5. fejezet

Sziasztok! Tudom, kicsit késtem a résszel, bár nem ígértem vele kapcsolatban semmi konkrétat, azonban az iskola nekem is intenzívebben indult meg, mint én szerettem volna. Dolgozatok és az a fránya portfólió, mellyel sok munkám lesz az elkövetkezendő egy hónapban. Ettől függetlenül remélem szeretettel és örömmel olvassátok az új részt, s szántok egy percet a véleményhagyásra. Nagyon szeretném, ha leírnátok nekem, mi tetszik/nem tetszik a történetben. Előre is hatalmas köszönettel, Cassilda.

„Tudom, mostanában nem fogunk hazamenni.”

Néha egyszerűbb csupán nézni, mint látni. Néha egyszerűbb ítélkezni, mint gondolkodni. Néha egyszerűbb érezni, mint beszélni. Néha egyszerűbb elfelejteni, emberek vagyunk.

Louis nem hitte el, hogy Harry megtette. Kezét még mindig arcán szorongatta, pedig a pirosság már másodpercekkel ezelőtt felszívódott, mintha csak sosem létezett volna. Harry megpofozta, és ő nem tudott efelett napirendre térni. Harry a gyámoltalan, akit úgy kell megvédeni, ha valaki rosszat mond rá, aki az ő háta mögött érezte magát a legnagyobb biztonságban, Harry a hétköznapi srác göndör, barna fürtökkel és meghatározhatatlan színű szemekkel, amelyekben oly könnyű elveszni, Harry a sajátos tetoválásaival, amelyek beborítják egész testét és gyönyörű kezeivel, amelyek most megpofozták és ezáltal elárulták egy ártatlan csók miatt. Harold felső ajka megremegett, majd hátat fordított és elment. Lou a karja után kapott, de feleslegesen, mert már nem érte el. Túl nagy volt köztük a távolság, s ez nem csak fizikai értelemben volt igaz.

- Mi van Harry és Louis között? - kérdezte ezzel egy időben Léna Zayntől egy másik szobában. A csapatból ő volt az egyetlen, ki hajlandóságot mutatott a társalgásra. Liam teljes közömbösséggel kezelte a lányt, Niall még mindig nem volt fényesen, bár ezt semmi pénzért sem vallotta volna be, az említett kettő pedig felszívódott. Csak Zayn maradt.

- Leginkább megállapodás – vonta meg széles, csontos vállát, mintha csak nem mondott volna semmi érdemes információt.

- Miféle megállapodás? - emelte fel Léna a szemöldökét. Most rajta volt a sor, hogy viszonozza a tüzetes pillantásokat a fiúnak. Zayn nevéhez híven tényleg gyönyörű volt, bőre sima és fehér volt, Léna szívesen végigsimított volna mellkasán, úgy gondolta, olyan érzés lenne, mint amikor karját selyem öleli körül. Szemei barnák és hatalmasak voltak, hosszú szempilláit pedig bármely nő megirigyelte volna. Mégis, mindez a szépség meglapult szakálla és hosszú haja mögött, ami most még leengedve omlott kiálló kulcscsontjaira. Zayn rejtőzködött és ezzel a lány pontosan tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy amint színpadra lép, ez megváltozik néhány perc vagy szerencsésebb esetben óra erejéig. Tudta, hogy a zörgő csontok nem a véletlenek, csupán a cigaretta és az éhség elleni harcok részeredményei. A környezetében ő, az idegennek titulált furcsa lány volt egyedül mindezzel pontosan tisztában. Látta a fiún, hogy azóta a bizonyos nap óta nem szívott el egyetlen szálat sem, pedig a doboz mindig ott lapult dzsekijének felső zsebében, a fehér doboz piros teteje néha kilátszott és efelett Léna nem tudott figyelmetlenül elsiklani. Illetve a buszon enni is látta. Ezek szerint az ő élete valóban megváltozott - gondolta Léna, de a boldogság jeleit mégsem találta, hiába kereste.

- A rajongók terjesztettek róluk mindenfélét, ők pedig elhitték. Most pedig próbálkoznak – magyarázta el a fiú röviden a fennálló kellemetlen szituációt.

- De hisz ez őrültség! - grimaszolt Léna, azonban szíve mélyén tudta, hogy nem az. Hisz az ő élete is pontosan ebben a csatában esett el: valaki állított róla valamit, ami volt nem igaz. Ő pedig egy idő után elhitte, ezért alakult a sorsa úgy, ahogy. Mégis, olyan nehéz volt mindezt elképzelni Harry főszereplésével. Zayn ismételten vállat vont, látszólag nem érdekelte a téma, pedig az ő életére is hatással lett volna, ha a két fiú végül úgy dönt, együtt marad. - Te hiszel bennük?

- Tessék? - Zayn úgy ugrott meg, mintha csak erősen fenékbe csípték volna, hogy ébredjen fel.

- Te hiszel bennük? Te hiszed, hogy Larry Stylinson él? - ismételte meg kérdését a lány. Szemeit szégyenlősen lesütötte, arca kissé elpirult, mintha csak paráznaságon kapták volna rajta.

- Nem. Larryt a fanok alkották és a fanok fogják megölni is. Nem ismerik őket – felelte egyszerűen.

- És te? - Zayn zavarba jött a kérdés hallatán. Úgy érezte, mintha egy kislánnyal beszélgetne, ki még semmit nem tud a világról, ezért mindenre rákérdez. Csak hogy egy kisgyereknek bármit mondhatsz, el fogja hinni neked. Léna nem.

- Jobban, mint ők – vágta ki magát Zayn a semmitmondó válasszal. - Könnyű összeszedni néhány gifet és összeállítani egy háromperces anyagot a több órás koncertekről bizonyítékul. De az élet nem ennyiből áll, és ezt az összes rajongónk elfelejti. A mi életünk akkor kezdődik, mikor kihuny az összes fény. A mi életünk az a néhány másodperc, amit teljes magányban tölthetünk.

- Ez nem lehet igaz. - A lány már akkor megbánta a hanyagul kiejtett mondatot, mikor a fiú levegőt vett a válaszhoz. - Ti a fényt választottátok. Most már nem lehet az életetek a sötétség. Nem akarhatjátok a magányt. Senki sem akarhatja.

- Mondod ezt te, ki az egész életét a bujkálásra tette fel? - A fiú hangneméből nem jött le tisztán, hogy kérdezte, vagy kijelentette-e a mondatot, de a lány értette a célzást. Szíve szerint a fejéhez vágta volna, hogy téved, hogy ő már leszámolt a démonjaival, s nem fésüli a haját az arcába, ellenben a fiúval, de nem volt esélye két okból sem. Az első, hogy ez akkora hazugság lett volna, amit még ő maga sem hitt volna el magának, hisz Zayn még mindig több kilót nyomott, mint Léna. A másik pedig, hogy a fiú folytatta. - De tudod, már elkéstél. Megfejtettelek. - Ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Léna összeszorított ajkakkal viharzott el a fiú mellett, de ő még időben karja után nyúlt és erősen elkapta, hosszú ujjaival teljesen körbeérte a vékony, erejét vesztett testrészt. - Megfejtettelek – visszhangozta saját szavát Zayn, mely megcsillant tökéletesnek tűnő, fehér fogsorán.

- Tudod néha az emberek szeme előtt a legkönnyebb elbújni – csavarta ki kezét Zayn szorításából Léna, majd otthagyta a fiút. - Megkeresem Niallt.

Rezzenéstelen arccal lépett ki a szobából, s amikor becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatra nekidőlt, mintha csak az előbb elhangzott beszélgetést egy életre be akarná szorítani a halványsárgára festett falak közé. Csupán a sors iróniája volt a párhuzam, ami saját és Harry története közé volt húzható. Csupán a sors játéka volt, ahogy meglátták egymást, és elsiettek a két különböző irányba, ám ezúttal pontosan úgy, ahogy a doktor javasolta: Léna balra, Harry pedig jobbra. De ezúttal nem haragudtak egymásra. Sőt, hiányzott az a kicsinyes probléma, vagy helyesebben szólva fennakadás, amit egymásnak okoztak. Akkor, a három szereplős jelenetben egyedül a doktor tudta, hogy mindez, csak színház, s nem a valóság, és arra is csak ő jött rá, hogy személye felesleges. A két fiatalnak nem kellett orvos, csak a gát átszakadása kettejük között. Most már mindhárman tisztában voltak vele.

Niall egy cseppet sem lett jobban attól, hogy megállt alatta a talaj mozgása. Az émelygése bár megszűnt, sőt, sokat evett, hogy ismét feltöltse hasát ott, ahonnét távozott a reggeli, és amíg ez megtörtént, tényleg jobban érezte magát, de ahogy teltek az órák és az éhség ismét kezdett előbújni, fájdalmas hasítást érzett az oldalában. Persze erről nem szólt senkinek. Így is unta már a kis cuki szőke szerepét, akinek mindig meg kell fogni a kezét, mielőtt lelép a zebráról. Azt akarta, hogy felnőttként kezeljék, és ennek érdekében mindent el is követett. Egy betegség nem rondíthatott bele a stratégiájába. Lénát pedig a pokolba kívánta, ki mindenáron segíteni akart, s nem értette meg, hogy neki nincs szüksége rá. Arról persze fogalma sem volt, hogy a lány mennyi mindent látott már.

- Szia – lépett be csendesen az emlegetett szamár a kis, sötét helyiségbe. Niall zavartan csúsztatta a kezében szorongatott papírdobozt a zsebébe és ellépett az ablaktól, melyen kibámulva a lány látta a nap véres csatájának vereségét. Sötétedett. - Te cigizel? - kérdezte meglepetten a lány, jelezve a fiúnak, nem ússza meg ennyivel.

- Nem – köszörülte meg a torkát a szőke énekes zavartan. - De kopogni szokás.

- Niall! - szólította fel Léna határozottan. - Nem árulom el senkinek. Csak legyél őszinte, kérlek.

- Léna! - viszonozta stílust a fiú. - Semmi közöd hozzá!

A lánynak kicsit kezdett elege lenni abból, hogy ezt mindig a fejéhez vágják, és talán az fájt benne neki a legjobban, hogy igazuk volt. Mégis, azt érezte, segítenie kell ezeken a fiúkon, mert ha ő nem teszi, más nem fogja helyette. S ha a dolgok így haladnak tovább, eljön majd a nap, talán nem is olyan soká, mikor a világ, ki most még felszínesen hull térdre előttük, elveszíti őket.

- Kérem ide a dobozt! - nyújtotta előre tenyerét, de a szőkeség nem úgy nézett ki, mint aki meg akarja adni magát. Léna az elkapott fél pillanatból is leszűrte, Niall Zayntől vette el a cigit, valószínűleg annak tudta nélkül. Felismerte a márkát, és már eme gondolattól érezte a számára émelyítő bűzt, mely orrába mart. Niall megrázta a fejét, de a lány kihasználta az alkalmat, és nemes egyszerűséggel a zsebébe nyúlt. Mindketten úgy szorították a dobozt, mintha az életük múlna rajta, de a lány most erősebbnek bizonyult. Niall beteg volt. Léna kihúzta kezét a ruhadarabból, de a fiú még percekig az oldalán érezte a vékony csukló kiálló csontját, a kezén a puha bőrt, így inkább leült egy fotelba és morcosan próbált maga elé meredni, de a hasogató fájdalom szép lassan minden gondolatát magára vonta. Léna még mindig az ablaktól mindössze néhány lépésre állt. Mindez épp időben történt.

- Niall, remélem jobban vagy, mert fél óra múlva jelenésetek van. Keresd meg a fodrászt, szörnyű, ahogy a hajad áll! - adta ki gyors menetben az utasításokat a menedzser, kinek érkezését a két másik még fel sem fogta, s ha a villany nem kapcsolódott volna fel, biztosra vették volna, hogy csak odaképzelték. Niall haja valóban csapzott és kócos volt, hajszálai pont olyan szögben álltak még mindig, mint amilyenné a vizes borogatás formálta őket a buszon.

- Igenis – grimaszolt a fiú, miközben ismételten felállt és nagy léptekkel, levegővétel nélkül vette az irányt a kijárat felé.

- Te pedig – bökött az idős, beesett arcú, kövér pasas, kit Léna kezdett szívből meggyűlölni, a lány felé – örülnék, ha nem rontanád meg őket. - A célzás határozottan a kezében tartott cigarettásdobozra és a félig nyitott ablakra érkezett. Léna szóra nyitotta a száját, hogy beolvasson neki, hogy elmondja, Niall egyáltalán nincs jól, de a férfi csendre intette, ő pedig túl gyáva volt az ellenszegüléshez. - Tudom, hogy nem vagy semmiféle tolmács, csak egy jó nyelvérzékű rajongó. Emlékszek rád arról a berlini estéről Harry öltözőjében. - Léna átfuttatta agyában az elkövetkezendő jelenetet, és érezte, számára teljes biztossággal negatív kimenetelű lesz. Elképzelte, milyen szitokszavakat fognak a fejéhez vágni, hogy kifizettetik vele az utat, amire rámegy majd az összes maradék pénze és nem fog jutni arra, hogy visszamenjen Berlinbe vagy esetleg hazautazzon. Itt fog ragadni, az utcán. Mindenki csalónak fogja hívni, hisz az ajtó tárva-nyitva áll, bárki meghallhatja a beszélgetést. Meggyűlölik majd. Nem hitt a fülének, mikor a beszélgetés mégsem így zárult. - De jó hatással vagy Harryre. Látom, hogy néz rád. Ellenszenv nélkül. - A lány úgy érezte, újat mondanak neki. Nem tudott eligazodni Harryn, aki egyszer oly megértő, másszor pedig oly goromba volt vele. - Így azt hiszem, ez belefér. Hisz ez csak egy utazás, aminek hamarosan úgyis vége. - A férfi arcán megkönnyebbülés suhant át.

- Ez nem csak egy utazás – ellenkezett Léna és ismételten kapott egy amolyan „Ki vagy te, hogy hozzám mersz szólni és kritizálni azt, amit egyszer már kijelentettem?” nézést. - Hisz minden utazás véget ér egyszer, a motor leáll és mi hazaérünk. De ez nem. Ezt nem tudja kizárni az ajtón kívülre. Ez hagy önben valamiféle lenyomatot és a részévé válik. Nem enged, hiába akarja száműzni. Nem tudja elfelejteni, érti? Ennek nem lesz vége. Soha.

A férfi, akinek Léna nem tudta a nevét, de abban sem volt biztos, hogy a banda tagjai tudják, felsóhajtott és szája furcsa ívben görbült el egy pár fokos szögben felfelé. A lány ezt egy mosolynak vette és boldogan sétált a sarokban álló kukához, hogy kidobja a cigit. Abba bele sem gondolt, hogy az a bizonyos mosoly mennyi gúnyt, iróniát és szomorúságot rejtett. Egy pillanatra megtorpant, elgondolkodott rajta, hogy vissza kellene adni Zaynnek, de végül úgy döntött, nem lesz a fiúnak rá szüksége. Élvezettel engedte a szemét közé esni a könnyű tárgyat, a menedzser pedig visszanyerte tökéletes komolyságát és tapsolt kettőt, mellyel visszarántotta mind magát, mind a lányt a valóságba.

A fiúknak színpadon volt a helyük mindössze huszonöt perc múlva. Ehhez képest viszont elég szétcsúszott társaságot alkottak. Túlságosan ahhoz, hogy bárki is elhiggye róluk, az estét sikeresen fogják zárni. Öten voltak, öt különböző helyen, öt különböző módon kavargó érzésekkel. Mégis, az óra ketyegett és hangolniuk kellett a szerepre, miszerint ők legjobb barátok. De minél tovább játszották ezt, annál kevésbé hitték el maguknak. Pedig azt a számítást is meg kellett volna vizsgálniuk, lehet, nem is játszanak.

Léna kezdett olyanná válni a bandatagok számára, mint egy kis zenélő ékszertartó, melynek ha felnyitod a tetejét egy vékony, fehér bőrű balerina perdül kecses táncra, miközben lágy zene tölti be a félhomályos szobát, olyasmi, mi lenyugtatja a háborgó szíveket, s esélyt kapsz rá, hogy elrejtsd titkaidat a dobozka alján, mélyen a táncoslány alatt, tudva, ő nem nyithatja szóra a száját. Azonban mi van akkor, ha a dobozka megtelik?