Prológus

„Egyszer az életben igazunk van, nem hibázunk.”

Embertömeg. Fullasztó meleg. Ordítozás. Vakuvillanás. Egy nő felém rohan, épphogy hátrébb tudok lépni, hogy ne üssön el, de így a lendülettől a falnak csapódok és beverem a jobb oldali lapockámat. Fájdalmamban odakapok a kezemmel, de nem érem el tökéletesen a sajgó pontot. Valahol, tőlem nem is olyan messze egy mély hang beszél a mikrofonba, az pedig berezonál. A tömeg kissé feljajdul és néhányan a fülüket dörzsölgetik rosszallóan. Az emberek sokasága kezd magával sodorni, apró lépésekkel kerülök közelebb a kijárathoz, ahonnan friss, záporillatú hideg levegő áramlik be. Ez lenne a szabadság illata? Nem, nem hiszem, hogy abba ennyi sár vegyül és a tyúkokat szállító teherautó, melyet a kis ablakokon látok elsuhanni sem illik a képbe. A bíróság épülete kezd egy vásárcsarnokká dagadni, mindenki próbál túlkiabálni a másikon, pedig minden szájból ugyanaz a kérdés visszhangzik folyamatosan. Rólam tudomást sem vesznek, de talán így a legjobb. Talán nekem sem kellene velük törődnöm, hisz oly gonoszak és kegyetlenek. Ki akarok jutni innen, mindenáron kiszabadulni ebből az örvénylő, hangos tébolyból. Kezemmel már nyúlok a kilincs felé, csuklómon meglátom a véres vonalakat, melyeket a bilincs karcolt hamuszürke bőrömbe. Hátranézek, valahol mélyen tudom, hogy még látni akarom őt, de aztán mikor megpillantom, amint csendesen ingatja fejét, jelezve, nincs több kérdés, nincs több válasz, ijedten fordulok vissza, s menekülőre fogom. Aztán egy tompa puffanást hallok, s csak másodpercekkel később jövök rá, hogy ez én vagyok. Vas, vagy inkább vér szaga terjeng az orromban. Nem tudom mi történt, túl nagy a káosz. Csendben várom a végét, nincs értelme sikítani. Olyan érzés árad szét a tüdőmben, mintha felemelnének. Elvisznek innen. Vissza oda. Oda, ahová én nem vagyok való, oda, ahová ők kényszerítettek már első alkalommal is. De ha jobban meggondolom, nem is volt olyan rossz. Sokszor meglógtam a beszélgetésekről és átmentem a gyerekosztályra. Volt ott egy kisfiú, szerettem vele játszani. De nem, akkor sem akarok oda visszamenni. Valami a nyakamat csikizi. Felébredek és azzal a bűnbánó arccal találom szemközt magamat.

- Vége – mondja, és a komorság lassan elpárolog. - Örökre – ezt már nevetve ejti ki. Majd megcsókol. Sosem csókolt még meg ilyen szenvedéllyel. Sosem csókolt még meg igazán engem. De most már ő is tudja, hogy nem árthat nekünk semmi és senki. Hiszen vége. Örökre.