhoz járna. És pontosan ennél a pontnál Dr. Artmenson rádöbbent, hogy valahol belül nagyon fáradt.

Lazítani szeretett volna, mindössze néhány órára lepihenni, aludni kicsit, vagy legalább lehunyni szemeit, hogy esélyt adhasson a karikáknak a csendes eltűnésre, de ez nem volt lehetséges, mert az ajtón erőteljes kopogás hallatszott, majd egy zilált, vékony kis női alak rontott be.

- Szia Léna! - köszönt a doktor a tőle telő legnagyobb kedvességgel. Titkon remélte, hogy nem fog sok koncentrációt igényelni a lány beszámolója, bár már egyetlen rávetett pillantásából meg tudta ítélni, nem így lesz. - Gyere, ülj le! - intett a vele szemben álló kis fa székre, mely közel sem kínált annyi kényelmet, mint az övé.

- Tegnap elmentem egy koncertre – hadarta Léna erőltetett mosollyal az arcán.

- Milyen koncertre? - dőlt előre döbbenten a doktor szétfoszlott reményekkel, a lány pedig válaszként csak az ajkát rágta. - Léna, milyen koncerten voltál te? Mondd, hogy valami eldugott kis klasszikus fúvószenekar hangversenyét érted koncert alatt! - Léna továbbra sem válaszolt, de talán ezzel mondott a legtöbbet. - Mondd, hogy nem az arénában voltál! - a doktor kezdte kiadni feszültségét, csak nem a megfelelő személynek. Idegesen tekerte végig agyában a képeket az óriás plakátokról, melyeket a város minden kis szegletében látni lehetett már hónapok óta, kezdve a buszok oldalától a metró aluljárókig. Emellett eszébe jutottak a lány meséi egy elképzelt találkozásról és egy titokzatos tervről. De nem, ki van zárva, hogy sikerült neki. Hisz egy jegy legalább két csillagba került az égről.

- És ha igen? - döntötte érveit végleg porba Léna. - Jogom volt odamenni! Nem kell úgy kezelni, mint egy bűnözőt, nem vagyok közveszélyes! - ordította a vékony hangján.

- Léna, az isten szerelmére, tudod, hogy egy akkora tömegben mi minden történhetett volna? Bepánikolhattál volna...

- Volna – visszhangozta a lány, de Dr. Artmenson már nem tudott rá válaszolni, mert ismét kopogtak és egy napszemüveges férfi lépett be.

- Elnézést a késésért! – Léna azonnal felismerte a rekedt hangot és beugrottak neki a képek, melyek már vegyültek álmaival. Egész testében libabőrt érzett, minden kis porcikáját elérte, semmije nem menekülhetett. Neki jó volt a memóriája. Vagy csak fontos neki a fiú. - Uh, rossz helyre jöttem? - kérdezte a jövevény, mikor előresétált és látta a lány immár könnyekkel áztatott arcát. - Maga nem Dr. Artmenson?

- De, de... Elnézést, teljesen kiment a fejemből, hogy te is ma jössz... - hebegte angolul a doktor elhűlve.

- Igen, az orvosom ma tíz órára rendelt ide és biztosított róla, hogy maga várni fog rám – bólintott a fiú látszólag magabiztosan.

- Ez az én időpontom! - jelentette ki szigorúan Léna. A társalgás zökkenőmentesen váltott át angol nyelvre, arra a nyelvre, melyet a fiú anyanyelveként beszélt. A doktor tanult ember volt, tökéletesen beszélte az angolt és a franciát, illetve értett latinul és egy keveset olaszul is. Lénára az évek során ragadtak rá a nyelvek. A németet még a gimnáziumban kezdte el tanulni, de igazán akkor sajátította el, mikor Németországba jött. Angoltudását leginkább dalszövegekből, videókból, filmekből, könyvekből és a rádióból gyűjtögette össze. Ezenkívül még anyanyelvét beszélte, de az utóbbi években nem látta nagy hasznát. Jelen pillanatban az, hogy más nyelven kezdjenek el társalogni, nem számított nekik. Belül mindenki felállított egy fontossági sorrendet magában és ez a tény, mely talán hatalmas akadálynak látszott, hisz a teremben lévő harmadik személy mindössze csak egy nyelvet ismert, eltörpült. - Évek óta járok magához, úgy gondolom, elsőbbséget élvezek.

- Léna, kérlek, biztos vagyok benne, hogy találunk valami kedvező megoldást – nyugtatta a doktor. - Talán visszajöhetnél egy óra múlva, vagy akár itt is várhatsz. Sharon biztos szívesen elcseveg majd veled...

- Ez az én időpontom. - A dolgok kezdtek kaotikussá válni, s az irányítás egy szempillantás alatt kicsúszott az összes jelenlévő kezéből. - És nem engedem, hogy ő elsőbbséget élvezzen, csak azért, mert híres – tette hozzá hisztérikusan a lány.

- Már elnézést hölgyem, de nem tűröm ezt a hangnemet – szállt be az eddig egyoldalúnak tűnő vitába Harry is és a lányra nézett. Először nem ismerte fel, de most, hogy tekintete találkozott vele, újraelevenedett a tegnap este. Valami derengett. Ő és ez az ismerős idegen, Louis és néhány elnyelt könnycsepp. - Te? - esett majdnem hátra a meglepetés döbbenetétől.

- Ismeritek egymást? - köszörülte meg torkát a doktor. - Szóval, Léna, képes voltál mégis odamenni és ha jól sejtem még más is történt... - fejezte be a középkorú férfi mondatát sejtelmesen, remélve, hogy a lány majd folytatja. Azonban nem kapott mást, csak hallgatást.

Valójában egyikőjüknek, sem Lénának, sem Harrynek nem volt különösebb kedve itt lenni. Mindketten gyűlölték a kórházszagot, a fehér falakat, a betegek látványát, a levegőbe képzelt valótlan sikolyokat, a halál épületnyi közelségét és nem utolsósorban a lesajnáló pillantásokat, melyekkel a személyzet összes tagja illette őket, mikor kezük a pszichiátria folyosójának ajtaja felé nyúlt. De hisz ez most nem is erről szólt, sokkal inkább a becsületről. Léna nem szerette volna, ha ismét kiütik a nyeregből, Harrynek pedig az nem tetszett, hogy a lány azt hitte, csak a hírnevével tud elérni bármit is.

- Rendben, elmegyek. Találkozunk jövőhéten! - szegte fel állát a lány sértődötten.

- Rendben, elmegyek! Egy óra múlva úgyis indulunk Bécsbe – hajtotta le dacosan fejét ezzel egy időben Harry.

- Állj! - a doktor határozott hangja erősen csendült fel, s két visszhangot vert a piciny kis teremben. - Senki nem megy sehová – jelentette ki. - Üljetek le mindketten.

A fiatalok lopva egymásra pillantottak, egyikőjük sem mert nemet mondani a látszólag igencsak bőszült orvosnak, így hát Léna leroskadt az asztal előtt álló kis faszékre, Harry pedig a fal mellett álló fekete bőrkanapéra ült.

- Kezdhetjük? - nézett körbe a doktor. - Nagyszerű. Akkor meséljétek el nekem, hogy is volt az a tegnap este.

- Meséltem a barátnőmről – kezdte Léna bátortalanul. - Még egyszer, régen megígértem neki, hogy szerezni fogok neki egy aláírást Harrytől. És ha én megígérek valamit, megtartom. Így hát a koncert után megkerestem Harry öltözőjét.

- Éppen öltöztem át, mikor bejött – vágott a lány szavába Harry. - Persze akkor még nem tudtam, hogy pszichopata, és adtam neki egy autogramot.

- Ha itt valaki pszichopata, akkor az nem én vagyok – fordult a fiú felé villámló szemekkel a lány.

- Hé, hátrébb az agarakkal! - csitította őket dr. Artmenson. Ebben a pillanatban életében először megbánta, hogy anno úgy ragaszkodott az orvosi egyetemhez. Milyen szép élete lenne most, ha enged anyja unszolásának és valami nyugis melót választ. Mehetett volna mondjuk építésznek vagy kertészmérnöknek. De ő életeket akart menteni, ettől nem tágított. Csupán egy dologgal nem számolt: őt nem fogja megmenteni senki. - Aztán?

- Nincs aztán – zárta le kurtán Léna. - Hazamentem.

A doktor nagyot sóhajtott. Fogalma sem volt, mit kezdjen a két gyerekkel, kik úgy ültek ott, mint akik összevesztek az óvoda egyetlen piros pöttyös labdáján.

- Rendben. És most hogyan tovább?

- Én, mint említettem, utazok Bécsbe, holnap este koncertünk van. Aztán még van pár kisebb állomás a környéken, és utána megyünk haza. Németországgal és Ausztriával véget ér az Európai koncertkörút – mindezt Harry hatalmas megkönnyebbüléssel a hangjában mondta.

- Mindig is szerettem volna eljutni Bécsbe – álmodozott Léna. - Persze ez csak a gazdag seggfejek kiváltsága.

- Léna, fékezd magadat! - szólt rá orvosa, kezeivel erősen lüktető fejét masszírozta. - A tanácsom a következő: Most szépen mindketten visszamentek a szállásotokra. Léna, te az ajtón kilépve balra indulsz, Harry, te pedig jobbra. Amikor kimentek, egyikőtök sem fog hátra nézni. Érthető voltam?

Mindketten bólintottak, de a doktor nem volt benne száz százalékig biztos, hogy valóban felfogták nem túl kedves, de annál hatásosabb szavait.

- Viszlát! - köszönt Harry illedelmesen, Léna azonban hallgatagon indult az ajtó felé. Pechükre egyszerre értek oda, s mindketten elsőnek akartak távozni, így kissé meg kellett lökniük egymást, hogy kiférjenek. A fiú érezte, milyen törékeny is ez a lány, ki furcsán méregeti, ugyanazzal a pillantással, mint tegnap este, s ennek ellenére mégis mennyi erő lakik benne. Léna nagyon vékony volt, legalábbis vékonyabb az illendőnél. De Harry nem akarta tudni miértjét, már csak dacból sem akart lányról tudni az ég világon semmit. Léna is hasonlóképpen érzett a fiú iránt. Távol akarta tartani magától a saját érdekében. De valahol, mélyen mindketten érezték, hogy mindez nem lehetséges, mert olyanok voltak, mint a mágnes. Egyikük kék, másikuk piros, teljes ellentét, de éppen ettől vonzó a másik számára. - Örültem a találkozásnak! - nézett gúnyosan a fiú a lányra, mikor kiértek az ajtón. A doktor, ki már csak egy csendes szemlélője maradt a történetnek, puszta háttérkellék, megrázta a fejét, majd egy megeresztett egy kis mosolyt.

- Köszi, hogy lenyúltad az időpontomat! - szegezte mondatát sértetten Harrynek a lány.

- Pszichopata – ejtette ki halkan a szót a fiú, mintha csak ezzel meg tudná magyarázni a lány minden szavát és tettét.

- Seggfej – kontrázott Léna, majd határozott léptekkel elindult jobbra, Harry pedig nagyokat pislogva próbált visszatérni a jelenbe, miközben balra fordult. Mindkettőjüknek csomagolnia kellett. Indulni. És nem néztek hátra.