6. fejezet

„Ha hangosabb lennék, észrevennél?”

Léna úgy érezte, egy könyv lapjai közé zárták és ahogy haladt előre élete, legszívesebben mindig kitépte volna a következő fejezetet, hogy ne kelljen a folytatással szembenéznie. Úgy érezte, minden leírt szó egy megmásíthatatlan hazugság, és már nem tudott elfutni előlük. Elkésett.

A tömegben állt, a terem szélén, a fehér falnak támaszkodva, nem törődve blúzával, amit már összefogott a festéken üldögélő poros anyag. Mikor a koncert elkezdődött, a stáb őt is kezelésbe vette, hogy ha esetlegesen feltűnne egy rossz pillanatban elkapott fotón, ne legyen nagy a támadási felület. Hosszú szempilláit kifestették, amellyel szeme mély, fekete keretet nyert, és alul kihúzták szemceruzával, amit a lány kicsit sem díjazott, folyton belepislogott a félkész munkába, mígnem némi festék került a szemébe, s eldörzsölhette az egészet. Igazából ezzel csak saját szenvedését hosszabbította meg. A kórházban a sminkelést sosem nem engedték meg, még ünnepnapokon sem nyúlhattak tus vagy szemceruza után, nem mintha annyira akartak volna, de azért talán mégis jó lett volna. Mára viszont már a legkisebb vágy az effajta lányoskodás után is elpárolgott. Haját most kivasalták és kiszedték a szemöldökét, melynek fájdalmától még mindig könnyezett. Őszinte, nyílt tekintetének ereje háromszorosára dagadt, mégis, elvesztette azt az ártatlanságot, melyet eddig oly nagy szeretettel dédelgetett. Művé és mesterkéltté vált az őszinteség leple mögött, ugyanolyanná, mint a teremben tartózkodó összes többi lány. Akit mindenki elkapna egy körre, de reggel csak egy cetlire ébredne. Körmei is színesen pompáztak, rózsaszínben, rajtuk fekete virágokkal. Fekete rövid szoknyát viselt szürke kötött felsővel. Gyönyörű volt és már csak idő kérdése volt, hogy ezt a fiúk is kiszúrják.

Mereven bámult előre, a színpad felé és nehezen lélegzett. Csodát tettek a külsejével mindössze háromnegyed óra alatt, ő azonban arra sem méltatta a körülötte ugrándozó, túlbuzgó csapatot, hogy tükörbe nézzen. Ő már rég nem az a lány volt, aki reggelente órákat álldogált a fényes tárgy előtt, magát méregetve. Nem nagy csoda, hisz a kórházban csak a fürdőszobában lógott egy kis tükör a mosdókagyló felett, szélei már feketék voltak, jobb alsó sarkában repedés szaladt, és ebben is csak kettős képet láthatott mindig, hisz csak kísérettel látogathatták a helységet, nehogy a saját vagy más életére törjenek a segítségével. Azt pletykálták, hogy volt már rá példa, így keletkezett az a repedés, persze az ilyen sztorikat nem szabadott teljességgel elhinni. De a fő ok nem ez volt, hisz mindennek már ide, s tova két éve, azóta teljesen szabad, új életet élhetett. Mégis, Léna rettegett a tükröktől, mert hiába teltek a hosszú évek, volt, ami nem változott. Sosem látta még önmagát, mindig csak az a múltbéli kislány nézett farkasszemet vele, aki mögött ott álltak az osztálytársai és a testnevelés tanára és mind rajta nevettek. Még sosem látta, milyen vékony, hogy combjai mennyire eltávolodtak egymástól, hogy gerincoszlopa még a kötött felsőn keresztül is milyen élesen kirajzolódik. A tartása is rossz volt, hiszen örökké próbálta összehúzni magát. Azt a valakit, akiben még sosem gyönyörködött, mert agya csúnya játékot űzött vele, hisz mikor véletlen elhaladt egy fényesre tisztított kirakat előtt, melyben megpillantotta tükörképét, önmaga helyett a régi, bulimia előtti kövér lányt látta. Azt, akit még nem tört meg a szenvedés, aki még le tudta nyelni az életét.

Léna irigyelte Zaynt és szemérmetlenül bámulta. Őt nem zavarták holmi tükrök és óriásplakátok. Ő már önmagát látta rajtuk, legalábbis a lány így hitte. A fiú teljesen megváltozott első találkozásuk óta.

Liam már észrevette őt. Ahogy a lány a terembe furakodott, meglátta és amikor csak lehetett, különösebb feltűnés nélkül felé pillantott. Bár sajnos későn érkezett, csupán az utolsó dalt hallhatta, mégis, Liam neki énekelt. Maga sem tudta, miért, talán mert tisztában volt a lány erejével és a Girl Almighty, azaz a Mindenható Lány szövege pontosan Lénára illett. Próbálta közömbösséggel kezelni a törékeny szerzetet, de elérkezett a pont, amikor már nem ment neki. Liam szeretett volna olyan erővel bírni, mint Léna, azt akarta, hogy a fiúk avassák be őt is az életükbe és ne zárják ki minden titkukból. Liam szeretett volna segíteni. Azonban a titkoknak megvolt az a sajátosságuk, hogy csak egy ember szerezhetett tudomást róluk gazdájukon kívül.

A dal az utolsó akkordokhoz ért, Léna pedig az elsők között távozott. Nevetségesnek érezte magát és le akarta dobni jelmezét. Azonban ez nem volt oly egyszerű. A menedzser ráparancsolt, hogy segítsen kikészíteni az italokat a vacsorára és az utána következő bulira, amit a fiúk tiszteletére rendeznek, a lány pedig marionettbábuként ugrott a parancs teljesítésére. Lefelé konyuló szájjal és némán.

Léna hirtelen átalakulása nem várt reakciót váltott ki az egész csapatból, szinte megrészegítette a bandát. A fiúk újra fiúknak érezték magukat, kiknek meg kell küzdeniük egy csinos lány kegyeiért. Azonban Zayn első reakciója volt kétségkívül a legmegdöbbentőbb. Mikor meglátta Lénát, érezte, meg kell csókolnia.

- Előnyös számodra ez a szoknya – kacsintott Liam éppen a lányra, hogy biztassa némiképp, pedig az igazság nem éppen ebben rejlett. Bár Léna szép volt, mégis, a szoknya csak betegségét igazolta, kiemelte lapos fenekét és a csontjától alig vastagabb lábait. A telt, nőies idomok messze jártak. Mégis Liam rögtön rájött, hogy a lány csak akkor bírja ki az estét ebben az öltözékben, ha folyamatos pozitív visszajelzést hall valakitől, neki pedig nem is esett nehezére magára vállalni a szerepet. Most beszélt először a lánnyal.

A háttérben halkan szólt a zene, az egymásra talált kis embercsoportok morajlása majdnem teljesen elnyomta, ahogy az etiketthez fogvicsorgatva bár, de illeszkedve köszöntötték egymást. Mindenki itt volt, ki csak számított Németországban, politikusok, polgármesterek és feleségeik, néhány énekes és zeneszerző, nagynak hirdetett művészek, pénzéhes vállalkozók, csupán az öt fiatal srác nem illett a képbe, akik csendesen vegyültek a tömegbe, melynek idegen nyelvű zsongásából nem értettek egy szót sem. Néhányan táncoltak, néhányan spiccesen foglalták el helyüket, még többen pedig éhesen tekingettek a láthatatlanul suhanó pincérek után, kiknek tálcájukon eddig csak különböző méretű és színű italok tűntek fel.

- Szabad egy pillanatra? - kapta el Léna karját Zayn, s megvárta, míg Liam bólint, majd minden férfiasságát bevetve ajkait a lányéra tapasztotta, de az rögtön elhúzódott és kihasználva a körülöttük tolongó embereket szlalomozva eredt futásnak. Minden túlzottan gyorsan történt. A csók mindössze egyetlen másodpercig tartott, és a két fiatal ajka már el is vált egymástól, de mégis minden jelenlévő felfigyelt rá. Különösen Harry, akinek mellkasát hirtelen leigázta a féltékenység. - Léna, állj már meg! - futott Zayn a lány után, aki pont Harry mellett haladt el. Egy pillanatra megtorpant, s a fiú széles háta mögé rejtőzött, majd kiszaladt az ajtón. Harry nem állt arrébb, Zayn pedig nem fért el közte és egy középkorú, öltönyös férfi hátsó fele között, így a két fiú válla néhány pillanatra egymásnak feszült. Zayn Harry arcába bámult, de az lesütötte tekintetét. Majd a fekete fiú kiszabadult és folytatta Léna reménytelen üldözését. Egy hosszú folyosóra ért, melynek végét egy másik keresztezte, az, amelyen az öltözők is feküdtek. Ezen azonban még sokkal több ajtó volt. Minden feliratot végignézett. Az első néhány különböző technikai szobákba vezetett és csak reménykedni tudott, hogy nem ezek egyikébe menekült be a kétségbeesett lány. - Léna! - ordította el magát, arcára tehetetlenség ült ki.

Hirtelen valaki hátulról ráugrott, nyirkos, hideg kezét a szájára tapasztotta, erősen, mégis oly gyengéden, mint az anyuka nyomja a ragtapaszt a kisfia sebére. A fiú fejében a pillanat töredékrésze alatt futott át minden, mielőtt bármit is cselekedett volna reflexből, hisz érzékei így is túl nagy bajba sodorták ma már. A félelem fel sem merült, az ijedtség is csak a legelső gondolat első tagmondataként kapott szerepet, s gyorsan tovasuhant. Érezte, hogy támadója kisebb és gyengébb nála, esélytelen volt, hogy baja essen.

- Ne ordibálj! – engedte el Léna olyan hirtelenséggel, mint ahogy felbukkant, s Zayn kifújta a benntartott levegőt, majd megfordult, hogy láthassa is a lányt. A folyosó lámpái pislákoltak. - Mindenáron felakarod hívni magadra mindenki figyelmét?

- Nem, csak... - Zayn képtelen volt befejezni a mondatot, Léna azonban úgy tűnt, kíváncsi a befejezésre.

- Csak? - sürgette.

- Csak féltettelek talán – vallotta be a fiú vonakodva.

- Mégis mitől? Nem vagyok őrült, mikor fogjátok már fel? Nem kell minden lépésemet figyelni, nehogy kárt tegyek magamban, mert az egyetlen, aki itt árthat nekem és meg is teszi, azok ti vagytok! - Nem kiabált, sőt, hangja szinte a suttogással vált egyenlővé, ami furcsa kontrasztot képzett mondandójával.

- Nem sajnálom – Zayn csupán ennyit felelt. Egymást nézték, majd a fiú elfordította fejét és folytatta, mert tudta, a lány úgyis visszafog kérdezni. - Arra kérsz, bánjam meg azt, amit tettem. De én nem – és ezt a szót nyomatékosan megnyomta – sajnálom azt, hogy megcsókoltalak, mert meg kellett tennem ezt egyszer ebben az életben. Lehet, hogy nem pont most. De nem tudtam tovább várni. Ezzel tartoztam neked, hogy elhidd végre.

- Nem értelek, Zayn, annyi mindenben nem tudok elmenni rajtad! Te nem tartozol nekem semmivel! Nem akarom, hogy tartozz nekem! - Léna tétovázott, hogy mondjon-e még valamit, vagy egyszerűen csak sétáljon-e el. Végül csendben maradt, de nem ment sehová, hisz eddig mindent a futással oldott meg. De most az egyszer muszáj volt szembenéznie saját démonjaival ahhoz, hogy utána másokéval tudjon harcolni. Hisz vártak rá. Harry lüktető szívvel, mogorván ácsorgott még mindig az ajtó előtt, csupán annyit mozgott, míg megfordult, hogy lássa, ha a lány visszajönne, Niall valahol most dobott el egy érintetlen csikket, Liam lábával idegesen dobolt az asztal alatt, Lou pedig könnyekkel küszködve rejtette zsebébe mobiltelefonját. Azonban vannak olyan percek, mikor még azoknak is saját életüket kell élniük, kik az egészet mások boldogságára tették fel.

Zayn magához ölelte a lányt, erős karjai közé zárta a törékeny, remegő testet, és ez az egész kép olyan idillinek és költőinek tűnt, ha valaki nem ismerte az előzményeket, a következményeket, vagy egyáltalán őket.

- Biztos, hogy nem most – suttogta Léna a fiú mellkasába, csak, hogy mondjon valamit, ezzel pedig oldja feszültségét, miközben beszívta annak illatát. A mondat nem volt teljes értékű, mégis megértették egymást, akár még félszavakból is. Kettejük közül a lány volt az, aki észben tartotta, hogy a fiúnak menyasszonya van.

- Nem számít. Meg tettem és jól esett – mondta ki őszintén Zayn. - Egyszer. - És ezzel részéről le is volt zárva az ügy. Úgy érezte, megtett mindent, ami tőle telhet. Persze Léna közel sem így állt az üggyel. Számára ez a csók nem jelentett és nem jelzett semmit. - Gyere, menjünk enni – intett a fiú fejével a folyosó vége felé. Furcsán bizarr mondat volt ez két evészavaros fiatal esetében, mégis jelentőségteljes. Léna mosolyogva bólintott, még ha ez a gesztus nem is volt teljesen őszinte. Ezzel a pillanattal egy barátság élete kezdődött meg.

Zayn most először érezte azt, hogy ténylegesen meg akarja védeni a lányt, ám ezúttal nem önmagától, hanem a világtól. Még akkor is, ha tudta, hogy ez lehetetlen, ha tisztában van vele, hogy már annyit ártottak neki, amennyi lehetséges. Mellette akart maradni. Azonban a gyerekes játékok már csak távoli álomként éltek, a székfoglalóból pedig sajnos már rég kinőtt, ellenben Harryvel, aki nagy vigyorral foglalt helyet a vacsoránál Léna mellett. A verseny elkezdődött, az pedig cseppet sem számított, hogy ugyanazon csapat színeiben, ugyanazzal a céllal álltak rajtvonalhoz.