1. fejezet

„Amikor tizennyolc évesek voltunk.”

A két fiatal nézte egymást. Nem lett volna ebben semmi különös, ha eltekintenénk a körülményektől, melyek mindent egész más színben vetítenek az élet vásznára. Félhomály volt, a lámpa folyamatosan pislákolt, pedig Berlin legszebb és legfényűzőbb arénájának egy eldugott kis öltözőszobájában ácsorogtak, de hisz a vihart ilyen külsőleges dolgok közel sem érdekelték. Az eső odakint szakadt, hideg szél fújt, és ők mindketten fázósak voltak. A lány keze mintha remegett is volna, de ki tudja már ennyi év távlatából, hogy az idegesség, vagy a nyitott kis ablak miatt a bal oldalán. Körülöttük helyi munkások sürögtek, kiknek sok teendőjük akadt így koncert után, legfőképp a biztonságiaknak, kiknek ki kellett terelnie az éljenző tömeget az esőre, hogy mindenki menjen a maga dolgára. Az emberek még énekeltek és hangosan áradoztak a frissen beszerzett élményről, az őrök pedig fáradtan sóhajtoztak, leheletük látszott a hideg, nyirkos levegőben. Így történhetett meg, hogy a káoszban egy lány elcsatangolt egy számára tiltott területre. Senkinek se tűnt fel, vagy ha mégis, akkor sem zavartatta magát: minden koncerten megesett, hogy egy-egy őrült rajongó ily módon szerezte meg az áhított fotót és aláírást, de többségében aztán eltűnt az emlékek ködében különösebb perpatvar és biztonsági beavatkozások nélkül. Azonban ez más volt. A két fiatal csak állt és nézte egymást. Mindketten úgy érezték, mintha tükörbe pillantanának, pedig fiú és lány állt egymással szemben, és igazából semmiben sem hasonlítottak. Harry alsónadrágban ácsorgott, nyakában egy narancssárga törölköző lógott, jobb kezét kissé eltartotta magától, belefeledkezve a mozdulatba, melyet félbeszakított az idegen érkezése, hogy fel akart öltözni. Lénán volt ruha, azonban közel sem olyan, mint amilyet Harry a rajongókon látni szokott. A legtöbben a bandát ábrázoló pólóban, vagy valami koktélruhában, de mindenképpen ünnepélyes öltözetben jelennek meg fellépésein, országzászlókkal az arcukon, a lány azonban egyszerű fekete farmert, szürke bokacsizmát és egy férfi farmeringet viselt, mely egészen combja közepéig lógott és félre volt gombolva. Talán a barátjáé – gondolta naivan Harry, azonban ez az állítás messze járt a valóságtól. Igazából minden, amit egymásról gondoltak hazugság volt, önnyugtatás, téves képzelgés, buta következtetés. Ekkorra Harold már biztos volt a tényben: a lány reszket. Két vékony lába össze-össze ért, ahogy kegyetlenül rázta valami belső erő. Nem, tényleg nem lehetett első ránézésre semmi közöset felfedezni bennük, de ők mégis már az első pillanatban rájöttek. A szemük, mellyel oly erősen kapaszkodtak egymásba. Harryé zöld volt, mint egy kölyökmacskáé, Lénáé pedig barna, mint két hatalmas gesztenye, mégis az a kis mélabús fénypont, mely ott táncolt bennük, határozottan ugyanaz volt. Harry kapott észhez először, s szóra nyitotta száját, mire a lány is összeszedte magát, és szégyenlősen lesütötte tekintetét.

- Miben segíthetek? - köszörülte meg a torkát a fiú. Angolul kérdezte, és remélte, hogy a lány érti az egyszerű nyelvtani szerkezetű, rövid kis mondatot. A németek általánosságban remekül beszélik az angol nyelvet, hisz a kettő igencsak hasonlít, eltekintve attól, a német némileg nehezebb.

- Nem akartam rád törni – szögezte le a lány bűnbánóan. - Csak egy aláírást szeretnék és már itt sem vagyok – jelentette ki remek angolsággal.

- Hát persze – forgatta meg szemeit Harry. Mire is gondolt? Mi másért ácsorogna egy rajongó egy fergeteges koncert után az öltözőjében? Miatta? Nem, csak a kézjegyéért. - Kinek írhatom? - kutatott egy toll után, és közben felvette nadrágját, hogy kevésbé érezze kellemetlenül magát. Más különben nem igazán zavartatná magát, hisz egy világ látta már szinte meztelenül, amúgy sem volt szégyenlős típus, nem úgy nevelték, de ez a lány valahogy megkövetelte a felöltözést.

- Rebeka – hangzott a válasz, és a fiú már firkantotta is a nevet, megszokásból c-vel. - K betűvel írják – tette szóvá Léna rögtön.

- Oh, értem – rázta meg fejét zavarodottan Harry, majd elmosolyodott. - Szép neved van – hangzott szájából a dicséret már szinte megszokásból, de aztán emlékeztette magát, hogy a munkaideje lejárt. A mai napból ennyi elég, ezt a lányt is biztos várják kint a szülei.

- Nem így hívnak. Egy barátnőmnek lesz, aki nem lehetett ma itt, mert messze lakik – magyarázta a Léna, de mikor látta, hogy a sztár nemigazán figyel rá, inkább elhallgatott. Egyébként is már számtalanszor megígérte magának, hogy nem fogja idegenek kiteregetni életét, és nem fog mindent túlmagyarázni, de sajnos a megszokás nagy úr. Úgy gondolta, indulhat. Gondolkodott, hogy mondjon-e köszönetet, vagy csak csendesen sétáljon-e el, de végül nem volt ideje eldönteni a kérdést, mert amint elszakította pillantását a fiú arcáról, újraéledt a külvilág. Csalódottságot érzett valahol belül, mélyen, ismeretlen tereken, ott, ahová nem ért el önhatalma. Ott állt előtte valaki, akit oly sokáig csak a képernyőn keresztül nézhetett, és most nem látott mást, csak egy embert. Egy kócos, izzadt fiút, ki épp a pólóját húzta. Zsebre tette a lapot, melyen az autogram szerepelt, nehogy hideg izzadtságcseppjei átáztassák azt, mert tudta, nagy utat kell meg megtennie. Mellettük német férfiak diskuráltak valamiről hevesen, mikrofonállványokat és hatalmas hangszórókat cipelve, sorra benéztek az ajtón, melyet nyitva felejtett, de egyikőjük se tudta pontosan, miről esik szóváltásuk. Harry nem értette, Léna pedig nem akarta.

- Harold, nem megmondtam, hogy öt perc múlva a buszon akarlak látni? - rontott be két férfialak hirtelen. Az egyik egyenesen a lány látószögébe sétált, idős volt, arca beesett, fekete haja őszült, hangja kemény és ropogós volt. A másik pedig egy ideig a falon suhant, majd végül mégis felfedte magát. Louis volt a bandából, ki Harryhez lépett és megölelte a fiút. Legalábbis Léna csak ennyit látott. - Nincs időnk, szorosan a tervhez kell tartanunk magunkat! - recsegte az idős ismeretlen. - A hölgy gondolom a takarító, ez is bizonyítja, hogy nekünk már semmi keresni valónk itt.

- A hölgy egy rajongó, aki éppen távozni készült – javította ki Harry főnökét, vigyázva, hogy hangneme egy bizonyos határon belül maradjon, mégis annyira sértse, amennyire csak módjában áll. Ezzel a gondolataiba meredt Lénát és kizökkentette álomvilágából, ki egy biccentéssel az ajtó felé indult. Harry legszívesebben elkapta volna a kezét, maga sem tudta miért. Olyannak érezte ezt az egészet, mint amikor valaki öngyilkos akar lenni, belefulladni az életébe, de aztán mikor mentőövet dobnak neki, mégis utánakap. Úgy érezte, van a lány tekintetében, sőt, egész lényében valami különleges, melyet meg akart fejteni. Azonban nem tette, hisz tudta, ez nem egy tündérmese, és ő nem egy herceg. Így egy pulcsi után kapott, és hogy bizonyítsa, jelen van lelkileg is, nyomott egy puszit Louis arcára, ki erre elvigyorodott. Átkozott egy helyzet ez – konstatálta magában. Ott állt egy idegen országban egy koncert után, melyben ismét hálát mondott a rajongóknak azért, hogy eljuttatták idáig. De belül semmiféle ilyen gondolat nem ütött fejében szöget. Szerette és tisztelte édesanyját, de minél tovább játszotta a híresség szerepét, annál jobban haragudott rá, hogy anno úgy erőltette az éneklést és jelentkezett a nevében abba a tehetségkutatóba. Hiszen akkor indult meg az egész lavina. Senki sem gondolta volna, hogy a zöld szempárt és a göndör fürtöket ilyen könnyen el lehet adni. Na meg a szívet. Hiszen ott állt mellette Lou, vigyorogva, mintha csak bármi oka lenne a boldogságra, mintha nem az imént kapott volna egy puszit egy fiútól, miközben este egy lánnyal fog telefonálni, és szerelmes szavakat suttogni neki a fürdőszoba közel sem titkos sötétjében. Nem volt ez így helyén, mindketten tudták, azonban hiába kutattak megoldás után. Valami volt köztük, ezt biztosra vették, csupán abba nem akartak sosem belegondolni, hogy mi van akkor, ha ez a valami szerelem. Aztán jöttek a fanok, és elkezdték terjeszteni, hogy melegek, ők pedig egyértelműen tagadták egy ideig, amíg erejük bírta. Azonban eljött a pont, amikor kénytelenek voltak az állítással farkasszemet nézni, így hát megegyeztek abban, hogy adnak maguknak egy esélyt. Megígérték, hogy megpróbálják, és a turné végére, mely egyre közeledett, tudni fogják, merre tovább. Azonban Harrynek egyre kényelmetlenebb lett ez a helyzet, s kezdte biztosra érezni, ő nem szeretett bele bandatársába. Erőltetettnek érzett minden simítást és puszit, s egyenesen kirázta a hideg, mikor barátja teljes természetességet színlelve keze után nyúlt. Talán én nem is tudok szerelmes lenni – gondolkodott el. A pszichológusa szerint, kihez kötelező jelleggel járt, s kit a stáb már alapvető tagként hurcolt magával szinte mindenhová, ez természetes. Hisz annyi lányt látott már, és annyi negatív emlék kötődött hozzájuk, hogy nem csoda, nem tud úgy nézni egy nőre. Azonban mindig kicsit összeszorult és gyorsabban vert a szíve, mikor gimis barátaira gondolt, kik többnyire mára már boldog családapák. Ők más álom után mentek, s talán ők tették jól. De Harry már nem akart ilyeneken gondolkodni, ő csak el akart kezdeni élni. Így hát visszamosolygott Louisra, kivette annak táskájából az üdítős üvegét, meghúzta, majd energikusnak tűnő léptekkel indult ki a hideg német őszbe, hogy felszálljon a buszra, mely a szállodához viszi. Örült, hogy legalább holnap nem kell végre dilidokijához szokásos vasárnapként ellátogatni, mert az kivételesen nem tudott eljönni velük. Aztán eszébe jutott a cím, melyet hangpostáján hagyott. Egy barátját bízta meg, itt Berlinben, hogy turkáljon kicsit a lelkében, abban a lélekben, melyet még saját gazdája sem értett. Nagyot sóhajtott, megunta a bábként mozgatható rongybaba szerepét, azonban nem tett semmit. Nem lázadt. Az a lány, kit takarítónőnek hittek élete talán legszebb napján sem teszi. Pedig valószínűleg lenne miért. Harry látta a szemén.

Léna kényelmetlenül fészkelődött a helyi járat egyik hátsó ülésén, számolva a perceket, mikor ér végre az olcsó kis moteltől nem messze lévő megállóba. Nem szeretett az éjszaka kellős közepén egyedül mászkálni, de elhatározta, hogy ez a nap minden tekintetben kivétel lesz. Jól érezte magát a koncerten, akkor is, ha a szomszédja néha túlsikította a fiúk énekét, és bátran megszerezte az aláírást, még akkor is, ha utólag visszapörgetve az eseményeket egy nagy rakás szerencsétlenségnek tűnhetett. Ha ezt holnap elmeséli a klinikán az orvosának! El sem fogják neki hinni! Mint ahogy volt angoltanára sem hinné el, hogy a lány ennyire vitte az életben. Hosszú idő óta először büszkének érezte magát, mert úgy érezte él. Tett valamit. Megtett valamit. És ez, ha csak néhány percre is, de jóleső érzéssel árasztotta el. Úgy hitte, jól fog aludni éjszaka, hisz kellőképp elfáradt, és reményekkel telve fészkelte be magát a meleg ágyba. De valamire nem számított. Arra a zöld tekintetre, mely most már élethűen, teljes valójában meredt rá. Álmában a két fiatal nézte egymást. A szavak feleslegessé váltak, mert az a fiú teljes ellentéte volt annak, kit a címlapokon és a színpadon látott. Meggyötört tekintetében elveszett a rossz fiús jelző, melyet ráaggattak, és görnyedt válla sem úgy festett, mint egy macsóé. Ellenben Léna sem olyan volt, mint amilyennek egész életében hitte magát. Ő nem volt gyenge, arckifejezése rendezett volt, háta egyenes, csak a térdei koccantak össze kis időközönként. Felcserélődtek a szerepek; ez a szép az álmokban.

Azonban reggel nem volt benne biztos, hogy csupán álmodta. Próbálta találkozásuknak minden egyes kis jelentéktelennek tűnő pillanatát visszaidézni, hogy megfejtse. De nem emlékezett másra, csak hogy álltak és nézték egymást. A többi már csak egy összefolyt, művészi értékű paca volt.

Prológus

„Egyszer az életben igazunk van, nem hibázunk.”

Embertömeg. Fullasztó meleg. Ordítozás. Vakuvillanás. Egy nő felém rohan, épphogy hátrébb tudok lépni, hogy ne üssön el, de így a lendülettől a falnak csapódok és beverem a jobb oldali lapockámat. Fájdalmamban odakapok a kezemmel, de nem érem el tökéletesen a sajgó pontot. Valahol, tőlem nem is olyan messze egy mély hang beszél a mikrofonba, az pedig berezonál. A tömeg kissé feljajdul és néhányan a fülüket dörzsölgetik rosszallóan. Az emberek sokasága kezd magával sodorni, apró lépésekkel kerülök közelebb a kijárathoz, ahonnan friss, záporillatú hideg levegő áramlik be. Ez lenne a szabadság illata? Nem, nem hiszem, hogy abba ennyi sár vegyül és a tyúkokat szállító teherautó, melyet a kis ablakokon látok elsuhanni sem illik a képbe. A bíróság épülete kezd egy vásárcsarnokká dagadni, mindenki próbál túlkiabálni a másikon, pedig minden szájból ugyanaz a kérdés visszhangzik folyamatosan. Rólam tudomást sem vesznek, de talán így a legjobb. Talán nekem sem kellene velük törődnöm, hisz oly gonoszak és kegyetlenek. Ki akarok jutni innen, mindenáron kiszabadulni ebből az örvénylő, hangos tébolyból. Kezemmel már nyúlok a kilincs felé, csuklómon meglátom a véres vonalakat, melyeket a bilincs karcolt hamuszürke bőrömbe. Hátranézek, valahol mélyen tudom, hogy még látni akarom őt, de aztán mikor megpillantom, amint csendesen ingatja fejét, jelezve, nincs több kérdés, nincs több válasz, ijedten fordulok vissza, s menekülőre fogom. Aztán egy tompa puffanást hallok, s csak másodpercekkel később jövök rá, hogy ez én vagyok. Vas, vagy inkább vér szaga terjeng az orromban. Nem tudom mi történt, túl nagy a káosz. Csendben várom a végét, nincs értelme sikítani. Olyan érzés árad szét a tüdőmben, mintha felemelnének. Elvisznek innen. Vissza oda. Oda, ahová én nem vagyok való, oda, ahová ők kényszerítettek már első alkalommal is. De ha jobban meggondolom, nem is volt olyan rossz. Sokszor meglógtam a beszélgetésekről és átmentem a gyerekosztályra. Volt ott egy kisfiú, szerettem vele játszani. De nem, akkor sem akarok oda visszamenni. Valami a nyakamat csikizi. Felébredek és azzal a bűnbánó arccal találom szemközt magamat.

- Vége – mondja, és a komorság lassan elpárolog. - Örökre – ezt már nevetve ejti ki. Majd megcsókol. Sosem csókolt még meg ilyen szenvedéllyel. Sosem csókolt még meg igazán engem. De most már ő is tudja, hogy nem árthat nekünk semmi és senki. Hiszen vége. Örökre.