7. fejezet

„Próbállak megtalálni.”

A világon mindenkinek meg van a maga keresztje, a különbség csupán abban rejlik, ki hogyan viszi. Van, ki büszkén viseli, mert tudja, más úgysem láthatja, ezért a többi ember azt feltételezi, hogy nincs is neki. Van, aki mindemellett még a másiknak is segít vinni, mert fél, hogy társa nem olyan erős, mint ő. Ezzel csak annyi a gond, hogy mindenki háta csupán egyetlen keresztre lett teremtve, s ha többet vállalunk magunkra, könnyen eleshetünk és összeroskadhatunk alatta. Azonban addigra már annyira ráragad arcunkra a mosoly, hogy mások ezt sem fogják észrevenni.

- Ne! - fonta Harry Léna derekára a kezét. A lány megborzongott a hirtelen rátörő közvetlen gesztustól.

- Harry, eressz el! - fejtette le magáról a két erős kart. Azt hitte, nehéz lesz, csapdában érezte magát, kiszolgáltatva a fiúnak, aki bármit megtehet vele, de Harry közeledése közel sem volt durva vagy erőszakos.

- Csak ne menj be oda. Kérlek! - intett fejével a mosdó felé. Léna értetlenül felvonta egyik szemöldökét, de Harry ezt nem láthatta, mégis folytatta. - Zayn mindent elmesélt. - A lánynak arcára fagyott a kifejezés. Mi az a minden? Zayn nem lehet ilyen felelőtlen! Mit tudhat Harry? A lány agyában villámok gyorsaságával cikáztak a kérdések áradatai.

- Mégpedig? - kérdezett vissza, és hálát adott az égnek, hogy még mindig háttal állt a fiú kifejezéstelen arcának.

- Tudom, hogy beteg vagy – ejtette ki a szavakat a fiú, majd megnyalta ajkait, mintha csak el akarná tüntetni róluk a mondat okozta rossz ízt. Igazából a minden alatt ennyit értett, mert Zayn csupán ennyit tudott fülébe súgni, amikor Léna a vacsora közepén felállt. Nem szólt senkinek egy szót sem, de a hangos, röhögő társaságból nem is tűnt fel a két fiún kívül másnak, hogy távozni készül. Illetve valakinek mégis: Louisnak, ki folyamatosan Harryt bámulta sóvárogva, s aki még örült is volna, ha a lány eltűnik. A pofon óta a két fiú nem beszélt egymással, s ez szokáshoz híven az egyik félnek sokkal jobban fájt. A fiú csíkos pólójában valóban rabnak érezte magát saját érzelmei börtönébe zárva, amihez nem gyártottak kulcsot. Bármit megtett volna azért, hogy csak egy pillanatra elkaphassa Harry tekintetét, bocsánatot kérhessen, és elmondhassa neki, milyen sokat jelent számára. Ez azonban nem adatott meg neki, mert amint Léna távozott, Harry rögtön hűséges kutya módjára szaladt utána, s Lou csak Zaynnel válthatott egy reménytelen pillantáscserét.

A lány most szaggatottan fújta a levegőt, és úgy fordult meg, mintha csak egy lassított felvételen tűnne fel alakja.

- Már nem – erőltetett mosolyt az arcára, de Haroldot nem tudta ilyen könnyen becsapni. A fiú, ki eddig érzéketlenséget és lázadást színlelt a világ iránt, egyszerre vált érdeklődővé, aggódóvá, szeretetéhessé, magányossá, félénkké, kiszámíthatóvá, nyugtalanná, haragossá, társaságkeresővé és fogalma sem volt, hogyan mutassa ki az újonnan felfedezett mellkasszorító érzelmeket.

- Nem akarom, hogy árts magadnak! - Harry akkorát nyelt, hogy még Léna is tisztán hallotta.

- Nem fogok. - Ez volt a lány legszebb hazugsága az életben. Kissé megnyugodott, hogy Harry csupán ennyi információ birtokában állt, s abba bele sem gondolt, hogy tudhat mást is, amit ő oly sok éve őrizget magában, hisz az orvosi papíroknál csak egyetlen dolgot nehezebb elrejteni: a zörgő csontokat. De biztos hazudott az imént Harry zöld, alapos tekintetének? Kalapáló mellkassal feszült neki a mosdó ajtajának, hogy a kis helység elnyelje, mert félt, ha csak egy pillanattal is tovább marad, Harry meggondolatlanul cselekszik és megöleli. Léna megrémült Harry őszinteségétől és a lány, ki eddig mindenki problémájára talált egy-két biztató szót, most megnémult és menekülőre fogta. Nem akarta Harryt az életébe fogadni, mert veszélyt jelentett számára. Nem olyan értelemben, mint azt a pletykákból és rajongók által terjesztett vad történetekből az ember gondolta volna. Sokkal inkább lelki értelemben. Harrynek kezében volt a képesség, hogy felkavarja a szívének egy olyan részét, melyet a lány már évekkel ezelőtt kivont a forgalomból. Nem akarta Harryt a közelében tudni.

Megmosta a kezét, majd bezárkózott egy kabinba, s nekidőlt az oldalának. De más nem történt. Nem kezdett el sírni, csupán mereven bámult maga elé és élvezte a csendet, ami körülveszi. Hideg kezével végigsimította zárt ajkait, de mást nem csinált. Képtelen volt ujjait a torkába kényszeríteni. Hisz megígérte Harrynek, s bár ez a világ legnagyobb hülyeségének hatott, de meg akarta tartani. Tett egy felelőtlen próbát, kinyitotta száját, de tovább nem jutott. Kénytelen volt ismét meghánytatni magát.

Az emberekben az a legfőbb hiba, hogy önzőek, s nem figyelnek eléggé társaikra. És ez a probléma nem orvosolható. Lehet, hogy úgy tűnik, hisz ha az ember elkezd valakihez kötődni, akkor odafigyel rá, de nem csak azokat kellene szemmel tartanunk, akikhez fűz valami láthatatlan szál, hanem mindenkire, ki körülöttünk létezik.

Niall már a negyedik pohár vizet rendelte az egyik fekete öltönybe burkolózott pincérfiútól, ami persze senkinek sem szúrt szemet, hacsak nem azt furcsállták, hogy nem alkoholt fogyaszt. A baj nem is ezt volt, hanem, hogy ehhez már a negyedik szem fájdalomcsillapító társult. A gyomra égett és kínozta, már az evés sem segített rajta, hiába nyelte a falatokat, sem jobb, sem rosszabb nem lett.

Ahogy lenyelte az újabb barna kis bogyót, a fájdalom eluralta testét. A pohár kihullott a kezei közül és hangos csattanással darabjaira hullott. Épp ez történt az életével is. Utolsó erejével maga elé kapott, hátha kapaszkodót talál, de csak a vörös abroszt tudta megmarkolni egy röpke pillanatra, majd ki is siklott megmerevedett ujjai közül. Bal karját hasánál szorongatta és szinte állatiasan felordított. A terem elhalkult, a fiú pedig leesett a székről. Az embereket megbénította a pánik, majd mindenki egyszerre kezdte el ordítozni az orvos és a mentő szavakat, mindenki a maga nyelvén.

Mire Léna végzett a mosdóban, Harry már eltűnt. A lány terve egyszerű volt, feltűnés nélkül - épp úgy, ahogy kijött – akart visszamenni. Csakhogy ez nem volt lehetséges, mert a fiúk egy csoportban vártak rá az ajtó előtt. Valami azonban nem volt rendben, Niall nem volt köztük.

- Siess már! - mutogatott idegesen Louis neki, mire a sápadt lány megkétszerezte lépéseinek nagyságát és tempóját.

- Ne ess kétségbe – kezdte Liam pontosan azzal a mondattal és pontosan olyan hangszínen, amitől már a hír hallata nélkül is mindenki kétségbeesik.

- De? - futtatta Léna végig szemeit a négy zaklatott fiún. Louis már elfordult tőle, s a körmét rágta, Zayn kezeit összekulcsolta a tarkója mögött, karizmai megfeszültek, s rendíthetetlenül lefelé nézett, Harry pedig közvetlenül a lány mellé állt, hogyha az rosszul fogadná a történéseket, legyen egy mentőöve, ki még időben elkapja.

- Niall rosszul lett. A mentők már elvitték, adtak neki fájdalom csillapítót, ami teljesen kiütötte, de még félájultan is felordított néha a fájdalomtól. A busz már kint áll, csak rád vártunk, indulunk a kórházba – hadarta Liam olyan gyorsan, hogy Léna csak minden második szót értett meg teljes biztonsággal és kis időbe telt, mire értelmezni is sikerült neki őket. Amikor viszont ez megtörtént, egyetlen szó nélkül indult meg a kijárat felé akkora lendülettel, hogy Haroldot is majdnem magával rántotta. Nem számított neki semmi, csak minél előbb a járműben akart lenni, hogy indulhassanak. A többiek szó nélkül követték, de utolérni nem tudták.

Az út egyetlen nagy tócsába folyt össze mindenki gondolataiban. Legnagyobb lélekjelenléte Harrynek volt, aki még visszarohant Léna kabátjáért és a lány vállára terítette azt, majd a buszon próbálta a fiúkat is megnyugtatni. Nem mondta el Lénának, hogy csak az ő érdeme, hogy busszal mennek, s nem kocsival, mert az eredeti felállás szerint Léna nem jöhetett volna. Harry kiharcolta. Liamet és Zaynt sikerült lehiggasztania a göndör hajú fiúnak, de Louishoz nem ment oda, mert félt, akkor az ő nyugalmának is vége szakadna. Úgy tűnt, a bajban a leggyengébb a legerősebb. A kórházba érve az egész csapat egyszerre rohamozta meg a recepciót, hogy kiderítsék, hová vitték Niallt, azonban ismét gyorsan rádöbbentek, szükségük van Léna segítségére a kommunikációhoz.

- Elnézést! - lépett a pulthoz Léna és csendre intette a másik hármat. A középkorú, fekete hajú nő unottan írta tovább a papírokat, melyek előtte hevertek, még csak fel sem pillantott. - Bocsásson meg! - próbálkozott Léna békésen még egyszer, de mint hogy akkor sem figyeltek rá, bevetette magát és egy hatalmasat csapott a pultra, a nő pedig összerezzenve nézett fel, miféle őrült tévedt be ismét. Léna kezét még mindig a hideg fafelületen pihentette, jelezve, nem fog egykönnyen elmenni innen. - A mentő nemrég behozta Niall Horant. Szeretném megtudni, hol van. - A lány még mindig próbált udvarias maradni, de türelme gyorsan fogyatkozott.

- Csak családtagoknak adhatok ki információt – rebegtette meg a nő gúnyosan szempilláit, majd visszahajolt papírjai fölé.

- Most azonnal mondja meg, hol van Niall, vagy a csillagokat is magára perelem! - lépett Louis Léna mellé, a lány pedig lefordította a mondatot.

- Maguknak inkább az idegosztályra kellene menniük – jegyezte meg a nő, de nem nézett fel. Léna dühösen lökte el magát a pulttól, ami ismét megremegett a mozdulat következtében.

- Most meg mit bámulsz? - kérdezte Lou dühösen, mintha csak a lány tehetne a recepciós passzivitásáról.

- Hogy melyikőtök állhat elméleti síkon vérrokonságban a szöszivel – forgatta meg a lány a szemeit, kezeivel a homlokát masszírozta, úgy érezte, menten szétrobban a feje.

- Felejtős terv, körülöttünk mindenki pont úgy sugdolózik, mint akik tudják, kik vagyunk – jegyezte meg Liam. Mind a négyen leszűrték a lány tolmácsolása nélkül is, hogy nem engedik be őket.

- Ha annyira tudják, miért nem engednek be? - gúnyolódott Léna feszülten, agya ezerrel kattogott a megoldáson.

- A főnök természetesen nem veszi fel – adta vissza Harry Zaynnek a fiú mobilját.

- Mégis mit mondott a nő? - kérdezte meg Liam.

- Hogy inkább menjünk az ideggyógyászatra – felelte csendesen a lány, akit rosszul érintettek a szavak, melyeket a nő oly megvetéssel ejtett ki. Pedig neki évekig a pszichiátria jelentette az otthonát, most pedig azt érezte, bárhová megy, szégyellnie kell a múltját. Az emberek jobban megvetették a kórház miatt, mintha a börtönből szabadul volna. - Meg van! - jutott eszébe az egyetlen esély a bejutásra. - Várjatok meg itt!

A négy fiúnak nem esett ínyére a dolog, hogy Léna csak úgy otthagyta őket. Egy idegen országban voltak, mellettük idegen nyelvet beszéltek, idegenekkel voltak körülvéve, s az egyetlen támaszuk is egy szó nélkül lépett le. Harry és Zayn bízott a lányban, biztosak voltak annak sikerében, Liam pedig szeretett volna hinni benne, s ehhez minden szándék meg volt benne. Lou azonban gyűlölte az érzést, hogy ki van szolgáltatva egy nőnemű egyednek, aki összességében nem volt más, csak egy rajongó a sok ezerből. Azonban csak magában zúgolódott, a szavaknak jelen pillanatban semmi értelmük nem lett volna, maximum annyi, hogy összevesznek.

Léna nem sokkal később egy orvossal az oldalán tért vissza. A fiatalnak tűnő férfi fehér köpenyt viselt, kezében egy mappát szorongatott, ajkai között pedig egy tollat tartott, míg mind a két kezét lefoglalták a papírok, de még így is mosolygott. Léna arckifejezése mellette elszánt volt és határozott karmozdulattal jelezte a fiúknak, hogy kövessék. A recepción rájuk se bagóztak.

- Innen akár a hullák is kisétálhatnának, azt se vennék észre – összegezte Zayn tapasztalatait.

Néhány perc és számtalan folyosó múlva a csapat eljutott Niall üres kórterméig, amely előtt a menedzser ült hátradöntött fejjel, keresztbe font karral, a plafont bámulva.

- Vizsgálják – mondta, anélkül, hogy megmozdult volna, számtalan kérdést megelőzve ezzel. - Majd szólnak, ha kiderül valami. Itt vannak a ruhái – mutatott maga mellé, ahol a kék műanyagszéken ruhakupac volt hanyagul elhelyezve. Léna érte nyúlt, hogy összehajtogassa őket, remélte, még nem gyűrődtek össze túlságosan. Mikor felemelte Niall pulóverét, a zsebéből kicsúszott egy tárgy, ami mind neki, mind pedig Zaynnek ismerős volt. Louis azonnal érte kapott, mielőtt a lány még reagálni tudott volna.

- Ez meg mi? - kérdezte, mintha nem lett volna vele pontosan tisztában, mit tart kezei között. - Niall cigizik?

- Csak ha ideges – felelte Léna ajkát harapdálva, s közben tovább foglalatoskodott a ruhákkal, hogy ne kelljen a fiúk szemébe néznie.

- Te tudtál erről? - nézett rá Lou olyan tüzes tekintettel, mint aki ölni tudna, de azt nem lehetett megállapítani, hogy valóban ezért haragszik-e a lányra, vagy esetleg azért, mert önakaratán kívül belopta magát Harry szívébe.

- Láttam ma koncert előtt, de kidobtam a nála lévő dobozt. Azt hittem, Zayntől lopta, nem gondoltam, hogy van még nála több is.

Louis agyát elöntötte a gyűlölet és a papírdobozt nemes egyszerűséggel a lány oldalához vágta teljes erejéből. Harry a fiú mellé ugrott, magához vonta, és Léna úgy látta fekete szempillái mögül, hogy egy puszit nyomott a fiú fejének oldalára. Közben összetalálkozott Harryvel tekintete, de a lány elfordította a fejét, azt üzenve: „Nem érdekelsz.” vagy talán „Elárultál.” Harry tekintetében egész más ült. „Szívesen!” - sugallta, majd karját átkulcsolta Lou vállán, és elindult vele előre a folyosón, remélve, hamarosan belebotlik egy kávéautomatába, vagy egy lefelé vezető lépcsőbe, amivel el tudnak jutni a büféhez. Nem azért, mert volt étvágya bármelyiküknek is, egyébként is egy vacsora kellős közepéről jöttek el, csak kellett egy pohár víz, amivel szükség esetén le tudta hűteni a fiút.

- Mégsem tudsz mindent egyedül megoldani – rázta meg fejét rosszallóan Liam, s az előző kettő után indult, bár mindenki tudta, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet. Harrynek és Louisnak kellett volna némi idő, amit el tudtak volna tölteni kettesben. De Léna amennyire vonzotta eddig a bandát, úgy kezdte most eltaszítani most magától őket.

A lány végzett a ruhákkal, s jobb híján ő is leült. Zayn előtte állt, s felvette a földről a cigisdobozt, de Léna utánanyúlt, s elkapta, ezáltal megfogta a fiú kiszáradt kezét.

- Léna, jó lenne, ha vigyáznál kicsit, mit teszel, mert fogalmad sincs róla, mekkora erővel bírsz! - mondta Zayn kissé hangosabban a szükségesnél és kicsavarta kezét a lány szorításából, annak csuklója pedig roppant egyet, majd látványosan elrakta a dobozt farmerja hátsó. - Azt mondtad, mi vagyunk az egyetlenek, akik ártunk neked, de ez fordítva is így van. A banda széthullóban, s te vagy az egyetlen, aki segíthet, vagy esetlegesen örökre szétrúghat bennünket. - A fekete fiút nem zavarta, hogy főnöke ott ül tőle alig egy méterre, s minden szót tökéletesen hall. - Nem azért, mert van hozzá képességed, vagy mert tudsz valamit – folytatta kegyetlenül, de a lány rezzenéstelenül hallgatta a sértő hangnemű szavak árját abból a szájból, ami nemrég, mindössze néhány órával ezelőtt még csókolta őt. - Épp azzal, hogy átlagos vagy és mégis beharcoltad magadat az életünkbe. De ha már megtetted, figyelj oda, mit csinálsz, mert nem vagy képes józanul megítélni, ki a barát, s ki az ellenség.

- Nem értelek – közölte Léna higgadtan. Nem tudta, mit akart kifejezni mindezzel a fiú. Nem értette, miért őt szidja, mikor eddig a csapat szinte tulajdonként kezelte. Lelki szemetesként, akit bármikor megcsókolhatnak vagy megérinthetnek.

A fehér bőrű, sebezhető balerina visszahúzódott dobozába, s várta a veszekedés végét, melynek ő is áldozatul esett. Először csak a tányérok repkedtek körülötte, de végül egy óvatlan mozdulatban őt is lelökték a komód széléről, s most kettétörve feküdt a padlón.

- Többet köszönhetek Harrynek, mint azt te elképzelni tudnád. - Válaszként csupán ennyit kapott, majd Zayn is elindult társai után. Nem vette észre a nagy harag közepette, hogy Léna most pontosan azt érte el, amiről beszélt: összehozta őket. A négy fiú most együtt ült egy kis műanyag asztalnál, tartásuk meghanyatlott volt, arcuk beesett. Harry keze Louis térdén pihent. Nem szóltak semmit, mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva, melyekben próbálták kideríteni, mikor is történt meg mindaz, ami jelen pillanatban az életüket képezte. Mikor távolodtak el egymástól ennyire? Mikor veszett el a barátság? Mikor feledkeztek el egymásról? Mikor nőttek fel? Számtalan kérdés és egyetlen egyre sem volt válasz.

- Nem a feladatköröm része szeretni őket – jelentette ki a menedzser két emelettel feljebb, csak úgy a semmiből. - Sőt, nem szabad hozzájuk kötődnöm. Nekem az a dolgom, hogy behajtsam rajtuk a kötelességüket. Hogy színpadra állítsam őket, hogy megszervezzem az életüket. - Léna megborzongott a szavak tárgyilagos jelentésén és egyszerre megszűnt csodálkozni azon, ahogy a fiúk bántak vele, hisz rájött, ők sem kaptak mást. Ők úgy próbálnak meg élni, ahogy eltanulják a velük való bánásmódból. - Mégis, néha azon kapom magamat, hogy egész megkedveltem a csapatot.

Léna szerette volna megkérdezni, hogy a férfinek van-e családja. Hogy őt várja-e otthon valaki, hogy ő szokott-e telefonálni lefekvés előtt, de végül csendben maradt.

Ha valami összedől, akkor szinte biztos, hogy valami mást is magával ránt. A rossz mindig úgy érkezik, akár a lavina, vannak apró jelzések, mégsem tudod kiszámolni, mikor fog maga alá temetni. Így nem tehetsz mást, mint hogy futsz. Egy egész életen át.