3. fejezet

„Kezdek megőrülni, vissza fogok térni hozzád.”

Léna tisztes távolságból szemlélte a buszt, melyen semmi különös nem látszott; egyszerű kék jármű volt sötétített ablakokkal ellátva. Körülötte nem volt mozgás hosszú perceken keresztül, a környék rendje nem bontódott meg, az élet haladt tovább természetes medrében. Mégis, mikor két fiatal, szálkás férfialak - Liam és Zayn - felszállt a buszra, előkerült néhány hívatlan fotós és újságíró. Léna izgatottan szaladt át a forgalmas úton, úgy festett, mint egy óvodás, kit hívogat a fagyiskocsi, de nem volt elég figyelmes; az egyik autó nagyot fékezett, sofőrje pedig ráordított a lányra, miután hangos dudaszó harsant fel, aki mit sem törődött a bőszült nővel, ki a volán mögött ült. A következő, ki indulásra készen állt, és csatlakozott társaihoz, Niall volt, majd Louis is megérkezett, csupán Harold nem volt sehol. Léna ajkába harapott, rossz szokása volt, melyen most kicsordult piros vére, érdekes kontrasztot alkotva egyébként már lila szájával. Az időjárás továbbra sem kedvezett nekik, a lány pedig így is egy puffadt hóembernek érezte magát, mi minél többet fut, annál nagyobb lesz télikabátjában és alatta rejtőző vastag pulcsijában. Oldalán nehéz, de viszonylag kicsi utazótáska lógott. Csaknem fél órát ácsorgott az út túloldalának sejtelmes takarásában a fiúkra várva. Összerezzent, mikor valaki megköszörülte mögötte a torkát. Nem kellett hozzá sok, ennyi is épp elég volt, hogy felismerje tulajdonosát.

- Elnézést – Harry egy nagy kartondobozt cipelt, mely eltakarta látószögének nagy részét, és látszólag már nem bírta sokáig tartani, így félrelökve a lányt a buszhoz sietett, ahol társai átvették tőle. Léna nem tudta, mi tévő legyen, induljon-e utána vagy sem. de szerencsére a fiú hamarosan ismét megjelent, hogy beszaladjon a szálloda melletti pékségbe néhány szendvicsért, amit el tudnak majd fogyasztani az úton. Nagy léptekkel, magabiztosan indult meg, de aztán hamar elbizonytalanodott, mikor megpillantotta azt, ki előbb az útját keresztezte.

- Szia – lépett Léna az őt méregető fiú felé bátortalanul.

- Á, a pszichopata – ismerte fel Harry, ezúttal már gyorsabban. Még csak harmadszorra látta a lányt, de arca már kezdett egyre élesebben memóriájába vésődni. - Mit keresel itt?

- Vigyetek el! - kérte Léna remegő hangon, szemei csukva voltak, hosszú szempillái árnyékot vetettek arcára a gyér és erőtlen napfényben. Harry felnevetett.

- Hogy mit szeretnél? - komolyodott el picit a fiú, és tett lassan egy lépést előre, jelezve, siet.

- Vigyetek el! - ismételte meg a lány ezúttal sokkal határozottabban és meggyőzőbben. - El akarok jutni Bécsbe!

- Menj haza, kislány! - intett neki Harold lekezelően, és a pékség felé vette az irányt, azonban valahol belül sejtette, hogy nem lehet a lányt ilyen könnyen lerázni. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy legalább az üzletbe nem követte, de látta vékony alakját a bolt előtt várakozni. - Jó napot! - köszönt az eladónak szárazon angolul, meg sem fordult a fejében, hogy nem otthon vannak. A rendelés le lett ugyan adva már tegnap, azonban az benne volt a pakliban, hogy az éppen a kassza mögött álló alkalmazott nem fogja beszélni anyanyelvét. A németek néha olyan önteltek tudnak lenni – gondolta Harry, majd illedelmesen megkérdezte, hogy beszélnek-e közös nyelvet, de a fiatal férfi egyetlen pillantásából ki tudta találni, hogy nem. Azt hiszik, hogy mivel a német is elég elterjedt nyelv, nekik nem is kell tanulniuk. - Harry gondolataiban felidéződött megannyi különböző ország, ahol járt, megannyi múzeum és műemlék, nagyra tartott látványosság, mit kötelező jelleggel nézett meg a koncertek és próbák között kimaradó kevéske időben egy kiadós alvás vagy plusz gyakorlás helyett. Maga előtt látta a turistáknak szánt tájékoztatótáblákat, az angol és alatta másodikként szerepelő német szöveget. Az persze nem fordult meg fejében, hogy ennél csak az angolok önteltebbek, hisz úgy gondolják egyesek, hogy mivel világnyelvet beszélnek, a gimnázium kopott padjaival a nyelvtanulást is maguk mögött hagyhatják.

A fiú mindössze a két nyelvet ismert valamelyest sajátján kívül. Az iskolában, mint a legtöbb angol, franciát tanult és jól is ment neki, azonban mára már egyáltalán nem használta és ezáltal tudása nagy részét elfelejtette. A másik a spanyol volt, mit középiskolában volt kénytelen felvenni második idegen nyelvi tantárgyként, de sosem kedvelte igazán és mivel korán befejezte tanulmányait, így mindössze néhány szó maradt csak meg belőle, olyanok, melyek önmagukban semmire sem voltak jók. Így ha valaki megkérdezte tőle, milyen nyelveken beszél, azt felelte, hogy csak angolul, kivéve az interjúkat, ahol a jó imidzs kedvéért mindig elismételte a fent említett másik kettőt is. Ennek köszönhető, hogy az interneten terjengő cikkekben már nyelvzseniként emlegették, mégis, sosem tudott egyedül boldogulni. Évek óta kérlelte a menedzsmentet, hogy vegyen fel melléjük egy állandó tolmácsot, mert elég kellemetlen, hogy az emberiség nagy részével nem tud szót érteni, tekintve, hogy bár rengetegen tanulják az angolt, az iskolai oktatás a fiú szerint rossz és gyenge alappillérekre van helyezve, mert nem a lényeget adják a tanárok a diákoknak tovább, de főnökük hajthatatlan. Majd talán most, ha rájön, hogy néhány hülye szendvicset nem tud elkérni, megváltozik véleménye. - Szendvics – mondta végül reményvesztetten a két nyelv hasonlóságaira támaszkodva. Eddig rendben volt, azonban a fiú erre elkezdte mutogatni neki a pékség kínálatát. - Rendelés. - Ezt már nem értette. - Megrendel – próbálkozott az igével, mire kortársa a pult mögött felkapta a fejét, de nem igazán jutottak ennél tovább. Harry nem értette, mikor megkérdezték a nevét, a másik nem értette, mikor Harold a munkatársait kereste, nagyobb angoltudás reményében.

Léna az ujjlenyomatos üvegajtó másik oldalán pedig nem értette, mit szerencsétlenkedik ennyit a fiú, de titokban jól szórakozott. Végül úgy határozott négy és fél elfojtott mosolygással töltött perc után, hogy segítségére megy. Nem siet, mivel az ajtót meglehetősen lassan nyitotta ki, de a szándék megvolt.

- Mi a probléma? - kérdezte először angolul, majd már németre akart váltani, de addigra már mindkét fél egyszerre kezdte el magyarázni, milyen illetlen és felfuvalkodott tökfej a másik. - Állj! - parancsolt csendet a lány, de valahogy senki nem figyelt rá. Ilyen az, mikor egy egyszerű szót, mint például jelen esetben a sajtot valaki káromkodásnak értelmezi és felháborodásában túlordítja a segítséget. - Csend! - állt a lány a sarkára, mire a két vitában megizzadt fiú elhalkult. Léna először a némethez fordult és sűrűn elnézést kérve elmagyarázta a helyzetet. - Harry, milyen néven adtátok le a rendelést?

- Hm, nem is tudom, talán One Direction? - gúnyolódott szemforgatva a fiú. Valahol felháborította ez az egész, hogy nem ismerte meg a srác, hisz akkor rögtön leeshetett volna neki, miért jött. Duzzogva hallgatta, amint a lány tökéletes kiejtéssel fűzi egymás után a durva hangzású német szavakat. Pár másodperccel később egy hatalmas barna papírzacskót vett át.

- Fizethetsz! - biccentett a pénztárgép felé, mire Harold az eddiginél – ha ez lehetséges – még nagyobb sértettséggel vágta le a pénzérméket a kis műanyag tárolóra, mely erre a célra szolgált.

- Viszlát! - biccentett Léna és távozni próbált, de a nagy csomagtól nem tudta kinyitni az ajtót.

- Add ide! - kapott a lány karja után Harry. Eszébe nem jutott volna inkább ajtót nyitni, inkább megvárta, míg a lány végül megoldotta. - Hallod, add már ide!

- Nem. Valamit valamiért – jelentette ki a lány. - Elvisztek Bécsbe?

- Ne légy nevetséges. Magadat járatod le, és soha nem fog megváltozni rólad és a – Harry keresgélte a megfelelő szavakat – betegségedről a véleményem.

- Hey, tisztázzunk valamit! - torpant meg a lány hirtelen, a fiú pedig lehagyta néhány nagy lépéssel lendülete következtében. - Te ugyanolyan rendelésre mentél oda, mint én. Kettőnk közül mégis engem hiszel kattantnak. Nem gondolod magad kicsit pofátlannak? - Majd ismét megindult a busz felé, melyet már majdnem elértek. Mégis mi volt a terve? Hogy csak felsétál és helyet foglal, mint valami helyi járaton? Harry arcon csapva érezte magát a szavaktól. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyeneket vágjon a fejéhez. A mindennapi felállás a következő volt: mindenki őt pátyolgatta, a lány kortársai pedig nyolcvan százalékban hozzá akartak menni feleségül. Most pedig itt van ez a valaki, ki egyszer olyan hangon beszél, mint egy félénk kiscica, máskor pedig olyan hevességgel gesztikulál, mint egy oroszlán, még több kilós papírzacskóval a kezében is. Nem tudott kiigazodni rajta, de igazság szerint nem is akart. Pontosan tudta, mit nem akar, arról viszont fogalma sem volt, mit akar.

- Várj már meg! - szaladt a lány után. - Rendben, játszunk így. Én nem pszichopatázlak le többé, te pedig odaadod cserébe a szendvicseket. Valami valamiért... - visszhangozta a szavakat, és megpróbálta elkapni a zacskót, a lány azonban fürgébb volt.

- Ne gondold, hogy érdekel a véleményed rólam! - füllentette Léna, és magában tudta, ez csak egy álom. Egy távoli, elképzelhetetlen álom. - Ennél többet kérek – alkudott.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy néhány szendvicsért cserébe elfuvarozunk Bécsbe? Inkább az éhhalál! - tiltakozott Harry.

- Fizetnék. És vajon ezt Niall is így gondolja? - vonta fel egyik szemöldökét már majdnemhogy kacéran Léna, ki látta azt, mit a fiú nem: az ideges, éhes társaságot a buszablakban türelmetlenkedni, kiket ebéd nélkül raktak ki a szállodából.

- Ne legyél ilyen felszínes! Miért hiszik a rajongók folyton azt, hogy ilyen kicsinyes jelzőkkel be lehet minket kategorizálni? Niall, az örökké éhes... - bosszankodott Harold a feltételezésen. Unta, hogy az élete nem állt másból, mint klisékből.

- Harry, siess már, a többiek majd éhen vesznek, és tudod, hogy Niall ilyenkor olyan, mint egy menstruáló kamaszlány! - jelent meg a menedzser enyhén pufók alakja a busz ajtajában.

- Igazán? - kuncogott Léna és megindult a busz felé. - Jó napot! Engem az utazási iroda - mely a szállásokat intézte Önöknek - küldött, én lennék a fiúk tolmácsa a további német nyelvterületeken zajló koncerteken – nyújtotta az idős férfinek előbb a súlyos zacskót, majd a kezét füllentése után.

- Mi a fenét művelsz? - rántotta Harry durván hátra a lányt táskájának keresztbe vetett pántjánál fogva. - Nem hazudozhatsz össze vissza! Még a nevedet sem tudom! - Legszívesebben ordított volna, de a körülményekre tekintettel csak suttogott. Legalábbis próbált, bár sosem volt erőssége, talán ezért nem volt jó titoktartó sem. Ekkor még nem tudta, hogy a titkok tartják össze az embereket.

- Léna vagyok, barátkozz vele! – A lánynak viszont meg volt rá a tökéletes képessége, hogy anélkül beszéljen, hogy az bárkinek is feltűnést okozzon. Szája alig mozgott, hangja halk volt, szavai mégis tiszták és érthetőek maradtak. Haroldnak be kellett látnia, hogy a lány bár őrült, de meg van a magához való esze, amit használni is tud. Úgy érezte, mintha olvastak volna a gondolataiban és ebbe beleremegett a gyomra. Néhány pszichológiailag beteg embernek vannak különféle hátborzongató képességei. Mi van ha? Nem. Nem lehet.

- Nem tartunk igényt a szolgálataidra! - lökte el a fiú magától és felszállt a busz legalsó lépcsőjére, várva, hogy az ajtó becsukódjon előtte, eltakarva mindörökre a vékony alakot, kit még mindig rázott egy kicsit a hideg, mely leginkább a szívéből áradt. De a kelleténél sokkal hosszabb másodpercekig nem történt semmi, így Harold, inkább hátat fordított a lánynak, és helyet keresett magának, mintha csak olyan sokan lettek volna a két oldalt húzódó kényelmes bőrülésekre, hogy kutatnia kelljen megfelelő ülőhely után. A menedzser szó nélkül figyelte az eseményeket és a fiú pálfordulását; egyszerűen képtelen volt hozzászokni szeszélyes viselkedéséhez és ingadozó hangulatához, melyet leginkább egy földrengéssorozathoz tudott hasonlítani. Mindenki próbálta megfejteni, mikor jön a következő roham, hogy milyen erős lesz, s mennyi áldozatot ejt majd, de sosem sikerült pontosan besaccolni, ezért legtöbbször nem voltak rá megfelelően felkészülve. Bár igazából ő volt az egyetlen, kinek Harry néha fel merte emelni a hangját, rajta kívül mindenki másnak némán engedelmeskedett, mint egy rosszul programozott robot. Ez nagyon nem tetszett a férfinek, ki lassan már nyugdíjához készülődött, s a háta közepére sem hiányzott az öt pörgős, pattanásos tinédzser sztárocska.

- Ki volt ez? - ült le Harry mellé sóhajtva, miközben a jármű motorja alig érezhetően beindult.

- Elmondta. A tolmács, akit kirendeltek mellénk. Segített a szendvicsekkel. Kemény nyelv a német – szállt be a hazugságba Harry is, és érezte, hogy valami megváltozott, hogy most már örökre bűntársak lettek a lánnyal. Tőmondatokban beszélt, többre nem futotta ereje. Nem nézett hátra, nem érdekelte az ablakon kívüli látvány. Menni akart, felpörgetni az időt.

Az emberek végtelenül buták tudnak lenni. Képesek egy életen át hajszolni a látszólagos hatalmat, pedig minden, mivel uralni lehet a világot, a kezdetektől a kezükben van. Hisz tudnak beszélni. Csak sajnos a szavak erejével nincsenek tisztában. Nem tudják, mekkora örömöt, bánatot, csalódást vagy egyáltalán változást tud hozni mások életébe mindössze egyetlen egy mondat a megfelelő személytől. Pedig ha rájönnének a beszéd igazi titkára, a világ garantáltan jobb hely lenne.

Léna sem ismerte ezeket a farkastörvényeket, nem tudta őket megnevezni vagy megérteni, de valahol, mélyen, legbelül sejtette és érezte őket. Épp eléggé ahhoz, hogy tudja, mikor kell megszólalnia és mikor elhallgatnia. Hogy mikor próbálkozhat és mikor adja fel. Meg persze, hogy mikor várja, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Ezt az esetet leginkább az utolsó kategóriába lehetett besorolni. Tehetetlenül, néma könnyekkel nézte, amint az átlagos kinézetű luxusbusz elindul. Az idős menedzseren kívül csupán egyetlen ember nézett ki az ablakon az indulás pillanatában, kinek tekintete találkozott a lányéval. Mindkettejük arcán némi csalódottság és értetlenség tükröződött, más-más okokból. Látták már egymást, és ezzel véget is ért az egymásról birtokolt információk sora. Mégis, Lénát rabul ejtette a sötét tekintet, képtelen volt elszakadni a távolodó szempártól, ki még mindig a busz végében ült és őt bámulta.

Hát nem furcsa az emberi agy? A legváratlanabb pillanatokban hív elő éles, tiszta képeket olyan dolgokról, melyeket gazdájuk minden erejével el akar felejteni, s erre képes akár éveket is rááldozni rövidke életéből...